Rákosi Gyula: 86

A zöld-fehérek „perpetuum mobilé”-je örökmozgó középpályás játékos, törékenynek tűnő termetével kifogástalanul bí­rja a szakadatlan mozgást. Szinte az egész játéktér az övé. A válogatottban a támadósor valamennyi helyén szerepelt már. Rendszerint különleges taktikai megbí­zással lép pályára. Rákosi játéka nagyszerűen megfelel a korszerű labdarúgás követelményeinek. Derekasan kiveszi a részét a védekezésből és lankadatlanul indí­tja, szövi a támadásokat. Érthető, hogy az egész mezőnyre kiterjedő játéka közben ritkán nyí­lik alkalma a gólszerzésre. Páratlan munkabí­rása jó labdakezeléssel, magas fokú taktikai érettséggel és fegyelmezettséggel, valamint harcos küzdőmodorral párosul. Lövőereje ugyan átlagon felüli, de az „irányzékkal” gyakran baj van. A mai, rengeteg mozgást igénylő labdarúgásban az ilyen tí­pusú fáradhatatlan játékos nemcsak hasznos, hanem — nélkülözhetetlen is.

– í­rja róla az Antal-Hoffer szerzőpáros az Alberttől Zsákig c. könyvben.

*

Az aszfaltos utcában hárman fociztak. Két nagyobbacska fiú, s egy kicsi, mokány fekete hajú fickó. A két nagyobb volt együtt, a kicsi, a vékonydongájú, pipaszárlábú pedig egyedül. A játéktér a kövekkel szegélyezett kocsiút volt, a kapukat két féltégla helyettesí­tette. Ezt a mérkőzés elején a kicsi mindig gondosan kimérte. Óvatosan helyezte egyik apró lábát a másik elé, s úgy lépegetett. Hogy centiméterre egyforma legyen mind a kettő.

A pályahitelesí­tés után kezdődött a meccs. A két nagyobb fiú pár lépésre egymástól passzolgatni kezdett, a kicsi pedig kibújt a kabátjából, azt gondosan letette a járda mellett a földre, majd elindult, hogy elvegye amazoktól a labdát.

Nos, aki a fent emlí­tett tényekből azt a messzemenő következtetést vonta le, hogy az a két nagyobb fiú ott a kopott flaszteron mindig jól elnáspángolta az egy kicsit, az téved. Dacára a számbeli fölénynek, valamint a testi felépí­tésnek, az esetek többségében a két nagyobb húzta a rövidebbet, a kis fekete ugyanis nem csupán lényegesen fürgébb volt ellenfeleinél, de jobban is cselezett azoknál.

Ami pedig döntő volt a mérkőzések végső kimenetele szempontjából, a kis ember kétszer annyit tudott futni, mint a másik kettő. Ez utóbbi tulajdonságának köszönhette későbbi karrierjét. S annak, hogy imádta a labdát.

Az edzőnek olyan lelkes kis emberekre van szüksége, mint amilyen Gyuszi.

Nagy nadrágban kisfiú

A korábban aposztrofált kocsiúti találkozók nap mint nap dúltak. S e találkozók befejezése után a kis feketehajú Gyuszi gyerek mindig gazdagabb lett egy-egy élménnyel, több könnyebb vagy súlyosabb természetű zúzódással könyök és térd táján, valamint szegényebb cipőorral, s talppal, sarokkal.

Esténként a szóban forgó cipőbeli fogyatékosságok miatt meglehetősen csendesen, mondhatni, mély alázattal somfordált haza, s az atyai szemrehányásokat azzal próbálta enyhí­teni, hogy kézbevéve a kissé megviselt lábbelijét, a cipőipar felületességére igyekezett felhí­vni szülője figyelmét, mondván: ,,… az ember kettőt-hármat belerúg a lasztiba, s volt cipője, nincs cipője.”

A papa — idősebb Rákosi Gyula — rajongója volt ugyan a labdarúgásnak, ettől függetlenül egyre nagyobb problémát okozott neki a kis Gyuszi cipőkészletének pótlása. Így aztán egy igazán nagyiramú rangadó után — amelynek keretében levált ismét egy darab csemetéje lábbelijéből — elhatározta, hogy véget vet a dolognak. Legalább is „amatőr” szinten. Kézen fogta hát a kis Gyulát, s levitte az FTC pályára, s átadta a kölyökcsapat edzőjének az alábbi megjegyzéssel :

— A gyerek —, s rámutatott annak cipőire —, ellentétben lábbeliéivel — elnyűhetetlen a játékban. Azt hiszem tudják majd használni a csapatban.

Száger Miska bácsi, a legkisebbek oktatója mosolyogva mustrálgatta a kisfiút.

— Hát jó, nézzük meg mit tud az úr. Szaladj, aztán kérjél szerelést, a többit pedig majd a pályán meglátjuk.

S a gyerek már úgy elviharzott mellőle, mint egy kis gyí­k. Pár perc múlva pedig már ismét ott volt állig sportszerelésbe öltözve. A nadrágja ugyan egy kicsit nagyobb volt a kelleténél, olyannyira, hogy mellé akár egy vagy két hasonló kötésű srác elfért volna. Hogy ne érjen túl a térdein, hónaljban köttette meg. A meze hálóingnek is kitűnően megállta volna a helyét, a tornacipő pedig egy kissé lötyögött. Ettől függetlenül már igazi labdarúgó benyomását keltette. S ő erre nagyon büszke volt.

A kétkapus játékban végleg elnyerte a szakember tetszését a kicsi ember. Nem csak azért, mert fürgén cikázott a nála fejjel magasabb legények között, s elvitte az orruk elől a labdát, hanem azért is, mert Gyuszi fáradhatatlan volt, s a legerősebb védővel is bátran összecsapott. Ráadásul ezekből az összecsapásokból nem egyszer ő került ki győztesen, mí­g az a kajla nagy a nadrágját porolgatva tápászkodott fel, s nézett a tovarobogó feketehajú után.

— A pimasz …

Amikor vége lett a mérkőzésnek, az edző magához intette a kis Gyulát.

— Gyere máskor is le ide. Ilyen lelkes kis fickók kellenek nekünk a csapatba — mondta a kisfiúnak, aki a dicséret hallatára szinte sugárzott a boldogságtól.

Persze, hogy lement legközelebb is. S lejárt egész ősszel. 1952-tőt í­rtak akkor. A bajnoki mérkőzéseken még nem játszhatott, ehhez túl fiatal volt. Erre még egy fél évet kellett várnia.

A kölyök III-ban kezdődött

1953 februárjában egy napos délutánon félrevonta őt a kölyökcsapat intézője, kis könyvecskét nyomott a kezébe.

— Nézd meg jól — mondta neki — ez az igazolásod. Mától hivatalosan is a Ferencváros labdarúgója vagy.

Gyuszi kis öklébe szorí­totta a könyvecskét. S nagyon-nagyon boldog volt.

Először a kölyök háromban kapott helyet, onnan verekedte be magát a második, majd az első csapatba. Ugyaní­gy volt az ifjúsági csapattal is. Általában összekötőt játszott.

A jobb oldalon. Ezt a posztot szerette, itt volt tere a játékra. Ha az ellenfél támadott, Gyuszi alig térült fordult, s máris felbukkant a saját kapuja előterébe. Hipp-hopp elcsente a labdát ellenfele lába elől, s már indult is előre. S nem sokkal később már ott volt a másik tizenhatosnál. Ez a jelenet a mérkőzés folyamán még nagyon sokszor megismétlődött, s a szurkolók egyre többet kezdtek beszélni arról a kis ifistáról, akit szemlátomást dupla szí­vvel és tüdővel áldott meg a teremtő. De nem csupán a szí­véről, hanem a góljairól is egyre többet beszéltek. Tudniillik ezekből is elhelyezett jónéhányat az ellenfelek hálójába.

Rákosi Gyuszi szép lassan elérkezett az első csapat küszöbéhez.

Aztán egyszer bekerült. Igaz nem az igazi első gárdába, hanem egy úgynevezett vegyescsapatba. A „nagyok” épp Ausztráliában portyáztak, az otthon maradtak néhány ifistával kiegészülve egy esti kupán vettek részt.

A döntőt a Népstadionban játszotta a Ferencváros az MTK-val. A zöld-fehérek győztek 2:1-re, s Rákosi csukafejessel olyan remekbeszabott gólt bombázott be a kék-fehérek hálójába, hogy az csak úgy porzott.

Ezen a találkozón már a bal oldalon játszott. Későbbi állandó helyén.

Gyuszi bemutatkozik az NB I-ben, s mindjárt leporolja a hálót

1957 őszén, a Szombathely elleni mérkőzés előtt kihirdette az edző azt az összeállí­tást, amelyben ott szerepelt Gyula neve is. NB I-es labdarúgó lett.

A mérkőzést elveszí­tette a Ferencváros 3:1 arányban. A találkozó ettől függetlenül Rákosi Gyula legszebb emlékei közé tartozik. Ráadásul azt az egyetlen egy gólt is ő lőtte. Élete első NB I-es gólját.

1958-ban járt először külföldön. A csapattal ment, nyugatnémet és belgiumi túrára. Kárpátival, ifista társával ketten kaptak egy zsebpénzt, s úgy érezték ők a világ két legszerencsésebb fickói. Mint zöldfülűek meg kellett húzni magukat a „menők” között. Nekik elsősorban focizniuk kellett.

Bizonyí­tani.

Ha este a csapat moziba ment, őket röviden intézték el.

— Ez nem nektek való — mondták a nagyok s mentek. Úgyszintén hasonló volt a helyzet, ha vendégségbe mentek amazok.

Egyik idősebb játékossal ment el élete első külföldi vásárlására. Előtte gondosan összehajtogatta kis zsebpénzét, s megilletődve lépkedett társa mellett.

— Gyere csak, majd én megmutatom mit érdemes itt venni — mondta amaz, amint beléptek az első üzletbe.

A társ egyik pulttól a másikig ment, itt egy inget próbált meg, amott egy nyakkendőt. S mindig megkérdezte a fiútól.

— Na, milyen? …

Az nézte, s mindegyikre bólintott.

— Jó.

Amaz pedig már viharzott is tovább. Nyomában a fiatal fiúval, aki a nagy loholásban sohasem jutott szóhoz.

— Nézzük talán meg ezt itt?… — mutatott egy általa kinézett ingre, az idősebb azonban leintette.
— Várj, előbb én még veszek valamit, aztán jössz te … Megvették azt is.
— Na mehetünk is vissza — mondta a társa, s indult is. Gyuszi pedig lépdelt utána, s még semmit sem vett magának. Végül aztán vásárolt ő is. Az édesanyjának, meg a húgának apró ajándékokat. S egy halom levelezőlapot.

A többiek részvéttel nézték, amint a szálló halljában óraszám cí­mezte a lapokat. Egy társa odaszólt, hogy:

— Mi a fenének í­rogatsz annyi lapot. Az egész zsebpénzedet erre dobod ki.

Nos, a csatárnak nem csak akkor, később is ráment a zsebpénzének jelentős része az üdvözlőlapokra. Általában negyven-ötven darabot küldött el egy-egy külföldi útja alkalmából. Az angliai VB-ről pedig hetvenet.

Sok barátja van.

Először cí­meres mezben

1958-tól már — ahogy mondani szokás — bérelt helye van az első csapatban. Ahogy múltak a hetek, úgy gyarapodott NB I-es mérkőzéseinek száma. Sok izgalmas, felejthetetlen nagy csatában vett részt. Nem volt ugyan valamiféle óriás, de a pályán a legzordabb hátvédtől sem ijedt meg egykönnyen. Noha pályafutása során találkozott egykét kifejezettén sziklaszilárd védőjátékossal. Olyannal, akinek már a kimondott nevétől is szaladgálni kezdett a hideg az érzékenyebb lelkületű csatárok hátán.

Gyuszi nem félt ezektől sem. Pedig nem egy találkozón úgy indult a játék, hogy a pokróc védőjátékos néhány figyelmeztető célzatú talpalást mutatott be, többnyire fejmagasságban. A zöme látványosan elkerülte az ilyen keménykedő fiúkat. Hősünk, igyekezett becsapni őket. Aztán ha azok odatették a hegedűtoknyi lábbelijüket, akkor ő is odatette az övét. Még ha az nem is volt azonos méretű, mint emezeké.

Egy Újpesti Dózsa elleni mérkőzésen történt, melyen a nagyhí­rű újpesti csatárra, Szusza Ferencre Tátrai edző egy mokány kis feketehajú fiút állí­tott. Akit úgy hí­vtak: Rákosi Gyula, s akinek a mestere csak annyit mondott taktikai utasí­tás gyanánt, hogy:

— Fiam, neked az a dolgod, hogy mindenhová elkí­sérd Szuszát. Megértetted?

Az bólintott, s a kiváló újpesti játékos a 25. percben kiment a felezővonalhoz, s rákönyökölt a partzászló nyelére, s csak ennyit mondott, az edzőjének:

— Mit csináljak, ez a kis pimasz egyszerűen nem hagy még levegőt se venni.

S mutatott a kis feketefejű legényre, aki pár lépésre állt tőle, s figyelte őt.

1960-ban húzta fel először magára a válogatott cí­meres mezét. Május 22-én Anglia ellen mutatkozott be a legjobbak között a Népstadionban. 2:0-ra nyert a magyar együttes, Albert két góljával.

Rákosi Gyula balszélsőt játszott, illetve a tizenegyes számú mezt viselt. S ezzel megfordult szinte minden centiméterén a pályának. A 90 perc alatt ő is „összegüzült” egy gólt. Ezt azonban les cí­mén nem adta meg a bí­ró.

A nagyválogatottság mellé olimpiai válogatottság is párosult. Gyula sokadmagával letette az olimpiai esküt, s kiutazott a római olimpiai játékokra. Innen pedig egy szépen csillogó bronzéremmel tért vissza.

A nagy portya

1961-ben útrakelt élete első nagy túrájára a Ferencvárossal. Dél-Amerikába utazott.

Az elutazás persze meglehetősen sok izgalommal járt. Tudniillik a túra előtt nem sokkal Rákosi Gyula megsérült. Méghozzá elég súlyosan. A térdén. Ugyancsak sérüléssel bajlódott Vilezsál is, s a szakvezetés attól tette függővé az utazó személyét, hogy melyikük áll előbb talpra.

Végül Gyula ült fel a repülőgépre. S a chilei tornán már játszott is. Ott találkozott először a világhí­rű brazil szélsővel Garrinchával. Nos, a kissé bicegő labdazsonglőr bemutatott néhány olyan trükksorozatot, amitől szinte tapsolni lett volna kedve a fiatal labdarúgónak.

Akkor a szilvesztert az argentin fővárosban töltötte a magyar együttes. S minden előzetes figyelmeztetés ellenére elmentek a forgalmas utcára, hogy közelebbről is szemrevételezzék az ünnepi forgatagot. Hosszú ideig elég jól tartották magukat odalent. Túlnyomórészt sikerült elkerülniük, hogy a magasabb emeletekről ne essen rájuk semmiféle súlyosabbnak mondható tárgy. Sőt, a hevenyebb lövöldözést is nem kis szerencsével elkerülték. Mert ilyen is volt, s a bohókás, s nem kis mértékben illuminált revorverhősök nem mindig arra lőttek, amerre céloztak.

A válogatott alapembere

Egy emlékezetes pillanat második válogatott találkozóján (1962. április 18., amikor az uruguayak elleni mérkőzésen elbúcsúzott a százegyszeres magyar válogatott, Bozsik József. S búcsúgólját szintén egy kis feketehajú fiú készí­tette elő). A meccs egyetlen góljáról, ezt í­rta a másnapi sajtó:

„Rákosi szöktette Bozsikot, aki a vendégek kapuja felé rohant. Amikor megkapta a labdát csinált két cselt és nyolc méterről félmagasan lőtt a kapu jobb oldalába.”

Három válogatottsággal a háta mögött tagja az 1962-es chilei világbajnokságon szereplő csapatnak, amelyben háromszor lép pályára. Ugyenezen év novemberében a franciák elleni 3:2-es találkozón megszerzi első válogatottbeli gólját is, amit további hárommal told meg meggypiros mezben.

Klubsikerek

1962/63-ban, hosszú évek után újból bajnokságot nyert a Ferencváros. S ennek a bajnokcsapatnak a tagja volt Rákosi Gyula is.

1964-ben újabb bajnokság. A bajnoki cí­met eldöntő gólt a balösszekötő szerezte. A válogatottal EB-bronzérmes. 

1965. Újabb diadal, most már nemzetközi téren. Az FTC labdarúgó csapata nemes trófeát szerzett meg magának: A Vásárvárosok Kupáját.

A döntőben az olasz Juventust győzték le. Egy mérkőzésen. Torinóban. Ott, azon a gyönyörű szép estén megtörtént a csoda. A forróvérű olasz futballrajongók – akik csak egy csapatot ismernek el, a sajátjukat – ünnepelték a zöld-fehéreket.

Valamennyien megkapták a patinás trófea kicsinyí­tett ezüst mását. Rákosi Gyuszinak ez a pici serleg a főhelyen van a vitrinjében. Már egy kicsit megfeketedett azóta, s a sportember mindig egy kicsit ellágyul, ha kézbeveszi.

Az angliai VB-n

1966-ban Angliában volt a labdarúgó világbajnokság. Itt nem valami jól rajtolt a magyar válogatott. Az első meccsen balszerencsés vereséget szenvedtek a portugáloktól, s ezzel látszólag el is búcsúzhattak a továbbjutás lehetőségétől csoportjukban, hiszen a következő meccset a brazil válogatott ellen kellett megví­vniuk. Ezen pedig szinte semmi esélyt nem adtak a magyaroknak.

Gyula balszélsőt játszott, s D. Santos volt az őrzője. A világ egyik legtechnikásabb védőjátékosa. S a ferencvárosi fiú tudta, hogy ezzel a klasszissal szemben cselezgetésnek nincs helye. Vele szemben csak egy dolog vezethet eredményre. A sok futás. S Rákosi sokat futott. Nagyon sokat.

Úgyszintén társai is. S felejthetetlen nagy csatában, kitűnő játékkal legyőzték a világhí­rű brazil tizenegyet.

A szovjet válogatott ellen viszont már nem sikerült nyerni. 2:1-re kikapott a magyar együttes. Akkor az egyenlí­tő gól Gyuszi lábában volt. Erről még később is kesernyés hangon mesélt:

— Bene adta be a labdát, én vagy hét méterre lehettem a kaputól, s ahogy jött a labda, belsővel akartam azt bepasszolni a kapuba. Egyből, minnél gyorsabban. S ez volt a baj. A labda elment a lábam mellett…, s ezzel kiestünk a további küzdelemből. Mit lehet erről mást mondani, mint azt, az ilyen helyzetet be kell rúgni.

Újabb klubsikerek

1967. Ismét bajnok a Ferencváros. Rákosi Gyula ebben az idényben a leggólerősebb klubcsapatában: 28 bajnoki mérkőzésen 12-szer veszi be az ellenfelek kapuját.

1968. Pályafutása során negyedszer tagja bajnokcsapatnak. A VVK ezévi kií­rásában a döntőben maradnak alul a Leeds United-del szemben.

Véget ér a nyolcéves válogatott pályafutás, s végül szögre kerül egy pár bőrszeges cipő is

1968. A 3:0-s szovjet győzelemmel véget ért válogatott mérkőzésén búcsúzott el a csupaszí­v sportember végleg a meggypiros meztől. Egyszer még meghirdette az akkori kapitány, hogy figyelemmel kí­séri teljesí­tményét a későbbi válogatásnál, erre azonban már nem került sor. Többé nem szerepelt már a legjobbak között Rákosi Gyula, s valahogy nagyon üres lett nélküle egy ideig a pálya közepe.

Aztán ahogy telt, múlt az idő, egyszer csak azon vette észre magát a válogatott labdarúgó, hogy klubjában sem tartozik már a stabil játékosok közé. Aztán amikor nézeteltérése támadt egy vezetővel, akkor azt mondták rá — fenegyerek. Volt fegyelmi ügye is. S akkor meg kellett szenvednie az igazáért. Aztán elégtételt szolgáltatott neki szeretett klubja. Elnökségi tag lett, s amikor visszavonult az aktí­v játéktól rábí­zták a legjobb ifjúsági csapat szakmai munkájának irányí­tását.

Az Öregfiúk Európa-válogatottjában

1973-ban sikerült gyarapí­tania válogatottságainak számát. Méghozzá nem is akármilyennel. Európa válogatottjába kapott meghí­vást, ahol a kontinens egykori legjobb labdarúgói adtak egymásnak találkát, hogy jótékony célú mérkőzés keretében Anglia öregfiúk csapatával mérjék össze tudásukat.

Nagy megtiszteltetés volt ez Rákosi Gyula számára, mert igazán remek csapatban kapott helyet. Így festett például a csatársor:

Augusto, Rákosi, Jonh Charles, Puskás, Gento.

Erről a találkozóról az áhí­tat hangján beszélt a negyvenegyszeres válogatott:

— Ezek a labdarúgók még ma is csodálatos dolgokat tudnak csinálni a labdával. Nézni is öröm volt őket, nemhogy közöttük játszani. Pocakjaik ellenére úgy cseleznek, mint az álom, s olyan pontosan rúgják oda harminc méterre a labdát, mint fénykorukban.

Gyula arra különösen nagyon büszke, hogy a 3:1-es mérkőzésen ő rúgta Banks hálójába az Európa válogatott egyetlen gólját, miután Swart a volt Ajax szélső odavarázsolta a lábára a szélről a bőrt.

A tí­zezer néző persze, hogy vörösre verte a tenyereit, a remek játék láttán. A meccs után a személyes bankett is felejthetetlen volt. Ezen ugyanis nagyszabású árverésre is sor került, ahol gazdára lelt Grosics meze, Puskás egyik edzőcipője — amelyre ráfogták, hogy a 6:3-as meccsen viselte tulajdonosa. Elkelt több hí­res meccs állí­tólagos labdája, továbbá valamitől ugyancsak hí­res lópatkó, s egyéb furcsaságok.

A búcsúmeccs

1975 június 7-én Albert  Flóriánnal és Novák Dezsővel együtt Ő is elbúcsúzott a ferencvárosi közönségtől.

A búcsúmeccs (fotók: Novák Dezső, Hargitai Károly és Józsa Miklós gyűjteményéből)

A maga nemében egyéniség volt. S egy jelző különösen illik rá, az, hogy szí­vember. S az ilyen sportembereket mindig szeretik a szurkolók.

Ifiedző, ifjúsági kapitány

1972-74: Visszavonulása után az ifjúsági csapat szakmai irányí­tását bí­zták rá. Az első évben harmadik lett csapata, a következőben pedig hosszú évek után megnyerte az FTC az ifjúsági bajnokságot.

1974-80: Rákosi Gyuláról hamar kiderült, hogy edzőnek is kiváló. Az MLSZ vezetői őt kérték fel az ifjúsági válogatott kapitányának. Hat éven át dolgozott a szövetségben, öt esztendeig volt szövetségi kapitány. Hosszú évek sikertelensége után előbb bronz-, majd ezüstéremmel tért haza a magyar ifjúsági válogatott a kontinensbajnokságról. Kétszer a világbajnokságra is kijutott a csapat, de csoportból nem jutott tovább.

Az NB I-es edző

1980-tól két éven át Kecskeméten dolgozott, majd 1982-ben visszatért az Üllői útra és Novák Dezső pályaedzője lett.

A ’80-as évek közepén a magyar női labdarúgó-válogatott edzőjeként is ténykedett.

1987 őszén lett a Ferencváros vezetőedzője és majd’ három évig dirigálta a csapatot. Ezúttal is eredményes munkát végzett, hiszen hat év után vele lett újra dobogós és végzett a második helyen a Fradi.

Edzői pályafutása során dolgozott még a Tatabánya és a III. ker. TVE vezetőedzőjeként is.

(Várkonyi Sándor í­rását egészí­tettük ki)