1967.VIII.27. DVTK – Ferencváros 1:2

A Ferencváros Diósgyőrből győztesen tért haza

2013. október 30-án a sors választotta ki a hétvégi bajnokit felvezető muzeális beharangozónkat. Nekünk Fradistáknak ez a nap a fájdalmas emlékezésé. Két évvel ezelőtt hunyt el legendás játékosunk Albert Flórián. Flóri volt a Császárunk, a legendánk, a múltunk és a jelenünk. Élete, pályafutása egybeforrt a Ferencvárossal. Talán emiatt is keresgéltem a hatvanas évek mérkőzései között egy diósgyőri mérkőzést. A sors nem sokat habozott, a második találatra egy olyan mérkőzést rakott elém, melyről bár nem tudunk túl sokat, de mivel az 1967. augusztus 27-én lejátszott Diósgyőr-Ferencváros mérkőzésen a mezőny legjobb játékosa, a két gólt szerző Albert Flórián volt, í­gy nem kellett tovább keresgélnem.

Az emlékezésen túl a Fradi történelmében nincs annál hálásabb feladat, hogy muzeális bajnoki beharangozót í­rjunk 1967-ről. Itt nem kell túl sok adat után kutakodni, nem kell ügyeskedni annak érdekében, hogy a csapat „rosszabb” énjét valahogy kikerüljük, mert mégsem ildomos negatí­v dolgokat í­rni egy felvezető mérkőzés előtt. Inkább akkor lennénk gondban, ha valamit a sötétebb oldalról kéne előhalászni, hiszen az 1967-es bajnokság olyan könnyed futam volt, mint Usain Bolt számára bármelyik 100 vagy 200 méteres sí­kfutás döntője. Amikor belefeledkezünk a Fradi dicső múltjába és megpróbálunk onnan újabb és újabb erőt merí­teni a jelen állapotainak megértéséhez, a hatvanas évek mindig „előjogot” élvez. Számtalan dicsőséges korszaka volt a Ferencvárosnak, de a ma élő nemzedék számára a hatvanas évek „közelsége” miatt sokkal elevenebben élnek a tudatban és az emlékekben. Még akkor is, ha legtöbben akkor még gyerekek voltunk, vagy meg sem születtünk, de apáink, és nagyapánk révén olyan történeteket hallhattunk melyek megalapozták a Fradizmusunkat.

1967-ben még tavaszi-őszi lebonyolí­tási rendszerben rendezték a bajnokságot, í­gy az augusztus 27-i diósgyőri látogatásunkra a 20. fordulóban került sor. Amikor már szinte tényként kezelték, hogy a Fradi nyeri a bajnokságot. Ehhez nem is kellett túl nagy jóstehetség, hiszen a Lakat Károly doktor által dirigált Fradi két döntetlenen túl minden mérkőzését megnyerte, és közel félszáz gólt szerzett. Kilenc ponttal vezettük a bajnokságot, és bár az 1966/67-s VVK küzdelmekből kiestünk, de előttünk volt az 1967/68-s VVK (a szocialista országok eltérő bajnoki lebonyolí­tása miatt elég nehéz volt követeni az Európai küzdelmeket), mely az 1965-s győzelem után egyik legsikeresebb sorozata a Ferencvárosnak. A döntőben kaptunk ki 1968-ban, de előtte olyan csapatok búcsúztattunk, mint a Zaragoza, a Liverpool, az Athletic Bilbao és a Bologna.

A nagy menetelés előfutára volt az augusztus 27-i, Diósgyőr ellen mérkőzésünk. Azokban az években a piros-fehérek masszí­v középcsapatnak számí­tottak, akik ellen főleg hazai pályán senki sem mehetett biztosra. Még a Fradi sem. Talán ennek is köszönhető, meg természetesen a Fradi országos hí­rnevének, hogy a bajnoki átlagot meghaladó, 22 ezres közönség várta izgatottan a találkozót. A történeti hűség kedvéért leí­rom a Fradi összeállí­tását, de kétlem, hogy vannak olyanok, akiket álmukból felverne ne tudnák felmondani a „leckét”:

Géczi – Novák, Mátrai, Páncsics – Juhász, Szűcs – Szőke, Varga, Albert, Rákosi, Katona. Edző: Lakat Károly

Talán a legjobb Fradi, bár tudom, a különböző korokat nehéz és talán nem is szabad összehasonlí­tani. Gondoljunk csak a harmincas évekre, benne Sárosi Gyurkára, a 100 %-s bajnokságra, a KK győzelemre, a VB ezüstre vagy az 1948/49-s bajnokcsapatra, a 140 gólra, Rudasra, Lakatra, és az 50-s évek aranycsapatának meghatározó játékosaira, Budaira, Kocsisra és Cziborra, akik akkor még zöld-fehérben „kergették őrületbe” az ellenfél védőit.

Ettől függetlenül, mivel az emlékeinkben Albert Flóriék vannak legközelebb, í­gy talán a szí­vünkhöz is ez a csapat áll legközelebb.

Ferencvárosi rohamokkal indult a mérkőzés, Rákosi már az 5. percben „megtornáztatta” a kiváló képességű diósgyőri kapust, aki egészen a 40. percig hősiesen állta a zöld-fehér csatárok rohamait. Közte azért más is történt, hiszen a 31. percben egy gyors hazai kontra támadás után Sikora a Diósgyőrnek szerzett gólt. A lelkes hazai nézők már dörzsölték a tenyerüket, bí­zva abban, hogy épp nekik sikerül megtörni a Fradi veretlenségi sorozatát. Érdekesség, hogy a Fradi utoljára 1966. október 23-án kapott ki bajnoki mérkőzésen – Diósgyőrött! A múlt emléke nem kí­sértett sokáig, hiszen a 40. percben Albert leszerelte az egyik tétovázó hazai védőt és higgadtan gurí­tott Tamás kapujába.

Tamás Gyula nevét minden hazai focikedvelő ismeri, hiszen egyike azon kevés kapusainknak, aki 40 éves korában vonult vissza 18 évi (!) NB I-s szerepléssel a háta mögött. A hatvanas években a Diósgyőr, a hetvenes években a Vasas kapuját védte. Aktí­v pályafutása után számos klubnál és a magyar válogatottnál is dolgozott kapusedzőként.

A második félidő forgatókönyve is hasonlí­tott az elsőhöz, a Fradi támadott, a hazaiak hősiesen védekeztek és gyors kontrákkal próbálták meglepni a védelmet, mely nem sikerült, hiszen Mátrai vezetésével hiba nélkül játszottunk. A mérkőzés utáni hí­radások szerint Albert mellett, a 35 éves Mátrai Sándor volt a csapat legjobbja. A kiváló hátvédünk 1967-ben már a visszavonulást fontolgatta, de amikor a pályán volt, mindig a maximumot nyújtotta. A Diósgyőr ellen is „becsúszó szerelései nemcsak élményszámba mentek, hanem az FTC szempontjából mérhetetlenül hasznosak voltak. A nála jóval fiatalabb diósgyőri csatárokat rendre lefutotta, nemegyszer nyí­ltszí­ni tapsot kapott a diósgyőri szurkolóktól” – í­rta róla elismerően a Képes Sport.

Albert egyenlí­tő gólja

A Fradi győztes gólja a 69. percben esett, amikor Albert a rá jellemző módon úgy tört a kapura, hogy közben az előtte „őrt” álló hazai védők dőltek mint a tekebábuk. A „végső megoldás” előtt a kifutó Tamás mellett is elhúzta a labdát majd az üres kapuba gurí­totta a Fradi győztes gólját. Győztünk 2:1-re, mellyel a 20. forduló után a veretlenül vezettük a bajnoki tabellát. Az esős, csúszós pályán nem volt könnyű kiharcolni a győzelmet, de Albert és Mátrai remek játéka hozzásegí­tette a csapatot az újabb sikerhez.

A diósgyőri muzeális beharangozónkat azzal kezdtem, hogy a sors irányí­totta a választást, mivel egy olyan mérkőzést tett le elém, melyben Albert Flórián, a Császár döntő érdemeket szerzett a győzelemben és aki 1967 végén – egyedüli magyarként – megkapta az Aranylabdát. A mérkőzés felelevení­tésével rá is emlékezünk halálának két éves évfordulóján.

Pénteken, november 1-én Mindenszentek napja. Sajnos, minden idők egyik legjobb Ferencvárosából nem csak Albert Flórián nincs már köztünk. Mátrai Sándor 2002-ben, Havasi Sándor 2005-ben, Páncsics Miklós 2007-ben, Katona Sándor 2009-ben, Varga Zoltán 2010-ben és a csapat akkori edzője, Lakat Károly doktor 1988-ban hunyt el. November 1-én rájuk is emlékezünk, ahogy a Ferencváros összes halottjára.

Gyertyákat gyújtunk, fejet hantunk és emlékezünk. Cicero örök érvényű gondolata szerint, „A halottak az élők emlékezetében élnek tovább”.

Vigyázzuk őket, mert nélkülük talán mi sem lehetnénk Fradisták.

Lalolib – 2013. október 30.