„Ilyen edző kell nekünk, ilyen edző pompás(?)…”

SPORT plusz 2011.08.26

NOVÁKNAK, NYILASINAK, PINTÉRNEK, CSANKNAK

IS „TAKARODNIA” KELLETT!

Nem ma volt, amikor elkezdtem figyelni a magyar futballcsapatok edzőinek útját, sorsát, pályafutását, sikereiket, holtvágányaikat és kudarcaikat (1958-ban, nyolcévesen már utaztam úgy együtt egy „hót koszos”, jéghideg vasúti kupéban Tatabányától Budapestig egy éppen néhány órával korábban kirúgott futballedzővel, bizonyos Orczifalvy Istvánnal, akit aznap délelőtt a Győrtől küldtek el. Hazafelé tartott, mi, apámmal Tatabányánál csatlakoztunk hozzá, de csak arra emlékszem, hogy az az ember maga volt a világfájdalom…), í­gy aztán nem nagyon lep meg, ha valakinek, valahol, bárkinek, bárhol akár egyik pillanatról a másikra is kiadják az útját, hiszen a magyar futball sok egyéb mellett abban is egyedi, hogy minden és mindennek az ellenkezője is megtörténhet a berkein belül.

A Vasasnál nem tüntetnek…

Most gyors egymásutánban éppen három tréner menesztését és a helyükre állí­tott három új edző beilleszkedését próbálja megemészteni a Megyeri út, a Fáy utca és az Üllői út közvetlen szakmai stábja és szurkolótábora, mindegyik a maga, csak rá jellemző tulajdonság jegyei alapján.

Tökéletesen jellemző az állapotokra, hogy a legcsendesebb váltás a Vasasnál történt, Komjáti András úgy ment, Marijan Vlak meg úgy érkezett, mintha nem is történt volna az égvilágon semmi, no, de a piros-kékek háza táján hovatovább évtizede tapasztalható totális apátia okán ezen nincs mit csodálkozni.

Az egyik legnagyobb múltú magyar klubban a legtöbb NB l-es mérkőzést játszó egykori futballista (Komjáti) úgy vette tudomásul meglehetősen otromba módon lebonyolí­tott kirúgását, mintha nem is elküldték, hanem éppen szerződtették volna. A helyére érkező Marijan Vlak pedig úgy állt munkába, ahogy munkába állt volna, ha a Gázművekhez, a Komlóhoz, vagy a Bayern Münchenhez hí­vják, a vezetőknek pedig ennél a klubnál attól nem kell tartaniuk, hogy a szurkolótábor (az az igazán Vasas-szí­vű megmaradt maroknyi), tüntetést rendez a klubház előtt Komjáti András leváltása okán.

Az újpesti trénerváltás, a Mészöly Géza – Zoran Szpisljak csere már jóval hangosabbra sikeredett. A „kis” Mészöly bekeményí­tett, ahogy hallom/olvasom, perre is készül (van némi igaza…), a csere pontosan annyival volt hangosabb Újpesten, mint a Fáy utcában, amennyivel vehemensebb a lelátó népe az Újpestnél a Vasas „kemény magjához” képest.

A Fradinál az sem mindegy, milyen irányban nyí­rják a füvet…

Az igazán nagy ügyet, mint az esetek többségében mindig, most is a Ferencváros produkálta.

A Fradinál, ha a pályamunkás nem jobbról balra, hanem balról jobbra kezdi levágni a pálya füvét, abból is „ügy” van.

Hogyne lenne akkor egy olyan történésből, mint a vezetőedző leváltása. Nem véletlenül használom a „leváltás” kifejezést, hiszen bár a felek nagy vehemenciával kommunikálják, hogy az edző ajánlotta fel a lemondását, s azt az illetékesek „csak” elfogadták, mindenki pontosan tudja, aki a futballban járatos kicsit: ha egy vezetés nem akarja elfogadni az adott tréner lemondását, akkor az az edző ott is marad a klubnál.

Prukner László azonban nem maradt, s erős a gyanúm, hogy ezt a vezetők sem bánták olyan nagyon.

Nem mintha emberileg lett volna bajuk a trénerrel (nem is lehetett…), csak éppen a Ferencváros egy olyan klub, ahol egy nemzetközi kupából való kiesés és a bajnokság első öt meccsén megszerzett két pont (a hatodik meccs már nem Prukneré, hanem a helyére állí­tott/ültetett Nagy Tamásé volt…), Guardiolát is minimum „megmoccantja” a kispadon, mire számí­thatott akkor a zöld-fehérek legújabbkori „Tanár Ura”?

A „takarodj!”-kórust senki sem ússza meg…

A Fradinál a szurkolók (legalább is azok, akik a meccseken a lelátókról az alaphangulatot mindenféle szempontból megadják, hiszen néha valóban pótolhatatlan és a játékosokba életet lehelő buzdí­tásukon kí­vül, az utóbbi évtizedek szokásainak megfelelően időről időre edzőt is váltanak…), meghatározó erővel vannak jelen a klub futballszakosztályának életében.

Ha nem is úgy, hogy ott ülnek az értekezleteken, az igazgatótanácsi üléseken vagy az öltözőben, de „kollektí­v véleményük” rendre eljut az illetékesekhez, vagy a meccseken kifeszí­tett transzparensek, vagy egy-egy klubházba küldött szóvivőjük útján, vagy úgy, hogy a manapság oly divatos, s a hangulatformálás szempontjából nagyon is jelentős közösségi fórumokon (Fradi-oldalak, Facebook…) mondják el nagyon is kendőzetlenül, minden púder nélkül a véleményüket.

Az utóbbi évek trénerei közül még messze Pruknerrel szemben voltak a legtoleránsabbak (lemondásának/leváltásának tényét sem fogadta teljesen egyöntetű lelkesedés, annyiban értettek csak egyet, hogy „valamit” csinálni kell, de ez a „valami” nem feltétlenül a szakmai igazgató leváltása volt…), igaz, az edző is mindent megtett, hogy egy bizonyos határig közvetlen kapcsolatba kerüljön velük, tájékoztassa őket a legfontosabb történésekről.

A baj az volt, hogy a csapat nem tudott nyerni, s ez bizony ugyanolyan baj (lenne) a Barcelonánál, a Manchester Unitednél és a Milánnál, mint az Üllői úton.

A Fradi-trénerek sorsa amúgy is speciális sors a magyar edzői szakma történetében.

Valamiért történelmileg úgy alakult, hogy a Ferencvárostól szakvezető szépen, békében, egyetértésben, a szerződése teljes időtartamát kitöltve, leváltása esetén a hátralévő, neki még járó pénzét megkapva, a vezetők, játékosok, a szurkolók teljes elismerésétől övezve, még talán sohasem vált meg.

Innen mindenki kirúgva, megtaposva, néha megalázva távozik, vagy a klubház irodáinak egyikében rugdossák meg, vagy (képletesen szólva, persze), a klubház előtti placcon.

Hihetetlen, no de a számok nem hazudnak: a Ferencváros futballcsapatának professzionális korszakától számolva (1926) Blum Zoltán volt az egyetlen, aki 7 éven át (1930-1937) ült a csapat kispadján, Dalnoki Jenőnek 5, Mészáros Józsefnek és Nyilasi Tibornak 4-4 esztendő jutott, legalább is egyhuzamban, hiszen utóbbi kettő kétszer is volt szakmai főnök az Üllői úton.

Dr. Lakat Károlytól két bajnoki arany és egy bronzérem után vettek búcsút, igaz ő még mindig maratonista az utóbbi 10 év edzőihez képest, akik közül egyetlenegy sem akad, aki legalább a szerződését kitöltötte volna, s akkor egy esetleges hosszabbí­tást már nem is merek emlegetni.

Csank János, Garami József, Pintér Attila, László Csaba, Gellei Imre, Zorán Kuntics, ismét Csank János, Bobby Davison, majd Craig Short követték egymást a szakvezetői poszton, egy, legfeljebb két bajnoki idény erejéig.

Tehettek bármit (köztük volt, aki bajnokságot nyert a zöld-fehérekkel!), előbb vagy utóbb, ahogy mondani szokták, kitelt a becsületük, még akkor is, ha egyébként a legbecsületesebben végezték a munkájukat…

A „… takarodj!” (a pontok helyére kéretik bármelyik előbbiekben felsorolt edző nevét behelyettesí­teni) kórust nem tudták elkerülni, igaz ugyanezt megkapta a klub szurkolóinak szemében mindmáig ikonnak számí­tó Nyilasi Tibor éppen úgy, mint a Ferencvárossal játékosként bajnokságok sorát, VVK-győzelmet, világválogatottságot, edzőként szintén bajnoki cí­meket, s BL-szereplést elérő Novák Dezső, sőt, egy kisebb csoporttól még Varga Zoltán is, akit amúgy a jelen meccsre járó generációja (az a bizonyos hangulatformáló tömeg), mind a mai napig a legnagyobb kedvencének tart!

Prukner kifejezetten büszke arra, hogy (legalább is tudomása szerint…), az ő neve soha sem fogalmazódott egy mondatba a „takarodj!” kifejezéssel, ami (ha í­gy volt), valóban nagy tettnek számí­t a 2000-es évek Fradi-edzőinek históriájában. A lényeget tekintve, persze voltaképpen édes mindegy, hogy valaki a „takarod!j” kórustól kí­sérve, vagy anélkül lép ki az Üllői úti stadion kapuján, s zárja be maga mögött (ha nem is törvényszerűen végleg, hiszen még ennél az edzőfaló klubnál is gyakran előfordult a múltban, hogy valaki visszatért…), az élete törvényszerűen megváltozik.

Ma már egy győzelemre sem garancia az edzőváltás…

És a megí­télése is!

Példák sora bizonyí­tja, hogy vannak/voltak, akiknek a Fradiban eltöltött tréneri évek kifejezetten a javukra/előnyükre váltak a későbbiek során, mintegy ajánlólevélül szolgálva a többi csapat számára, de voltak olyanok is, akik ha a Fradiban megbuktak, soha többé, sehol másutt nem voltak képesek rangos edzői munkához jutni, vagy ha mégis, akkor számottevő eredményt elérni.

A Fradiban edzőnek lenni ugyanis egy semmi mással össze nem keverhető, fel nem cserélhető, ki nem váltható kategória.

Nem hiszem, hogy van a világon még futballklub, ahol az aktuális trénernek annyi felé kellene megfelelnie, mint az Üllői úton, vagy ahol az eredménykényszer (minden héten nyerni kell! ), olyan meghatározó, hogy azt ne mondjam elsöprő erővel van jelen, mint a Springer szobor környékén.

Csank János az élő példája mindennek, aki (ha, kérdeznék, erről biztosan elmondaná, s egyben igazolná is az állí­tásomat…) úgy ül most a Zalaegerszeg kispadján, hogy hat mérkőzés megszerezhető 18 pontjából egyet (…) tudott begyűjteni, ám eddig az egy pontig a Fradi trénereként százszázalékos biztonsággal mondható, hogy nem jutott volna el…

Azt hiszem, a zalaegerszegi a jobb, a helyesebb, s a hosszútávon kifizetődőbb megoldás, hiszen a nagy edzőváltások hetét követő bajnoki forduló egyáltalán nem a cserék indokoltságát bizonyí­tották.

A Mészöly Géza helyére az Újpest kispadjára leülő Zoran Szpisljak hazai pályán örülhetett a soványka kis egy pontnak a Diósgyőr ellen, a Komjáti Andrást váltó Marijan Vlak kiharcolt ugyan egy döntetlent Zalaegerszegen, de a Vasas – veresége dacára – még Komjátival a vezetőedzői poszton összehasonlí­thatatlanul jobban és kreatí­vabban futballozott például Győrött, mint tette azt a ZTE otthonában.

A „Prukner nyugodtan maradhatott volna” elmélet legfényesebb igazolása a Ferencváros Üllői úton elszenvedett veresége volt.

Aki látta a meccset, csak azt mondhatta: a mai Ferencvárosnál nem a mindenkori (legyen az bárki…) edző a leggyengébb pont, ennek a csapatnak a helyzete, játékosainak beállí­tódottsága, szellemisége, morálja, erőnléte, technikai, taktikai tudása és felkészültsége (hirtelenjében nem jut eszembe több meghatározó elem amely a kvalifikált labdarúgáshoz szükséges…) nem az edzőn múlik!

Ezzel a mai Fradival a Josip Guardiola – Alex Ferguson – José Mourinho edzőtrió sem tudna sokkal többre menni, tisztelet néhány kivételnek (mert azért ilyen is akad…), náluk valóban nem az edzőt, hanem a csapatot kellene kicserélni.

Éppen ezért lesz embertelenül nagy vállalkozása annak, akit a sorsa a Ferencváros amúgy legendás kispadjára vezérel, mert ha a vezetők az új trénerrel együtt nem tudnak minimum hat-hét, azonnal csapatba állí­tható, az eredményeket hozni tudó, kész futballistákat is a csapathoz hozni, akkor bizony marad a mostanában látott kí­nlódás, s a vereségek sora.

A magyar futball egy jóval korábbi időszakában az volt a gyakorlat, hogyha egy csapat edzőt váltott, akkor a klub vezetői és szurkolói legalább azon az egy meccsen nyugodtan, a győzelem biztos tudatában ülhettek a helyükön, amikor a friss tréner bemutatkozott.

A váltást követő első meccset ugyanis a csapatok szinte mindig megnyerték.

Ennek okát nyilvánvalóan sokkal inkább a hangulatváltozásban, mint a szakmai munka gyökeres átalakulásában (mit lehet egy szakmai munkán gyökeresen átalakí­tani két, három nap, vagy éppen egy hét alatt?), kell keresni, ám mára odáig romlott a helyzet, hogy a győzelem egyáltalán nem garantált a vadonatúj edzőkkel sem!

Lapzárta előtt néhány perccel olvasom, lehet, hogy külföldről érkezik tréner a Ferencváros kispadjára.

A hí­rek egy bizonyos Paolo Luiz Camposról szólnak.

Semmi bajom az úrral, hogy is lehetne, fogalmam sincs, hogy ki ő, mit tud, mert pusztán az, hogy valaki (legyen az akár a felsorolt Real Madrid), itt meg ott is dolgozott, még nem kikezdhetetlen garancialevél a számára.

Szerintem nem lenne jó választás.

A Fradinak olyan edző kell, aki idegenvezető nélkül is elsőre eltalál a hátsó edzőpályára, s akinek személye legalább az esélyt felkí­nálja arra, hogy egyszer, valamikor (bármikor…), ismét felharsanhasson a Fradi-buszban a győzelmeket követő örök futballista-sláger:

„Ilyen edző kell nekünk, ilyen edző pompás…”!

Lakat T. Károly

Forrás: SPORT plusz  XXIII. évf. 34. szám