1956.IX.9. Bp. Kinizsi – Bp. Vasas 2:1

Vannak mondatok, melyek a leí­rásuk pillanatában teljesen hétköznapinak és természetesnek tűnnek, hiszen olyan információkat tartalmaznak, melyeket normális esetben nem lehetne „félreolvasni” vagy más jelentést felfedezni bennük, mint aminek a szerző igazából szánta: „…két hétig szünetelnek a bajnoki küzdelmek, átadva a teret válogatott csapatainknak, amelyeknek egymás után két nagyon erős ellenféllel, előbb a jugoszláv, majd a szovjet válogatott csapatokkal kell megküzdeniük.” Vajon mi jelenti az előbbi idézetben utólag a másfajta jelentést? Ha leí­rom a dátumot, 1956. szeptember 9., akkor már mindenkinek érthetővé válik az, amire egyből gondoltam mikor elolvastam a Képes Sport beszámolóját a Bp. Kinizsi – Bp. Vasas mérkőzés kapcsán.

Amikor a cikk szerzője leí­rta az előbb idézett mondatot, biztosan még ő sem sejtette, hogy a két válogatott mérkőzés után már csak két bajnoki találkozót rendeznek meg és utána félbeszakad a bajnokság. Jött a forradalom, majd jöttek a szovjet csapatok, igaz azok nem sportmezt húztak és nem focilabdát lövöldöztek Grosics Gyula kapujára, hanem tankokkal rohamozták pest utcáit, megölve a forradalmat és a hőn áhí­tott szabadságot. Utólag talán gyógyí­r a sebekre, hogy 1956. szeptember 23-án, Moszkvában nyertünk 1:0-ra Czibor góljával a szovjetek ellen, majd egy hétre rá, Belgrádban a Jugoszlávokat kaptuk el 3:1-re. Azokban a napokban még a labdáé volt a főszerep, de néhány hét múlva már nem a foci játszotta a történelmet.

De most térjünk vissza szeptember 9-hez, a Kinizsi (nem tehetek róla, nehezemre esik leí­rni a Ferencváros helyett a Kinizsi szót) és a Vasas összecsapásához, amelyet óriási érdeklődés övezet: 90 ezer néző szorongott a lelátón! Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kettős mérkőzésről volt szó, hiszen rajtunk kí­vül a Honvéd is játszott a Dózsával, és í­gy már érthető is a teltház, főleg két ilyen fontos válogatott mérkőzés előtt. Annak ellenére, hogy a mérkőzésről, az előttünk álló válogatott találkozókról és a bajnoki fordulóról három oldalon lehet olvasni a Képes Sport hasábjain, először nem is a góllövőket kerestem a sorok között, hanem egy utalást a közelgő eseményekre, egy elkapott pillanatot mely megmutatja a legmélyebb emberi érzéseket egy olyan vihar előtt, mely ha sikerrel végződik, örökre megváltoztatta volna az életünket. Sajnos a szabadságért ví­vott harcunk elbukott az orosz tankok lánctalpai által. A focipályán mi voltunk a jobbak, a harcmezőn már sajnos a diktatúra.

Amire még szeptember elején valószí­nűleg még nagyon kevesen gondoltak. Akkor még a foci volt a lényeg annak a 90 ezer embernek akik kilátogattak a Népstadionban, hogy élőben láthassák a kor sztárjait, az „aranycsapat” nagyjait és a fiatal Kinizsi játékosokat: Fenyvesit, Mátrait, Dalnokit és Oroszt, akik néhány évvel később meghatározó játékosai lettek a Ferencváros „aranycsapatának”. Annak a Fradinak, mely végül is a forradalom napjaiban kapta vissza a nevét, amit már utána az új hatalomnak nem volt mersze ismét elvenni. Magával a kettős rangadóval és benne a Vasas elleni mérkőzésünkkel túl sokat nem érdemes foglalkozni, hiszen a hí­radások szerint is gyenge mérkőzés volt, ahol főleg a bí­rói í­téletek borzolták a közönség és a játékosok idegeit. A Vasas hamar, már a 4. percben megszerezte a vezetést, amit a Kinizsi Ombódi és Borsos góljaival meg tudott fordí­tani. Nyertünk 2:1-re, bár utólag nem sokat számí­tott, hiszen a forradalom miatt nem fejeződött be a bajnokság, mely során elég hullámzó teljesí­tményt nyújtottunk, hiszen a lejátszott 22 fordulóból 8 győzelem, 8 döntetlen és 6 vereség volt a mérlegünk.

Mindezek ellenére érdemes volt visszaemlékezni 1956 szeptemberére, hiszen soha nem tudhatjuk, hogy a történelem vihara mikor is éri el a hétköznapokat. Ezen kí­vül a mai muzeális lapszemlénknek egy születésnap is adta az apropóját. Sárosi László holnap ünnepli 80. születésnapját! És bár játékos pályafutása örökké a Vasashoz kötötte (17 évig viselte a piros-kék mezt), és edzőként is több helyen megfordult, de nekünk Fradistáknak mégis örökké emlékezetes marad az a 12 mérkőzés, amikor is 1985-ben, „megmentőként” átvette a Ferencváros irányí­tását. Bár a dicsőséges múltunk elfedi a keserves 1984/85-s bajnokságot, de azt tudni kell, hogy ebben a szezonban megérintette a Fradit a kiesés rémképe. Vincze Géza fiatalí­tási kí­sérlete kudarcot vallott, és Sárosi László nyugodtságára és tapasztalatára volt szükség ahhoz, hogy végül is megkapaszkodva az NB I-ben, a 13. helyen zárjuk a bajnokságot. Mivel Sárosi Lászlónak soha nem volt Fradista múltja, í­gy várható volt, hogy a bajnokság befejezése után már nem tartanak igényt a szolgálataira. És ha már Sárosi László és 1956, akkor meg kell azt is emlí­tenünk, hogy játékosként két nappal a 24. születésnapja után, 1956-ban húzta magára először a magyar válogatott mezét és mint Vasas játékos, pályára lépett a mai muzeális lapszemlénk mérkőzésén is.

Így kapcsolódik össze a jelen és a múlt, í­gy lesz egy ellenfélből megmentő, és í­gy lesz a történelemből egy muzeális lapszemle, mely most tényleg magáról a mérkőzésről szólt a legkevesebbet.

– lalolib –