1958.XI.2. Ferencváros – DVTK 3:1

„Albert a mérkőzés legnagyobb részében kevés támogatást kapott társaitól, de fokozatosan belelendült a játékba, s két gólja is bizonyí­tja, hogy tehetséges csatár.”

„Változatos, időnként érdekes, jóí­ramú küzdelmet hozott a két együttes találkozója, amelynek egyik érdekessége, hogy mind a két csapatban néhány fiatal, az NB l-ben még újoncnak számí­tó játékos szerepelt.”

A sors néha kegyetlen de furcsa játékos is egyben. Nem egy tizenhét éves cingár, de higanymozgású középcsatár, hanem az életünk rendezője aki nem kér külön dramaturgot, nem kéri a beleegyezésünket, csak teszi a dolgát. Így egy kicsit száraz és kegyetlen, de mindannyian tudjuk, a sorsunkról valahol nagyon messze döntenek és nincsenek figyelemmel mások érzéseire, a felénk áradó szeretet oltalmazó ölelésével. Az elmúlt napok a magyar, sőt a világ labdarúgásának egyik legkiemelkedőbb személyiségéről, Albert Flóriánról, a Császárról, az Aranylabdásról, a négyszeres bajnokról szóltak… és itt sorolhatnánk azokat az eredményeket és cí­meket melyeket a Fradi legendás kilencese elért a pályafutása alatt. A fájdalom és a keserűség az elmúlt 48 órában már szinte mindent leí­rt róla, nehéz olyan pillanatot találni mely még közelebb vinne bennünket a legendához.

A sors néha kegyetlen és furcsa játékos is egyben. Ha nem í­gy lenne, talán másképp rendezi meg a Császár sorsát, akkor nem foglalja keretbe a pályafutását és nem rendeli az elmúlást az első bajnoki mérkőzéshez, és az első bajnoki gólokhoz (a bemutatkozó bajnokiján egyből duplázott is).

1958. november 2. Ezen a hűvös, de száraz napon egy tizenhét életévét két hónappal elhaladó fiatal készülődött izgatottan a Fradi öltözőjében. Tátrai Sándor, a csapat edzője a már szinte krónikussá váló középcsatár hiányt szerette volna betölteni a fiatal titánnal, aki már az ifi csapatban is olyan teljesí­tményt nyújtott, hogy a szurkolók már benne látták a jövő Fradi „gólvágóját”. Aki éppen, hogy elmúlt tizenhét. Úgy kellett pályára lépnie, hogy olyan elődök „sorakoztak” előtte mint Schlosser, Sárosi, Deák és olyan játékosok próbálták 1958-ban megoldani a befejező csatár posztját, mint Orosz vagy a gólkirály Friedmanszky. Egyikőjük sem volt igazi középcsatár, ők inkább az akkori felállás szerint „összekötők” voltak, a játékukat a sok futás és az előkészí­tés jellemezte. Kettőjük között hiányzott a befejező csatár, aki mindig ott „ólálkodik” az ellenfél kapuja előtt, aki mindig pontosan érkezik a beadásokra, és aki mellesleg nagyon jó barátságban van a labdával.

A tizennyolc éves (maradjunk a hivatalos „évszámí­tásnál”) Albert Flórián már ilyen játékos volt, amit egyből az első bajnoki mérkőzésén igazolt is, 1958. november 2-én, a Diósgyőr ellen.

„Ötvenméteres okos, higgadt, körültekintő vágta, el Solymosi mellett, el Tóth mellett s aztán egy könnyed kis pofozás csüddel. Olyan nyugodt gól, hogy 18 évestől már szinte szégyen is.” – ezekkel a mondatokkal állí­tott az akkori Képes Sport örök emléket Flóri első góljának. Szerkesztőtársam ritka kincset talált, olyan mondatokat melyek magukba hordozzák a gól minden szépségét, a megelőlegezett szeretetett a jövő világklasszisának, a kamaszos „pimaszságot” és mindent, amiért a szurkolók imádták Albert Flóriánt.

Így válik két mondat történelemmé. Amikor a szerző leí­rta még nem gondolhatta, hogy ötvenhárom évvel később ezekkel fogunk emlékezni a magyar labdarúgás legnagyobb Császárára, hogy ezekkel a mondatokkal fojtjuk vissza könnyeinket és ezekkel a mondatokkal adjuk át magunkat az emlékezésnek.

„Könnyed kis pofozás csüddel.” – Egy fájdalmas emlékezés a múltra.

– lalolib –