1976.III.20. Kaposvári Rákóczi – Ferencváros 1:1

Most vagyok bajban. Van ilyen, bár nehéz megszokni. Az elmúlt hónapokban siránkoztam már, hogy jelenleg több olyan NB I-s csapat van a mezőnyben, akikkel igazán nem nagyon van közös múltunk, vagy ha mégis, akkor az már a XXI. századra esik, mely olyan közeli, hogy szinte meg tudjuk érinteni, í­gy arról muzeálist í­rni egy kicsit megmosolyogtató dolog lenne. Bevallom becsülettel, hogy ezt a Kaposvárról nem gondoltam. Valahogy nekem olyan „régi” ellenfélnek tűnt, hogy biztos voltam benne, számtalan mérkőzés közül tudok majd válogatni. Tévedtem, mely nálam lassan már mindennapossá válik. Erre szokta szerkesztőtársam mondani (egy kicsit élcelődve és mosolyogva bajsza alól), hogy több Cavingtont kéne beszednem. De hát szedem én becsülettel, és meg is próbálok úgy emlékezni, mint oldalunk „memóriabajnoka”, de lassan rá kell jönnöm, hogy erre igazán semmi esélyem sincs.

Így marad a meglepetés és a rácsodálkozás. Plusz a ténymegállapí­tás, hogy bajban vagyok. Bár az első mérkőzésünket még 1942-ben játszottuk a Kaposvárral (9:1-s győzelem, MK), de az első bajnokira csak 1975-ben került sor. A „megoldás” a memória gondjaimra, meg ebben az évszámban rejlik. 17 évesen „találkozni” az első aranycsapatommal, annyit jelent, hogy szinte minden ami Fradi, és közvetlen élmény, azt 1975-től számolom: Hajdú – Martos, Bálint, Rab, Megyesi – Ebedli, Nyilasi, Mucha – Pusztai, Szabó Magyar; az edző Dalnoki Jenő. Ez meg mindent elmond és talán meg is magyaráz. Ha ehhez hozzávesszük azt is, hogy volt egy felejthetetlen kaposvári emlékem, amikor egy osztálykirándulás alkalmából egyszer csak „összefutottunk” a Fradi buszával és ha néhány pillanatra is, de „élőben” láthattam Nyilasit, Ebedlit és a pipázó Dalnoki Jenőt, máris törvényszerűvé válik (ez egy kicsit hivatalosra sikeredett), hogy számomra a Kaposvár nagyon is muzeális ellenfél.

Állnak (balról): Szepessy, Mörtel, Rab, Judik, Mucha, Major, Kakas, Murai, Koch. Elől: Jancsika, Takács, Nyilasi, Ebedli, Pogány, Szokolai, Hajdu J.

Erre még rásegí­t egy „ünnepi” mérkőzés 1981-ből, ahol a memóriám azt diktálja, hogy én is ott ültem a lelátón (bár erre azért túl sokat nem mernék licitálni). 1981. június 17-én már úgy utaztunk le Kaposvárra, hogy megnyertük a bajnokságot, amit csak tetézett az a tudat, hogy Nyilasi Tibor aranycipős lesz (amiből végül is ezüst lett, egy kis bolgár „manipuláció” miatt). Ennyi meg elég volt ahhoz, hogy ezrek utazzanak le a somogyi székhelyre, sokan már az előző napon sátrat vertek a stadion körül és a jó kedvet az sem tudta elkergetni, hogy éjszaka jó nagy vihar zúdult a városra.

Mindezek fényében, mely a két mérkőzéshez két bajnoki cí­met rendelt, talán feloldozást is kaphatok a feledékenységem miatt. Ettől még persze nem lett könnyű a dolgom, hiszen az elmúlt három évben már „kiveséztem” három muzeális bajnokit, de szerencsére az elsőt valahogy kihagytam a szórásból. Így annyira még sincs nehéz dolgom (legfeljebb majd jövőre lesz), hiszen 1975. március 20-án Kaposvárott játszottunk és bár nem sikerült nyernünk, de a végén a bajnokságot óriási csatában (a Videotonnal ví­vtunk ádáz harcot) sikerült megnyernünk.

Legfeljebb most azok kaphatják fel a fejüket akik mindenben összefüggést akartak felfedezni (ez bizony néha velem is előfordul), hiszen a mérkőzésről beszámoló sportújság cí­mlapján, a „Meglepetés: az FTC döntetlenje” szerepel, mely talán a jelenünkben is igaz lenne, ha vasárnap nem sikerülne nyernünk, bár a meglepetés szót most nem nagyon használnám. Már csak azért sem, mert 1976-ben, a 18. forduló előtt magabiztosan, négy pont előnnyel vezettük a bajnokságot a Videoton előtt. A Kaposvár jó kis középcsapatnak számí­tott, pedig újoncként szerepelt az NB I-ben. Ahogy már emlí­tettem, 1975 őszén játszottuk az első bajnokit a Rákóczi ellen és az Üllői úton magabiztosan nyertünk is 4:2-re.

Mucha József

A „visszavágó” sem í­gérkezett nehéznek, de a hazaiak nem í­gy gondolták. A Fradit óriási érdeklődés övezte, bár ezzel nem mondok túl nagy újdonságot. Sok hazai szurkoló már 4-5 órával a kezdés előtt elfoglalta a helyét, egy órával a kezdés előtt már gombostűt sem lehetett leejteni, több százan kint is rekedtek, köztük sok Fradi szurkoló is. Dalnoki Jenő javuló játékot várt, mely nyilatkozat azért is volt egy kicsit furcsa, hiszen a csapat utoljára 1975 szeptemberében kapott ki bajnoki mérkőzésen Békéscsabán. A mester valószí­nűleg a három nappal korábbi, Innsbruck elleni KK vereségnek gondolt.

Az óvatosságra volt is okunk, hiszen az első félidőben a hazaiak jobban is játszottak, a középpályán többet futottak és támadásaik is veszélyesebbek voltak, mint a Fradinak. Ennek meg is lett az eredménye, 1:0-s hazai vezetéssel vonulhattak a csapatok az öltőzőbe. Ismerve Dalnoki Jenő habitusát, valószí­nűleg nem kesztyűs kézzel tartotta az eligazí­tást, hiszen a második félidőben már egy harcos Fradi tartotta nyomás alatt a hazaiak kapuját. A 63. percben Muchának sikerült is az egyenlí­tés, de után hiába alakí­tottuk ki szinte futószalagon a helyzeteket, a helyenként hősiesen védekező hazaiak otthon tartották az egyik pontot. Nekik ez óriási siker volt, a Fradinak nem egészen, de még í­gy is három pont előnnyel vezettük a tabellát.

Az elején még azzal riogattam saját magam, hogy bajban vagyok, mert nehezen találok olyan mérkőzést melyről lehetne egy muzeális bajnoki beharangozót í­rni. Végül az emlékek segí­tettek, mert ha Kaposvár, akkor kapásból 1976 és 1981, mely ugyan mindkét mérkőzésen döntetlen született, de a bajnokság végén mindkétszer bajnoki cí­met szereztünk.

És mivel fentebb í­rtam, hogy még véletlenül sem szeretnék párhuzamokat vonni a soron következő kaposvári vendégjátékunk okán, ezért inkább abba is hagyom a mai muzeális beharangozó í­rását.

– lalolib – 2012.11.17.