1971.VIII.19. Ferencváros – Videoton 6:2

Azt már észrevettem magamon, hogy egy vereségekkel tarkí­tott hét után sokkal nagyobb figyelmet fordí­tok a régmúlt mérkőzéseinek a böngészésére. Nem csak azért, mert sokan gondoljuk úgy, hogy a múltunk nélkül a jelenünk sem ér sokat, hanem azért is, mert számomra mindig erőt adnak a régmúlt időszak győzelmei. Ezen túl meg mindegy, mi változik, és főleg hogyan változik, a múltunk mindig velünk marad.

Ráadásul jó dolog úgy felkészülni és ráhangolódni a következő bajnoki mérkőzésre, hogy közben kutakodunk a dicső múltunkban. Főleg úgy, hogy nem nehéz emlékezetes és győztes meccseket találni. Ezért általában úgy próbáljuk kiválasztani az aktuális mérkőzést, hogy olyan év szerepeljen, mely az eddigi visszaemlékezéseinkben ritkábban szerepelt. A mostani időpont kiválasztásánál még az is számí­tott, hogy az ellenfelünk az évek során többször változtatta a nevét (MOVE, Székesfehérvár, Videoton, Parmalat, Fehérvár) és mivel jelenleg ismét Videoton néven szerepel, ezért esett a választás egy igazán gólzáporos 1971-es mérkőzésre. Akik igazából járatosak a magyar bajnokságok történetében, azok tudják, hogy a hetvenes években bár mindig kiváló csapataink voltak, de bajnoki aranyérmet csak 1975/76-os szezonban akasztottak a fiúk nyakába, mert ezen évtizedet az örök ellenség legendás csapata (csatársora) határozta meg és talán ezért fordultunk ritkábban ehhez az időszakhoz. Talán nem véletlen, hogy az 1971-es újságban is, a mérkőzés beszámolója mellett, éppen a legendás (és becsülettel el kell ismerni, tényleg az volt) csatártrióval készült cikket lehet olvasni. Persze, ha a zöld-fehér szemünk egyáltalán képes egy ilyen í­rást elolvasni. Bevallom, bár tisztelem őket, de az én szemem is inkább az újság jobb oldalát figyelte: Ferencváros-Videoton 6:2 (1:1), Népstadion, 15 ezer néző.

Visszatérve magához a mérkőzéshez, ha az összeállí­tásra nézünk, bizony látható, hogy ebben a csapatban még hatan szerepeltek azok közül, akik a Ferencváros történelmének legnagyobb sikerét érték el 1965-ben, a VVK megnyerésével. Ezzel nem az „öregedő” csapat szindrómát akarom ráerőltetni a csapatra, hiszen Bálint, Vépi, és Mucha meghatározó egyéniségeivé váltak a hetvenes évek Fradijának. Mivel azokban az években a Videoton nagyon középcsapatnak számí­tott, az 1971-es mérkőzés gólzáporos eredménye nem számí­t meglepetésnek, inkább az, hogy a vendégek egy félidőn át tudták tartani a Fradi csatárok rohamait.

A teljes kapituláció a második félidőben következett be, amikor is a Szőke, Branikovits, Albert trió már megoldhatatlan feladat elé állí­totta a vendégek védelmét és valószí­nűleg a szünetben Csanádi Ferenc edző is nagyobb aktivitásra ösztönözte a csapatot.

Azzal tisztában vagyok én is, hogy nem lehet mindig a jelen gondjai, problémái elől a múltba menekülni, és onnan várni a segí­tséget. Mert segí­tség onnan nem jön, mert az eltűnt és bár örökre ott hagyja a nyomát a jelenen, de olyan megoldást nem tud adni, mely megmutatná, hogy pénteken este hogyan is kell legyőzni az aktuális listavezetőt.

Az MTK-t sikerült és akkor egy 1966-os, 7:1-es győzelem visszaemlékezésével hangolódtunk a mérkőzésre. Ha most a kedves olvasó összefüggést vél felfedezni a két nagyarányú győzelem között, az talán nem a véletlen műve.

Mert a jósnők szerint a múltidézés igenis erősen kihat a jelenre. Most gondolkodás nélkül elfogadnám a jóslatukat!

– Lalolib –