1971.XI.20. Ferencváros – Eger 6:1

Vissza a kezdetekhez – szerkesztőtársam ezzel a cí­mmel tette közzé az Eger elleni bajnoki mérkőzéseink beharangozóját. Az utalás nagyon találó, hiszen 46 évvel ezelőtt a Népstadionban mérkőztünk meg először az Eger együttesével és most szombaton, március 30-án, a 12. találkozó következik – szintén a „nagy pajtában” (vidéken csak í­gy „becéztük” a számunkra gigantikus betonrengeteget). Sőt, ha megnézzük a statisztikát, akkor érdekesség lehet, hogy az eddigi 6 hazai találkozóból hármat nem az Üllői úton játszottunk. A vasárnapi összecsapással már 4:2 arányban fog „vezetni” a Népstadion, amit manapság már Puskás stadionnak hí­vnak, de valószí­nűleg negyvenen túl kevés szurkolónak „jár a szájára” az új elnevezés. Bár személy szerint mindig irtóztam a Népstadionnak még a látványától is (nekem, mint alföldi gyereknek túlságosan nagy volt és magas), és igazán soha nem volt az otthonunk, de ahogy az Eger elleni statisztika is bizonyí­tja, a hatvanas években nagyon sok felejthetetlen sikert értünk el a „nagy pajtában”.

Az egész hatvanas évek egy diadalmenetnek számí­tott: bajnoki cí­mek, hazai kupagyőzelmek, VVK győzelem, aranylabda, világválogatottság és még sorolhatnánk a Ferencvárosi labdarúgás egyik legeredményesebb ciklusának a sikereit, melyeket 1963-tól már a Népstadionhoz kell kötni. Most mégsem innen merí­tek „ihletet”, bár csábí­tó volt az 1967-s első bajnoki találkozónk, valamint az 1969-s 6:2-s győzelem (Németh Miklós négy góljával), de inkább ugrottam néhány évet és a mai muzeális bajnoki beharangozónkat „áttettem” 1971. november 6-a, amikor is a Népstadionban 6:1-re vertük a kiesés ellen küzdő egrieket.

A kiesés elleni harc nem volt ismeretlen számunkra, hiszen eddig 5 alkalommal szerepeltek az NB1-ben, és mindannyiszor egyből kis is estek onnan. Pedig az egri foci régi múltra tekint vissza. 1907-ben alapí­tották, az első évben még csak ifjúsági csapatot indí­tottak, majd 1908-ban Egri Torna Club néven már felnőtt csapat is bekapcsolódott a magyar labdarúgás vérkeringésébe. Az igazi célig nagyon hosszú és göröncsös út vezetett. 1961-ben a kommunista rezsim „megalkotta” az Egri Dózsát azzal a nem titkolt szándékkal, hogy egy új vidéki fellegvárat hoz létre. Az erőfeszí­tések 1966-ra értek be, miután az „egri várvédők” megnyerték az NB II-t és feljutottak a legmagasabb osztályba. Bár óriási volt az elvárás, de 1967-ben utolsók lettek és kiestek. Egy évre rá ismét feljutottak – majd ismét kiestek. Két év kihagyás után az 1971/72-s bajnoki szezont újra az NB1-ben kezdte a hevesi együttes. Érdekesség, hogy ezekben az években olyan edzők ültek a kispadon, mint Szusza Ferenc, Szentmarjai Tibor (a jelenlegi stadion viseli a nevét) és Kovács Ferenc a Videoton későbbi legendás edzője.

Ilyen előzmények után utaztak az egriek Budapestre a bajnokság 13. fordulójában. Ismét a kiesés ellen küzdött a csapat és nem túl sok jót í­gért a Ferencváros elleni találkozó sem. A Fradi a bajnoki cí­mért küzdött, bár ebben igazán csak a legvérmesebb szurkolók hittek. Egyrészt elmúltak a hatvanas évek, és az akkori aranycsapatból megmaradt játékosok már inkább „öregfiúknak” számí­tottak, a fiatalok meg még nem rendelkeztek annyi tapasztalattal, hogy átvállalják a terheket az idősebb játékosoktól. Nem véletlen, hogy az akkor pályára lépő játékosokból Novák Dezső és Rákosi Gyula már túl volt a 300. bajnoki mérkőzésen, Albert Flóri addigra már 238 gólt „termelt” és az előbb emlí­tett játékosok mellett, Géczi és Juhász is tagja volt az 1965-s VVK-t nyert csapatnak.

Ehhez jött még a hetvenes évek sikercsapata, a Fradi örök ellenfele, az Újpesti Dózsa diadalmenete, a Fazekas–Göröcs–Bene–Dunai II–Zámbó mágikus csatársor, melynek sorozatos bajnoki cí­meibe 1975/76-ban sikerült a Fradinak „beékelődnie”. A Baróti Lajos irányí­totta Dózsa éppen a vonatkozó 1971/72-s bajnokságban vált először egyeduralkodóvá. 13 forduló után már 5 pont előnnyel vezették a tabellát a Fradi előtt úgy, hogy a november 20-i fordulóban Bene és Fazekas 4-4 góljával 8:1-re verték a Győrt.

Valami hasonló gólfesztiválban bizakodtak a Fradi szurkolói is, bár a nézőszám inkább valami pesszimista hangulatot árasztott, a maga 2 ezer nézőjével, mely a Népstadion akkori befogadóképességét nézve elég nyomasztó lehetett. A nézők távolmaradása az egész szezonra jellemző volt. A magyar labdarúgás még mindig nem gyógyult ki a „jönnek a csehszlovák” sokkból. Bár már két év eltelt Marseille óta, de a szurkolók nem nagyon tudták megbocsájtani, hogy 4 évvel a VB negyeddöntő után a válogatott nem került ki a mexikói világbajnokságra, ahol a minket megalázó csehszlovák csapat pontot sem tudott szerezni a csoportmérkőzések során.

A ki nem hevert kábulat mellé jött még a zimankós hideg, valamint az Eger nem éppen acélos játékereje, melyek együttesen már elegendőek voltak ahhoz, hogy a szurkolók inkább otthon maradjanak. Pedig akik kimentek azok nem nagyon csalódhattak. Már a 6. percben 3:0-ra vezettünk (Branikovits, Szőke, Branikovits), innen meg egy gála volt a hátralévő 84 perc. Az első félidőben még Szőke is duplázott, majd a végén Megyesi is betalált, í­gy 5:0-al fordultak a csapatok. Bár a szurkolók további gólokat vártak, de a Fradi nagyon takarékra vette a második félidőt. Ami talán érthető is volt, hiszen senki sem akart megsérülni és az erőket is tartalékolni kellett a soron következő UEFA mérkőzésre való tekintettel. 24-én Braunscheweig-ben léptünk pályára és 1:1-s döntetlent értünk el, mely több mint biztató volt a budapesti visszavágó előtt.

A visszavágót egy nagyon emlékezetes mérkőzésen 5:2-re nyertük meg és bár a bajnokságban a Dózsa négy pontos előnnyel zárta az őszt, a Fradi szerelmesei még bí­ztak a tavaszi csodában. Mely végül is nem következett be, de az már egy másik történet.

– lalolib -, 2013.03.29.