Bajnoki cí­mek muzeális lapszemléje: 1968

Egy kicsit mindig irigykedtem azokra, akik az emlékeik raktárából akkor húzzák elő a legkedvesebb pillanatokat amikor csak szükségük van elkalandozni a múlt kacskaringós ösvényein. Amikor elkezdtük a Ferencvárosi labdarúgás 28 bajnoki cí­mének a feldolgozását, már akkor tudtam, hogy egyszer szembesülnöm kell azzal a megmásí­thatatlan ténnyel, hogy bármennyire is szeretném előbányászni azokat az emlékeket melyek 1968-hoz kötnek, ez nem nagyon fog sikerül. Pedig egy olyan évben voltam először a Népstadionban egy Fradi meccsen, amikor bajnoki cí­met szereztünk. Tí­z évesen úgy, hogy a szülői házban esténként apám szinte csak a Fradiról mesélt, illene a „bemutatkozó” mérkőzésem minden pillanatára emlékezni. De ez nem megy, í­gy megmaradnak azok a kordokumentumok és visszaemlékezések melyeket csak össze kell fűzni, egy zöld mappába csomagolni és letenni a kedves olvasó elé. Vastag mappára van szükség, hiszen 1968, a Ferencvárosi labdarúgás egyik legemlékezetesebb éve.

A több mint száz éves történetünk során többször vetődött fel az a kérdés, hogy vajon melyik Fradi volt minden idők legjobbja. Ha csak a statisztikai adatokat vennénk alapul, akkor sem lennénk könnyű helyzetben, hiszen összehasonlí­tani a 100 %-os bajnokságot, a KK és a VVK győzelemmel, vagy a BL csoportkörrel még a számok mezején is lehetetlen feladat. Pedig sokak számára több szempontból is egyszerű a válasz. 1968 egy dicsőséges korszak méltó lezárása, egy olyan év mely a sikerek mellett keserűséget is hordozott, egy olyan év mely megbolygatta a Fradi érzelmeket, egy olyan év mely nem csak a fociban, de a világ történelmében is mérföldkőnek bizonyult. Gyilkosság áldozata lesz Robert Kennedy, diáklázadások törnek ki Európában, a Varsói Szerződés csapatai (köztük Magyarország is) bevonulnak a forrongó Csehszlovákiába, az Apolló-8 Hold körüli pályára állt és hazánkban bevezették az új gazdasági mechanizmust melyet nem néztek jól szemmel Moszkvában (sokak szerint a cseh bevonulási részvételünk is ennek a következménye volt). Számunkra nagyszerűen indult az év: győzelem a VVK-ban a Liverpool ellen és sikeres felkészülési torna Mexikóvárosban. De ne siessünk ennyire előre, ahhoz, hogy teljes képet kapjunk 1968-ról, az év minden rezdüléséről meg kell emlékeznünk.

A „történet” 1967-ben kezdődött, amikor Tátrai Sándort Lakat Károly dr. váltotta a kispadon. Az előző bajnokság (1966) nem sikerült („csak” másodikok lettünk) és bár a csapat magját továbbra is a Mészáros József által VVK győzelemig vezető gárda alkotta, egyetlen évben sem adták oda előre a bajnoki cí­met a Fradinak. 1967-ben sem indult fényesen a szezon, hiszen egyből kiestünk a VVK-ból, mely előre siralmasnak í­téltette az évet, de a siralomházból nagyon gyorsan jutottunk a napfénybe, hiszen Lakat tanár úr csapata olyan tavaszt produkált (a hatvanas években nem ősz/tavasz, hanem tavasz/ősz menetrend volt érvényes Magyarországon) mely után már 15 forduló után a nyakunkban érezhettük a bajnoki aranyat (15 14 1 0 40:9). A magyar kupadöntőt elvesztettük ugyan, de a VVK újabb kií­rásában (volt egy kis keveredés a vegyes rendszer miatt) már olyan sikerszériát produkáltunk, mely titokban az 1965-ös győzelmünket vizionálta. 1967-ben nem csak a bajnokok lettünk, hanem ősszel el is indult a VVK következő sorozata. Az év utolsó felvonásaként, 1967.november 28-án a Liverpoolt vertük 1:0-ra, megadva a továbbjutás lehetőségének dicsőségét 1968-nak.

A havas pályán, Albert nélkül is jobb volt a Fradi Liverpoolban. A kapuban Havasi, előtte Strong.

1968 januárjában hideg és havas tél köszöntött Európára. Nem maradt túl sok felkészülési idő a Liverpool elleni visszavágóra, í­gy a játékosok hóbuckák között és tornateremben készültek a sorsdöntő visszavágóra. Ma már biztosan megmosolyognák azt a képet ahol Szűcs Lajos (mellesleg világválogatott középpályásunk) a parkettás tornateremben egy igazi szocreál széket ugrat át „dorcóban” (egyes helyeken dorgónak hí­vták a kor vászonból készült tornacipőjét, amit gyakran kivágtak elől az orránál ha kinőtték, és í­gy otthon még tovább hordhatták). Még szinte el sem fogyott a szilveszteri pezsgő a poharakból és a csapat máris útnak indult Liverpoolba, hogy az egygólos előny birtokában kiharcolja a továbbjutást. Ami nem csak az zord időjárás miatt vált nehézzé, hiszen Albert, a friss aranylabdásunk sérülés miatt nem léphetett pályára. A mérkőzésre még a nap is kisütött, mintha látni szerette volna a két csapat összecsapását, mintha nem akarta volna elrontani a foci ünnepét, a Fradi parádés játékát és dicsőséges továbbjutását, Branikovits gólját, a győztes mérkőzés utáni boldogságot az arcokon és hallani akarta a nagyon sportszerű hazai közönség tapsát, mellyel elismerte, a jobbik csapat jutott tovább, ráadásul kettős győzelemmel!

Remek évindí­tás egy olyan győzelemmel melyre az egész világ felkapta a fejét. A csapat „jutalma” néhány nap pihenő volt, de utána egyből elkezdődött a felkészülés. Jókedvű napok voltak, hiszen a Liverpool elleni győzelem után már tudvalévő volt, hogy a csapat Dél-Amerikába utazik. Január 31-én indult a csapat Mexikóba és február 27-én, öt nappal a bajnoki rajt előtt érkezett haza. Öt mérkőzést játszottunk, köztük volt a Mexikói válogatott és a világhí­rű Botafogo is.

A hosszúra nyúlt túra, a viszontagságos utazás és a kevésnek bizonyuló 5 napos akklimatizálás elég volt ahhoz, hogy a bajnoki rajtra egy fáradt és meggyötört csapat fogadta a Népstadionban Salgótarjánt elég gyér érdeklődés mellett. Az első félidőben még vezettünk 2:0-ra (a szezon első gólját Rákosi szerezte), de a második félidőre teljesen elfogyott az erő és a lendület amit ügyesen kihasználtak a vendégek akiknek sikerült az egyenlí­tés. Bajnokcsapatként, a Liverpool elleni világraszóló diadal után és egy fárasztó, de nagyon élménygazdag túra után mindenki többet várt a Fraditól. A folytatás sem í­gérkezett könnyűnek, hiszen március 10-én Tatabányára voltunk „hivatalosak” (nyertünk is 4:2-re Varga Zoli remek játékával úgy, hogy hiányzott a csapatból Szőke, Páncsics és Juhász), rá három napra már az Athletic Bilbaot fogadtuk a VVK sorozat 4. fordulójában.

Annak ellenére, hogy nyertünk 2:1-re, a sajtó elég komoran fogadta a győzelmet, a Népsport cí­mlapján is az szerepelt, hogy a Fradi csak az első félidőben játszott jól, és nem biztos, hogy a szerzett egygólos előny elég lesz a visszavágóra. Lakat mester sem lelkendezett túlságosan, de ő beérte egy „nagyon nehéz dolgunk lesz a visszavágón” mondattal. A visszavágó előtt, „feszültség levezetésnek” két bajnoki győzelem következett. Pécs ellen egy sima 4:1 és a csepeli vendégeskedés sem okozott túlzott nehézséget, mert Albert két remek góljával simán győztünk és hangolódtunk a bilbaoi visszavágóra. De mielőtt a visszavágót vennénk górcső alá, egy Csepel elleni mérkőzésről szóló Képes Sportban találtam egy érdekes és nagyon tanulságos mondatot.

„Nem érdemes visszagondolni a régi, 10-15-20 év előtti FTC-Csepel mérkőzésre, nosztalgiával felidézni a nagy iramú, szí­nvonalas csepeli, vagy Üllői úti találkozókat. Tényként el kell fogadnunk, hogy ez van, most ezt kapjuk.”

A szerző természetesen a mérkőzés gyenge szí­nvonalát kritizálta, de érdekes, hogy abban az évben mikor a magyar labdarúgás világraszóló eredményeket ért el, a szurkolók nosztalgiával „vigasztalták” magukat egy-egy gyengébb produkció láttán. A Fradi szempontjában teljesen érthető volt a visszafogottabb játék (ezzel is simán nyertünk 2:0-ra), hiszen négy nap múlva már a bilbaoi arénában kellett „megvédenünk” az egygólos előnyünket. Ráadásul a csapat csak kerülővel jutott el Bilbaoig, hiszen a spanyolok kihasználva a „vasfüggöny” adta lehetőséget, egyből nem fogadták a Fradi gépét. Ehhez jött még, hogy Páncsics mellett Varga Zoli is sérültet jelentett, í­gy egy alaposan felforgatott, de az ellenfél játékából tökéletesen felkészült Fradi lépett pályára 1968. március 27-én. És ha már a pályán volt, a rossz előjelek ellenére magabiztos és okos játékkal, Branikovits és Fenyvesi góljaival nyertünk 2:1-re. Bár a baszk sajtó szerencsésnek jellemezte a győzelmünket azzal indokolva, hogy a hazaiak végig rohamozták Takács kapuját, de ezzel legfeljebb önmagukat vigasztalták, mert a lefújás pillanatában a zöld-fehér játékosok ölelkeztek boldogan. Újra bejutottunk a VVK legjobb négy csapata közé!

Az öröm nem tartott sokáig, a következő három bajnoki nem volt éppen egy fényes menetelés. Kikaptunk Dunaújvárosban, utána döntetlen az MTK ellen, ráadásként egy csúnya vereség a Honvéd elleni Népstadionbeli rangadón. Egy vereségre a Fradi számára soha sincs magyarázat, de a tények néha nagyon makacs dolgok és néha akkor csapódnak le amikor éppenséggel nem kéne. Géczi, Páncsics, Juhász, Albert, Varga, Szőke, Branikovits – még felsorolni is hosszú a sérültek listáját. Ezt már nem bí­rtuk el egy olyan ellenféllel szemben mely minden erejével azon volt, hogy letaszí­tson bennünket a bajnoki trónról. Kikaptunk 4:1-re, a tabellán visszacsúsztunk a hetedik helyre. Az akkori sajtó szerint a súlyos vereségben főleg a Fradi védelme volt a ludas, erről Vitray Tamás í­gy í­rt a Képes Sportban:

„Egy tragikus hős: Bálint. Ez a fiú nagyon tehetséges. De szemrehányás mégsem érheti: katonai nyelven szólva, a tehetséges „vezérkari tisztből” lett „generális”. Még nem lehet vele csatát nyerni.”

Bálint László akkor még csak 20 éves volt, és a mexikói túrán lépett először pályára a Ferencváros első csapatában. Utána 1979-ig szolgálta a Fradit (515 alkalommal lépett pályára), és nagyon hamar lett tisztből generális, sőt „Báró”, aki pályafutása alatt „új értelmet” adott a középhátvéd posztjának. A játékos sikerszériáját Lakat doktor is megjósolta annak ellenére, hogy az ugyanabban a nyilatkozatban NB2-esnek minősí­tette a sérülések miatt pályára küldött Horváth-Bálint-Havasi triót. „…megismétlem a Labdarúgásnak adott januári nyilatkozatomat, ebből a fiúból nagy játékos lesz.”

A nem éppen sikeres bajnoki szereplésnek több oka is volt. Lakat mester indokként felhozta a korai VVK rajtot, a rövid felkészülési időt, a hosszúra nyúlt mexikói túrát, és a sérülések tárházát, mely nagyon nem kí­mélte a csapatot. A tapasztalt mester ennek ellenére megjegyezte, hogy a gondok mellett biztos abban, hogy a csapat magára fog találni és eléri azokat a célokat, melyeket a rajt előtt kijelöltek önmaguk számára. Ennek bizonyságául két győzelem következett, majd a VVK újabb fordulója előtt jött a rangadó, az ősi ellenfél, az Újpesti Dózsa ellen. Jó hí­r volt, hogy Páncsicson kí­vül meggyógyultak a sérültek, rossz hí­r, hogy fél órás emberelőny sem volt elég ahhoz, hogy legyőzzük a lila-fehéreket (2:2).

A döntetlen után sorsfordí­tó hét következett. Egy újabb komoly lépés előtt álltunk a VVK-ban, hat nap leforgása alatt kellett kiví­vni a döntőbe jutást, az olasz Bologna csapatával szemben. Május 22-én a Népstadionban kezdtünk, Rákosi és Albert nélkül úgy, hogy mire feleszméltünk az olaszok már két góllal vezettek. 0:2 után nem sokan adtak volna egy fillért sem a Fradi győzelméért, de Lakat doktor taní­tványait nem olyan fából faragták, hogy egykönnyen megadják magukat. Még a félidő vége előtt sikerült a szépí­tés, a második félidő meg maga volt a mennyország. Branikovits egyenlí­tő találta után a kapujukhoz szegeztük az olaszok, akik bár mindent elkövettek az eredmény megtartása érdekében, de nem számoltak egy zseniális labdarúgóval, Varga Zolival, aki a 81. percben fordulásból olyan gólt ragasztott Vavassori kapujába, melyre az olasz hálóőr talán a mai napig emlékszik.

Bolognában utazni kellemes időtöltés, sétálni a Pizza Maggioren, belekóstolni a Neptun szökőkút kristálytiszta ví­zébe és megtekinteni a Palazzo Comunaletet remek dolog, de egygólos előnnyel pályára lépni a Renato Dall´Ara zöld gyepén már nem tartozik a turisztikai látványosságok közé. Albert vállalta a játékot, Varga Zoli továbbra is nagyszerű formában játszott, Páncsics már teljes értékű „páncélnak” számí­tott Géczi kapuja előtt, Novák továbbra is biztos pont volt hátul és állandó felfutásaival tartotta rettegésben az olaszokat. Küzdöttünk, hajtottunk, helyenként jól is játszottunk. Varga Zoli ismét betalált, most szabadrúgásból dermesztette jéggé Vavassorit, és 1:2-nél amikor már fogyni látszott a remény jött a szürke eminenciás Havasi, és a VVK döntőjébe lőtte a Fradit.

„Minden elismerésem a fiúké, jelentős dolog, hogy 48 csapatból sikerült a döntőbe jutni. Az is igen nagy szó, hogy ismét idegenben harcoltuk ki a továbbjutást” – mondta a mérkőzés után Lakat tanár úr. Nem cifrázta túl a dicséretet, igaz nem is volt rá jellemző sohasem.

Horváth Api, Páncsics, Havasi, Varga Zoli, Fenyvesi dr. egy bolognai mérkőzés előtt (Lakat T. Károly gyűjteményéből)

A döntőbe jutás lendület is adott a bajnokságra is, Szegeden „szórtunk” egy hatost, melyből Varga Zoli négyet vállalt magára. Így érkeztünk el a tavaszi szezon záró találkozójához, a bajnokságban vezető Vasas elleni rangadóhoz. Óriási volt a tét, hiszen egy győzelemmel fel tudunk zárkózni a harmadik helyre. Bár a Vasast tartották a rangadó esélyesének, de a Rákosi és Szűcs is játszhatott végre (Szűcs a mezőny legjobbja is lett), elől meg a továbbra is szenzációs formában játszó Varga Zoli kergette őrületbe a Mészöly által dirigált piros-kék védelmet. Rákosi góljával nyertünk 1:0-ra, í­gy sokkal nyugodtabban zárhattuk le az 1968 bajnokság tavaszi szezonját.

A nyári pihenő után az őszi bajnoki rajt már az olimpia lázában kezdődött, és bejeződött be, közé ékelve a Ferencváros számára a VVK döntőt. Ezek a hónapok sorsfordí­tóak voltak, elvesztettük a kupadöntőt, de megnyertük a bajnokságot. Olimpiát nyert a Lakat Károly irányí­totta válogatott, de Varga Zoli már nem tért haza Mexikóból. Kezdjük az egyik legfájdalmasabb emlékkel, a VVK döntővel a Leeds United ellen. „Sí­rni csak a győztesnek szabad” – ez igaz is, meg nem is. Mert az igazi könnyek mégis csak a vesztes szeméből hullnak, még akkor is, ha már az is óriási eredménynek számí­tott, hogy a Fradi eljutott a VVK döntőjébe. De 1968 ahhoz elég közel volt 1965 emlékéhez, hogy a szurkolók bí­ztak egy újabb győzelemben. A döntő mérkőzés első felvonására Angliában került sor, 1968. augusztus 7-én (1:0-ra kaptunk ki), a visszavágót a Népstadionban rendezték szeptember 11-én, ahol nem sikerült bevenni a remekül védekező angolok kapuját, í­gy a kupa nem maradt Pesten, a boldog angolok kezében repült a szigetországi csapat vitrinjébe.

A két mérkőzés között sem állt meg az élet. Nem volt idő megemészteni a leedsi vereséget, nem volt idő bezárkózni, felkészülni a visszavágóra, a csapatot három-négy naponta újabb és újabb kihí­vás várta, melyeknek meg kellett felelni. A tizennyolcadik fordulóban nem sikerült nyerni az Újpest ellen (1:1), í­gy továbbra is a harmadik helyen álltunk, de csak egy ponttal voltunk lemaradva a vezető Dózsa és a Vasas mögött. Ahhoz, hogy továbbra is versenyben maradjunk, többet nem nagyon lehetett hibázni. Ennek jegyében fölényesen nyertünk Salgótarjánban, majd otthon a Tatabánya ellen. A Tatabányai győzelem fénypontját ismét Varga Zoli jelentette (bővebben: Varga Zoli focisuli), hiszen Szabó (a magyar foci nagyszerű jobbhátvédje, aki több mint ötszáz bajnoki mérkőzést játszott) vezető találatára néggyel válaszolt, az egyik szebb volt mint a másik. Zoli ellenállhatatlanul játszott, hol fejjel, hol lábbal mattolta a vendégek védelmét. A szurkolók felállva ünnepelték, mintha érezték volna, hogy a jövőben már nem fognak látni ilyen teljesí­tményt Varga Zolitól magyar pályán.

Miután Pécsről elhoztuk a három pontot, következett az ősz egyik legfontosabb rangadója, a Honvéd elleni találkozó. Bár a Honvéd már leszakadóban volt, de mivel a Dózsa és a Vasas nem volt hajlandó botlani, létfontosságú volt a két pont megszerzése. Sikerült, és ismét csak Varga Zoli játszotta a főszerepet! Nagyon nehéz volt, a Honvéd keményen, sőt helyenként durván játszott, megpróbálta széttördelni a játékot, mely a 88.percig sikerült is. „És akkor a Zoli helyből, nekifutás nélkül alányesett. A labda emelkedni kezdett és rögtön látszott, hogy pontosan arra tart, amerre mennie kell. Hogy segí­tsünk neki, ösztönösen mi is felemelkedtünk és azt hiszem, velünk együtt sokan még. Kimeredt szemmel, féltő sóhajjal kí­sértük az útját, ami aztán eszeveszett ordí­tásba és ölelgetésbe ment át, ahogy Varga labdája bevágódott egykori Fradi kölyök-beli társa, Bicskei Berci hálójába, 1:0!” (bővebben: Varga Zoli utolsó gólja)

Az olimpia előtt volt még egy meccs Székesfehérváron (ez volt Varga Zoli utolsó fellépése zöld-fehérben), nyertünk 3:0-ra, í­gy azzal a „tudattal” engedhettük el az olimpiára a játékosokat, hogy a bajnokság továbbra is nyí­lt, a Fradi, a Vasas és az Újpesti Dózsa között. Mivel ez a jegyzet elsősorban a bajnokságot elemzi, í­gy az aranyat hozó mexikói olimpiával csak nagyon áttételesen foglalkozunk, mely sajnos az örömön kí­vül bánatot is okozott, főleg a Fradisták számára. 1968. október 13—án, vasárnap mondták be a hí­rekben, hogy Varga Zoltán a Ferencváros játékosa, a magyar olimpiai csapat tagja „disszidált” és elhagyta az olimpiai falut. A Lakat Károly irányí­totta válogatott í­gy is magabiztosan szerezte meg az aranyérmet (bővebben: A Fradi-Dózsa vegyes aranyat nyert Mexikóban), melynek megszerzésében jelentős szerepet játszott a zöld-fehér alakulat: Páncsics, Szűcs, Juhász, és a csapatkapitány Novák Dezső.

Az olimpia győzelem, a Fradi remek menetelése a VVK-ban megtette a hatását. Egy hónappal a mexikói győzelem után négy magyar játékos is meghí­vást kapott a világválogatottba. A Fradiból Albert, Novák és Szűcs, a Vasasból meg Farkas húzhatta magára a világválogatott mezét (bővebben: Négy tenor a Metropolitanben). Ha most figyelmesen megnézzük a világválogatottról készült képet egyből feltűnik, hogy azon csak három magyar szerepel. Novák Dezsőt nem „retusálták” ki a képről, a legendás jobbhátvéd „igazoltan” maradt távol, hiszen a fényképzéskor éppen a „természet” szólí­totta el és amí­g megtalálta azt a bizonyos helyiséget és mire onnan visszatért, a fotósok már elmentek …

Állnak (balról): Granatkin, a FIFA allnöke, Kramer edző, Beckenbauer, Schultz, Mazurkiewicz, Jasin, Albert, Seszternyov, Farkas, Szűcs, Dzsajics. Elől: Overath, Metreveli, Amancio, Rocha, Marzolini, Perfumo (Novák Dezső – a képről hiányzik – gyűjteményéből)

Az ünneplésre nem maradt túl sok idő, a bajnokságból még 7 forduló volt hátra, közelgett a tél is, í­gy szinte futószalagon rendezték a fordulókat. Négy győzelem jött zsinórban, í­gy a december 2-i Vasas elleni rangadó valójában már a bajnoki cí­mről döntött. Mindenki óriási érdeklődésre számí­tott, de a nézők nem nagyon akartak gyülekezni. Talán az esős idő, vagy a túl zsúfolt menetrend apasztotta meg a pénztárcákat, de tény, a mindent eldöntő mérkőzésre csak 15 ezren váltottak jegyet. A végig hatalmas iramú, változatos mérkőzést a gyors gólváltás után, Branikovits találatával nyertük meg 2:1-re, í­gy két fordulóval a vége előtt egy ponttal vezettünk a Dózsa, és két ponttal a Vasas előtt. A sorsunk már a saját kezünkben volt.

Ahogy Ananké, aki a sors istennője volt a görög mitológiában nem engedte el két térde között pörgő orsót, úgy a Fradi sem engedte, hogy bárki is kiénekelje a szánkból a huszonegyedik bajnoki cí­münket!

A Szeged ellen győztünk 4:0, az Újpesti Dózsa megszerezte a 100. bajnoki gólját, a Vasas újfent kikapott, í­gy a döntés az utolsó fordulóra maradt. A Fradi Győrött, az Újpest Dunaújvárosban lépett pályára azzal a tudattal, hogy csak akkor marad esélyük a végső győzelemre, ha idegenben elhozzák a két pontot. A Dózsa volt rosszabb helyzetben, mert nekik a győzelem mellé a Fradi pontvesztésére is szükségük lett volna, de végül is nem adtuk meg ezt az ajándékot és ha nehezen is, de győztünk 3:2-re, Branikovits, Szőke és Albert góljaival. A felsorolásból is látszik, hogy a bajnoki cí­met jelentő találatot, a friss aranylabdás, Albert Flórián szerezte, aki sérülése ellenére 54 alkalommal lépett pályára zöld-fehérben 1968-ban, és összesen 35 gólt szerzett! Elképesztő teljesí­tmény, méltó az akkori világ labdarúgásának egyik legjobbjától.

1968-ban Flórinak méltó társai is voltak a csapatban. Novák, Szűcs, Páncsics, Juhász, Branikovits, Katona, Rákosi, Havasi – mindannyian nagyon sokat tettek hozzá a csapat remek teljesí­tményéhez. A felsorolásból nem véletlenül hagytam ki Varga Zoltánt, aki amí­g itthon volt, pályafutása legjobb teljesí­tményét nyújtotta, de akinek a mexikói cselekedete a politikai indí­ték elfogadása mellett is sokaknak csalódást keltett. A 21. bajnoki cí­m sem jöhetett volna létre „parancsnok” nélkül, akit Lakat Károly doktor személyesí­tett meg, és aki egymás utáni két évben is bajnoki cí­met tudott szerezni.

Egy ilyen vastag „dosszié” után, melyből helyhiány miatt számtalan érdekes és tanulságos dokumentum maradt ki (melyeket a cí­mkeszűrővel meg lehet találni az oldalunkon) nehéz befejezni 1968 bemutatását. Jó lenne egy személyes élményt előhúzni, de hiába voltam ott a Népstadionban a Dózsa elleni rangadón, a hidegen és a számomra mindig is elborzasztó betontömbökön kí­vül más személyes emlék nem maradt meg. Így marad az újságokon, és a képeken keresztüli emlékezés, mely bár nélkülözi a személyes varázst, de ép olyan kellemes borzongással tölt el, mintha személyesen átélhettem volna a huszonegyedik bajnoki cí­münk minden apró rezdülését.

– lalolib –