1981.XI.11. Újpesti Dózsa – Ferencváros 2-1

Jó iram, élvezetes játék a rangadón

Novák Dezső: Intelmeim süket fülekre találtak

– Miért veszí­tett a Ferencváros, s melyek voltak a mérkőzés döntő mozzanatai

– Nos, ami a döntő mozzanatokat illeti, azokból, sajnos, volt jócskán, mint nemegyszer ezen az őszön. Kezdeném azzal, hogy a mérkőzés elején, 0-0-nál ott voltak a nagy gólhelyzetek, csak be kellett volna rúgni azokat. De nem … Takács is, Pogány is ott állt a kapu szájában, előttük a labda meg a nagy lehetőség, de hiányzott belőlük a határozottság. A Dózsa-kapunál kimaradtak a helyzetek, nálunk meg Jancsika öngólt rúgott. S mint ahogy a közmondás szól, a szegény embert az ág is húzza. Ha a mieinknek nem megy, akkor minden összejön.

Ma már egy-két nagy megingás után nincs feltápászkodás, ezeket nem bí­rja el a csapat. Ilyenkor aztán hibát hibára halmoznak a mieink, s mint ahogy mérkőzéseink sorra igazolják, mindig vannak ügyeletes hibázok. Ha nem a kapus, akkor a hátvéd, ha nem a hátvéd, akkor a középpályás, s í­gy tovább. Ha az ellenfél kihagyja a helyzeteket, a mieink besegí­tenek nekik. Vagy berúgják a saját kapunkba a labdát, vagy odapasszolják „ziccerben” az ellenlábas támadókhoz. Aztán, ami még szorosan hozzátartozik a vereséghez, immár a második rangadót játszottuk Nyilasi nélkül, ez számunkra feltétlenül jelentős hátrány. Mert még ha nem is nyújt kiemelkedőt a válogatott játékos, csak oda kell rá alaposan figyelni, leköt erőket, embereket, mi több, a jelenléte is számí­t. Nem beszélve eredményes, jó játékáról.

Ami az akarást, az igyekezetet illeti, azzal nem volt különösebb baj, de az egyébkent elkerülhető súlyos egyéni hibák eldöntötték sorsunkat. Ezek szép lassan aláásták az önbizalmat, megrendí­tették a hitet, már-már azt is elfelejtik a játékosok, amit egyébként tudnak. Ami elképzelés volt, az mind felborult, s a sokkhatást nem tudta kiheverni a gárda. Most sem…

– Mi az oka a védelem tartós gyengélkedésének?

— A fő baj az: védőink elhiszik, hogy most már magas szinten tudnak futballozni, s olyan dolgokat is megengednek maguknak, amelyeket ma nemzetközi klasszisok is csak egészen ritkán. Hátul is leállnak flikkflakkozni, passzolgatni, emelgetni a labdát, s emiatt pontok, meccsek mennek el. Hiába kérem őket, intelmeim süket fülekre találnak. Pedig amit mondok, amit kérek, az egészen egyszerű dolog. Csak annyi, hogy hátul vészhelyzetben egyszerűen rúgják el a kapu elől a labdát. Ne bűvészkedjenek, ne szí­nezzék csatárokkal a nyakukban a dolgot, hanem a legkézenfekvőbb s a legcélravezetőbb megoldást válaszszák. Rúgják ki a kapu előteréből a labdát. Azt hiszem, ezek tényleg apró dolgok, az NB I-ben aligha kell taní­tani. Vagy mégis? … Tavaly még féltek kockáztatni, ma már… Sorra el is veszí­tjük még a nekünk álló mérkőzéseket is.

– A hajrában az egyébként is ingatag hátsó sorból védőt cserélt csatárra. Ez amolyan jégkorongos cserének számí­tott, amikor a kapust is leviszik a gólszerzés lehetőségéért. Mi volt a célja?

— A hajrában valóban egy lapra tettem fel mindent, amikor Judik helyett a csatár Kvasztát küldtem a pályára, s ott hagytam a védelem közepén Rabot egy az egyben, biztosí­tó nélkül. Nem volt mese, gólt kellett volna rúgnunk, s ehhez szükségeltetett még támadó. Mert mi történhet, legfeljebb nem egy, hanem két góllal kapunk ki, viszont lényegesen nagyobb a lehetőség arra, hogy a szorongatások közepette nekünk sikerül a gólszerzés. Kis hí­ján sikerült is az egyenlí­tés, ott volt Koch lábában. Sajnos, ő sem volt teljesen rendben, azért játszattam csupán fél órát. Ami az elkövetkező időszakra vonatkozik, nincs pánikhangulat, s óvakodunk is attól, hogy legyen. Remélhetően a következő rövid szünet alatt rendeződnek a sorok, a sérültek felépülnek, és sikerül felzárkóznunk. Ezt a lehetőséget nem adjuk fel. Ehhez jobb, hatékonyabb csapatjátékra lesz szükség, s főleg nagyobb biztonságra. Le kell vonni a tanulságokat, s másoknak is lehetőséget biztosí­tani. Annyit, amennyit az elődök kaptak.