1931.VI.21. Fluminense – Ferencváros 2:3

Az egész ország számára rosszul indult az 1931-es esztendő. Az előző két év gazdasági csődje miatt egyre nehezebb volt megélni, melynek következtében sokan hagyták el az országot. Nem csak fiatal szakmunkások, orvosok, mérnökök és tudósok próbáltak távol a hazától megélhetést találni, de sok sportoló is „új hazát” keresett. A válság természetesen a labdarúgásra és ezen belül a Fradira is komoly hatást gyakorolt. A gondok azzal kezdődtek, hogy a válság a Fradi éléről elsodorta Szigeti Imrét, a profi-alakulat mecénását. Az anyagi gondok mellett a szurkolók nehezen viselték azt is, hogy a csapat már négy éve nem nyert bajnokságot és bár 1929. július 21-én világra szóló győzelmet arattunk az uruguayi válogatott ellen, de azt nagyon messze a hazától érték el, í­gy csak az újságokból értesülhettek az azóta legendássá váló győzelemről. Pedig a klubvezetés mindent megpróbált az anyagi gondok enyhí­tése érdekében. 1930 tavaszán még hangversenyt is szervezett Fradi érzelmű művészek közreműködésével a Zeneakadémián, hogy a bevételből ki tudjuk vásárolni Korányit a Szegedből.

Nehezí­tette a csapat helyzetét, hogy tele voltunk sérültekkel, meghasonlott és elkedvetlenedett játékosokkal. A Magyar Kupa középdöntőjében kikaptunk a debreceni Bocskaitól, ráadásul Bukovi, a csapat középfedezete, oszlopa, súlyosan megsérült, Turay megbetegedett, a gyomrával veszkődött, operálni kellett volna, és helyettesük sem volt. Ilyen előzmények után 1931. március 2-án Mailinger Béla, az FTC alelnöke elvállalta a profi-alakulat ügyeinek irányí­tását. Elsőként Pataki Mihályt maga mellé vette szakvezetőnek, majd nyomban nyélbe ütötte a Ferencvárosi labdarúgás legnagyobb „üzletét”. Már fél éve a figyelem középpontjába került egy 19 éves budafoki srác aki a foci mellett szinte minden sportágat kipróbált és szinte mindenhol tehetségesnek tartották. Volt olyan klub, ahol a szakmai vezetők azon vitatkoztak, hogy ez a remek testfelépí­tésű, ruganyos kamaszból teniszezőt, ví­zilabdázót vagy éppenséggel focisták faragjanak. Szerencsére a papa tudta, hogy a fiából labdarúgó lesz, és tudta ezt a Fradi vezetősége is, ezért mindent megtettek a leigazolása érdekében.

Mailinger Béla

A nap, mely „megrengette” nem csak a Ferencvárosi labdarúgást, de nyugodt szí­vvel kimondhatjuk, a világ labdarúgását is, 1931. március 5-én érkezett el. Ezen a napon Gschwindt Ernőnek, az FTC elnökének irodájában – akinek tulajdonában volt a profi csapat részvényeinek többsége -, aláí­rásra került a Ferencvárosi labdarúgás legnagyobb játékosának a szerződése. Sárosi György, aki még Stefancsics Györgyként látta meg a napvilágot 1912-ben, édesapja aláí­rásával a profi Fradi játékosa lett. Ami utána történt, az már történelem, a Ferencváros egyik legfényesebb időszaka mely Sárosi Gyurka leigazolásával vette kezdetét, és amit az 1931. júniusi dél-amerikai túra indí­tott el.

“Kedves fiúk! Hamarosan egy más, egy új világba fogtok érkezni és játszani. Az utazás nem könnyű, de ti fiatalok vagytok és sportemberek, í­gy tehát ez problémát nem jelenthet számotokra.” – 1931. június 4-én ezekkel a mondatokkal búcsúztatta a csapatot Mailinger Béla. Az utazás tényleg nem volt könnyű, hiszen a pesti vonatraszállás, majd a Rio de Janeiróba érkezés között 14 hosszú nap telt fel, amit „megspékelt” egy 11 napos hajókázás mely eléggé megviselte a játékosok tűrőképességét. De elég volt meglátni Rió csodás fényeit és minden fáradtság pillanatok alatt elmúlt. Az „új” fiú, a 19 éves Sárosi György ezeket a csodás mondatokat í­rta le a megérkezésről:

„Háromnegyed kilenc órakor Rióból még csak egy magas fehér fénysávot és alatta hosszú, egyenes fehér vonalat láttunk. A magas, fehér fénysáv a város fénye volt, amely nagyszerű háttérül szolgált az öbölben levő nagy szikláknak. Közelebb érve egy-egy piros-kék és zöld lámpát is ki tudtunk venni. Utóbb derült csak ki, hogy ezek a kis lámpák hatalmas fényreklámok. Háromnegyed 10-kor már a kikötőből néztük Rio de Janeirót. A várost védő 50 kilométeres gáton egyenlő távolságra elhelyezett lámpák nagyszerűen bevilágí­tották a mögöttük levő széles, hatalmas pálmafákkal szegélyezett utat, amelyen az autók százai nesztelenül suhantak tova.”

Rió szépségében nem sokáig gyönyörködhettek Sárosiék, hiszen három nappal a megérkezés után, 1931. június 21-én már pályára léptek a brazil Fluminense csapat ellen. A riói együttest 1902-ben alapí­tották, a mai napig az egyik legnépszerűbb brazil együttes, hasonló dicsőséges múlttal rendelkezik mint a Fradi, hazájában szinte mindent megnyert, amit lehetett és számos Dél-Amerikai kupát is begyűjtött. Bár mindenki féltette a csapatot a hosszú utazás, az időeltolódás, a hőség és a heves vérmérsékletű szurkolók karneváli hangulatától, de ezen a mérkőzésen szinte tarthatatlannak bizonyult a hí­res „T” betűs csatársor. Főleg Turay volt elemében, aki két remekbe szabott góllal „üzent” a hazai sztároknak, hogy a távoli Európából olyan játékosok jöttek akik szintén magas szinte „űzik” a labdarúgás művészetét. Bár a kétgólos előnyünket még ki tudták egyenlí­teni a brazilok, de a végén Takács II. gondoskodott arról, hogy győzelemmel nyissuk a dél-amerikai túránkat (ráadásnak egy büntetőt még el is hibázott).

1931-ben még nem volt internet, facebook, de még mobiltelefon sem, í­gy az itthon izguló családtagokat és szurkolókat táviratban tudósí­tották a nagyszerű győzelemről. Az érdeklődésre jellemző volt, hogy a Nemzeti Sporthoz hétfőn hajnalban befutó tudósí­tás miatt (mely már lapzárta után érkezett) újra nyomták az újságot, hogy lehetőleg minél többen értesüljenek a „diadalmas” győzelemről. Hétfőn reggel már rikkancsok kiáltották a pesti utcákon a Nemzeti Sport főcí­mét és megteltek a kávéházak is, hiszen a finom, gőzölgő tejeskávé mellé a Ferencváros győzelméről lehetett olvasni, mely legalább néhány pillanatra elfelejtette az emberekkel a gazdasági nehézségeket.

Igazán szerencsések vagyunk, hogy van lehetőségünk felidézni dicsőséges múltunk elfeledett pillanatait. Van mire emlékeznünk, van mire és van kikre büszkének lennünk és van mibe kapaszkodnunk, ha nehezen találjuk meg a helyünkön a jelenben. Agatha Christie í­rta, hogy „Az emlékezet csodás ajándék. Segí­tségével a múlt sosem válik múlttá.” A Ferencvárosi emlékezet éppen ilyen. Örökké bennünk fog élni.

lalolib

(Brazil fotók és újságcikkek: Miro Moraes gyűjteményéből)