1967.IV.16. Újpesti Dózsa – Ferencváros 0:3
A jobb taktika, az ötletesebb csatárjáték döntötte el a Ferencváros javára a rangadót
Vannak mérkőzések melyekről egy könyvet lehetne írni. Vannak olyan bajnoki évek melyekről egy prousti regényfolyam sem lenne elegendő. És van olyan mérkőzés mely mindkét verzióban benne lenne, mégsem szabad túl sokat írni róla. Paradox állítás? Meglehet, de már közel fél órája ülök a gép előtt, és az írás helyett inkább csak olvasom a mérkőzésről szóló tudósítást, nézem a „szépia” színben pompázó régi képeket és átadom magam annak a varázslatnak amit a mérkőzésről készült videofelvétel megkopott, megsárgult, és szemcsés képkockáin keresztül a szívünk legmélyéig hatolnak. Egy mérkőzés, melyről egy könyvet lehetne írni, egy mérkőzés abból az évből melyről egy könyvtárat lehetne megtölteni: 1967. április 16. Népstadion: Ferencváros—Újpesti Dózsa 3:0. Már maga az eredmény is elég lenne ahhoz, hogy képzeletünk önálló útra térjen. Már a mérkőzés időpontja is elég lenne ahhoz, hogy elkalandozzunk abban az évben, mely a Ferencváros történelmének huszadik bajnoki címét hozta, „ráadásként” olyan csapatokat vertünk a VVK-ban mint a Real Zaragoza és a Liverpool. Az már hab volt az 1967-es esküvői méretű tortán, hogy Albert Flórián teljesítményét aranylabdával díjazták. De most nem hagyom magam elkalandozni, gyorsan be is csuktam minden olyan ablakot a böngészőben mely el tudna csábítani, mert ma minden mondatnak kizárólag a mérkőzésről kell szólnia. És nem csak a játék, és a győzelem miatt, hanem az ilyen mondatok miatt is:
„Jóságos ég – szól a jómáj a lelátón – Légnyomást kapott a Miska!” Az epés megjegyzés tartalmát nem nehéz beazonosítani, Miska természetesen Szentmihályi Antal, a Dózsa legendás kapusa, aki a Fradi harmadik találta után félig felemelt kézzel, dermedten állt és nem tudta elképzelni, hogy van olyan valaki ezen a kerek Földön aki képes húsz méterről, kapásból, félfordulatból olyan lövést ereszteni a kapujára, ahol még arra sem lesz ideje, hogy teljesen felemelje a kezét. Csak annyit észlelt Albert kapásgólja után, hogy a labda elsistereg a feje mellett, melytől hevesen zúgni kezdett a füle, a lelátón egymás nyakába borulnak a Fradisták és az előtte álló védők épp olyan dermedten figyelik a kapuból kiguruló labdát mint ő.
Ha Albert gólja nem a harmadik találat lett volna, akkor ráfoghatnánk a nagyszerű kapusra, hogy a „légnyomás” miatt nem tudta hárítani a többi találatot, de hát a Flóri gólja már a 75. percben esett amikor már 2:0 volt ide, így a légnyomásos találat inkább kegyelemdöfésnek számított, de annak nagyon hatásos és nagyon örömteli volt a Fradi szurkolók számára. Akik megtöltötték a Népstadiont, a 75 ezer néző jelentős része a zöldeknek szurkolt és tőlük remélte, hogy ezen a napsütötte, remek tavaszi napon az „aranylábú gyerekek” olyan előadást tartanak a gyepen, melyre még örökre emlékezni fognak és később a hűvös téli estéken, a cserépkályha peremén melegedő unokáknak fel tudják idézni. Melyből akadt bőven.
Az elsőre nem kellett túl sokat várni. Az ötödik percben egy villámgyors Katona-Rákosi-Katona akció után a balszélsőnk lövését Szentmihályi még ki tudta ütni, de pechjére éppen Rákosi elé aki nem gondolkozott túl sokat, egyből kapásból vágta a hálóba a labdát. A gól meg is adta az egész mérkőzés alaphangulatát. Hol Katona, hol Szőke Pista száguldott le az alapvonalig, hol Varga Zoli kergette az őrületbe a Dózsa védőit, miközben Szűcs „becsomagolta” Bene Ferit, Juhász Pista meg olyan kemény őrizet alatt tartotta Dunait, hogy a lilák csatára néha azt hitte, nem is focimeccsen van, hanem a titkosszolgálat védőőrizetében. A Képes Sport néhány jól elhelyezett Clay (alias Muhammad Ali, profi ökölvívó) mozdulatról is említést tesz, de ez is csak azt mutatja, hogy annak idején sem volt egy babazsúr a Fradi—Dózsa rangadó.
A dózsások elég hamar kiheverték a kapott gól kábulatát, volt néhány ígéretes támadásuk, de arra nagyon hamar rá kellett jönniük, hogy azon a napon Géczi Pista bebetonozta a kapuját és nincs olyan ágyúgolyó mely lyukat tudna ütni rajta. Mestermunka volt a kapusunk teljesítménye, nem volt olyan pont a tizenhatosan belül ahol ne jelent volna meg, és ahol megjelent, ott nem volt könyörület, a labda biztosan a legendásan „óriási” kézben landolt. A lilák a 22. percben szembesültek azzal a megváltoztathatatlan ténnyel, hogy számukra az lesz a legnagyobb élmény, ha a bíró befejezettnek nyilvánítja a szenvedésüket. Az addig is óriás kedvvel játszó Varga Zoli először úgy befűzte Noskót (sok magyar játékos már a lilák hátvédjének a nevének említésekor a sportkórházba futott egy kis ápolásra), hogy a kőkemény hátvéd ezek után mindenhol feltűnt ahol a Fradi nyolcasa nem volt látható. Zoli miután megszabadult Noskótól egy parádés labdával ugratta ki Szőke Pistát, aki tett néhány „gazella” lépést majd 12 méterről a hálóba lőtte a Fradi második találatát. A Fradi legendás nyolcasa évekkel később is mosolygó arccal emlékezett vissza a derbire: „Fradi–Dózsa három-nulla után a közönség majdnem szétszedte a Népstadiont, nekem akkor nagyon jól ment, ez az egyik legszebb emlék az életemben”. Másnak is emlékezetesek maradtak Zoli kötényei, Eszterházy Péter is papírra vetette: „…amikor Varga Zoli oda-vissza felbőrözte a Noskó nevűt”.
A második góllal a rangadó el is dőlt. Bár a Dózsa próbálkozott, de a lilák sem gondolták komolyan, hogy ezen a mérkőzésen bármi keresni valójuk lenne. Bár tervbe vették, hogy megszakítják a Fradi veretlenségi sorozatát, de Lakat tanár úr csapata egészen más sorsot szánt a lila-fehéreknek. Ezt a bizonyos „sorsot” most inkább nem illetem jelzővel, mert azt úgyis minden Fradista tudta mire is gondoltam és annyira nem akarom az ellenfelet sem lebecsülni, hiszen az 1967-es Dózsa (Bene, Fazekas, Dunai, Göröcs…) igazán nemes ellenfélnek bizonyult, de az akkori Ferencvárosnak nem nagyon volt méltó ellenfele az egész bajnokságban, amit óriási fölénnyel nyertünk meg.
Ötcsillagos mérkőzésen gyűjtöttük be a győzelmet, mely zsinórban a hetedik volt az 1967-s bajnoki idényben. A csapat mestere, dr. Lakat Károly – aki játékosként 307 alkalommal lépett pályára a Ferencváros színeiben – 1954-ben a Gödöllői Dózsánál kezdte edzői pályafutását. 1956-ban a Szegedi Haladásnál lett NB I-es edző, ahol 1957 tavaszáig dolgozott. 1957 tavasztól 1963 tavaszáig Tatabányán tevékenykedett. Ezután az MLSZ megbízásából a KSI-ben dolgozott, majd az 1965-ös és 1966-os bajnoki idényben az MTK vezetőedzője volt. 1967 elején hívták a Fradihoz, ahol 147 alkalommal ült a kispadon, két bajnoki címmel és KEK döntőbe jutással. Az alapos Dózsa verés után kivételesen nem „fukarkodott” a dicsérettel:
„Ahol eddig voltam, minden csapatban amiatt zsörtölődtek a játékosok, hogy szófukarrá válok, amikor dicsérni kell. Valóban: az én mércém magas! Ezért most csak annyit mondok: nehéz lehet az újságírók dolga…ezen a mérkőzésen a mi csapatunkból mindenki a maximálisat nyújtotta.”
Azok a varázslatos játékosok akik 1967-ben alkották a Ferencvárost és akik azon a tavaszias napon egy maradandó és emlékezetes győzelmet arattak az örök rivális ellen, örökre minden Fradista lelket és szívet boldoggá tesznek még a jelenben is.
httpvh://www.youtube.com/watch?v=N7yYddhxnBc
Vélemény, hozzászólás?