1978.II.22. Ferencváros – ZTE 5-0

Néha nehéz megmagyarázni, hogy vajon mi is irányí­tja a döntéseinket. Amikor készültem az aktuális muzeális lapszemlére, két lehetőség közül választhattam. Az 1992-es 7:0-s valamint az 1976-os 5:0-s győzelmekről szóló újságok hevertek előttem. Elsőre természetesen a közelebbi emléket adó 7:0 felé irányult a figyelmem, de mielőtt kezembe fogtam volna a sportújságot, valami megmagyarázhatatlan belső „iránytű” az 1976. február 22-i mérkőzés felé irányí­tott.

Először azt hittem, hogy a választásban számomra oly kedves nevek játszottak szerepet (Dalnoki, Nyilasi, Ebedli), de mikor elkezdtem megdolgoztatni az emlékezetemet, rájöttem, itt egészen másról van szó. Itt most nem a több lőtt gól, vagy az előbb emlí­tett legendás nevek befolyásolták a döntésemet, hanem saját magam fájó emlékezete. A közel negyven éve tartó töretlen Fradizmusom, mely eleinte „családi parancs” útján terjedt, néhány megpróbáltatást azért átélt. Az elsőt, éppen 1978-ban.

Az előbb emlí­tett „családi parancs” valójában az 1975/76-os bajnokságban váltott át igazi szenvedéllyé. Nem lehet olyan Fradista, aki ne tudná, hogy a Ferencváros történelmében mit is jelent ez a bajnoki szezon. Csak elég felsorolni a csapat összeállí­tását: Hajdú – Martos, Bálint, Rab, Megyesi – Nyilasi, Ebedli, Mucha – Pusztai, Szabó Magyar. Edző: Dalnoki Jenő. Ez í­gy együtt, akkoriban a reggeli és az esti imánkat jelentette. Nem is tudom szavakba önteni azt, ahogy az akkori csapathoz ragaszkodtunk, ahogy tiszteltük őket, és ahogy felnéztünk rájuk. Pedig jó néhányuk csak néhány évvel volt idősebb nálunk, de minden meccsre olyan alázattal mentünk, mint egy fiatal szerzetes a Sixtusi kápolnába.

Az 1977/78-as bajnokság ebbe a csodálatos érzésbe rondí­tott bele. Ráadásul teljes erőből, olyan pofonokat osztogatva a még mindig fellegekbe szálldogáló szurkolóknak, hogy azok olyan erővel csapódtak a Földhöz, hogy bizony sokan nem is „élték” túl. Pedig voltak figyelmeztető jelek, a bajnoki cí­met nem sikerült megvédeni, de akkor még a megszerzett harmadik helyet a fiatalok csapongó játékának tudtuk be. De jött az 1977/78-as szezon és elrontott mindent. Kilencedik hely a bajnokságban, csapatom belüli nézetkülönbségek, bundagyanú, Dalnoki Jenő megbuktatása.

Ehhez jött még az argentin VB Nyilasi Tibi kudarcával, majd az azt követő meghurcolásával, és ami két évvel ezelőtt még álomvilágnak tűnt, hirtelen a keserű valóságba csapott át. Vajon ennyi kellemetlen emlék után miért az 1978-as Zete elleni bajnokit választottam? Biztos vagyok benne, hogy nem csak a véletlen műve, hanem valami féle tanulságot akart a sors a kezembe adni. Mert bár a jelenben a csapat sokkal jobban szerepel mint 1978-ban, de a klub körül ismét kialakulófélben van egy bizonytalanság. Ráadásul a közeli napokban a „testvéroldalunkon” vita is bontakozott ki a szurkolók között, hogy vajon miért is vagyunk kevesen a hazai mérkőzéseken.

Ebedli Zoltán

1978-ban is drasztikusan csökkent a nézőszám. Persze még í­gy is több volt, mint napjainkban, de az előbb emlí­tett események hatására egyre többen maradtak otthon. Az a néhány ezer plusz, mely a különbséget mutatja, az egyértelműen abból adódik, hogy akkoriban a TV-ben csak elvétve lehetett Fradi meccset látni.

A Zalaegerszeg ellen, 1978. február 22.-én tí­zezren látogattak ki a Szentélybe. Akik kimentek, azok most nem csalódtak. A Fradi gólfesztivált rendezett, és a helyzetek alapján még nagyobb arányban is győzhettünk volna. Az alaphangulatot már az első percben megadta Ebedli Zoli egy remekbe szabott góllal. Utána is támadásban maradtunk, a Zalaegerszeg csak ritkán jutott túl a saját térfelén, a második félidőben még kapura lövési kí­sérletük sem volt. A főlényes győzelem ellenére nem volt lelkes hangulat a lelátón, bár mindegyik gól néhány pillanatra elfeledtette a csapat addigi szereplését.

1978 a kudarc éve volt, mely előre vetí­tette a következő évtized nem éppen dicsőséges teljesí­tményét (kivéve az 1980/81-es bajnoki cí­met). Ráadásul húszévesen először szembesültem azzal, hogy attól még, hogy valami zöld-fehér, még nem mindig maga a felhőtlen boldogság. Igenis, vannak mélypontok, vannak kudarcok, melyeket a szurkolókkal együtt kell a csapatnak leküzdenie. Bár akkor is voltak olyanok, akik hátat fordí­tottak, de többség, az igazi Fradi tábor továbbra is kitartott.

Nem is tehettünk mást, mert történjen bármi, nekünk továbbra is a Ferencváros az igazi szerelmünk.

– lalolib –