1981.II.28. Ferencváros – Videoton 3-1

A véletlen néha furcsa játékos, bár ha jól belegondolunk, akkor véletlenek nincsenek is, csak néha a valóság intézi úgy a dolgokat, hogy azt higgyük, amit előidéz, az a véletlenek láncolata. Hogyan is jutott eszembe az előbbi gondolat? Készülve a Videoton elleni muzeális beharangozóra egymás után értek a meglepetések. Kezdődött azzal, hogy szerkesztőtársam hiába jelölte meg a könyvtárnak, hogy melyik mérkőzés újságját kéri ki, természetesen nem az jött, hiszen 1981. február 28.-án otthon fogadtuk a Videotont és nekünk igazodva a jelenhez, egy idegenbeli mérkőzést kellett volna. Ráadásul ezt a kézenfekvő tényt először észre sem vettem, és nem a figyelmetlenség miatt.

Amikor megpillantottam az újságot, pillanatok alatt olyan emlékek törtek rám, melyekről már azt hittem, hogy örökre elvesztek. Azt nem tudom, hogy mások emlékezete hogyan működik, de az enyém elég speciális (ez persze lehet, hogy a háziorvosom által kií­rt Memoril tabletta miatt van). Néha azt sem tudom, hogy tegnapelőtt mit csináltam, néha meg egy-egy impulzus hatására olyan tisztán látom a múltat, mintha tegnap történt volna (nem tegnapelőtt, mert arra már eleve nem emlékszem).  Az a bizonyos impulzust, az 1981-es sportújság adta meg.

Csak észre kellett vennem a dátumot és megnézni az eredményt, és már tudtam, 1981. február 28.-án ott voltam a Szentélyben. A gyanakvó olvasó biztosan meg is kérdezné: ezt vajon honnan tudja egy olyan valaki, aki a tegnapi napjára is csak napi két Memoril tabletta bekapása után emlékszik? Ha most leí­rok két nevet: Toldi Géza és Nyilasi Tibor, akkor egyből közelebb kerülünk a titkok kapujához. Ebből következik is, hogy egy „Nyilasi-fan” számára örökre emlékezetes marad az a nap, amikor a két háború közötti Ferencváros legendás csatára által felajánlott serleget, az előző év legjobb Fradi játékosának, Nyilasi Tibornak ezen a napon adta át Toldi Géza.

Ezt a napot meg nem lehetett kihagyni. Még akkor sem, ha akkor éppen a kötelező katonai szolgálatomat töltöttem. Most valószí­nűleg azok csóválják a fejüket, akik szintén voltak azokban az években katonák, hiszen ők tudják, hogy bakaruhában nem lehetett össze-vissza mászkálni, főleg nem Kalocsáról Budapestre utazni, és egy Fradi meccsen, zöld-fehér sállal a nyakadban szurkolni, miközben pénztárgépszalagot repí­tesz be a pályára egy-egy gól után. Ha elkapnak, minimum fél év laktanyafogság az ajándék. Mégis megtettük hárman, mert egyrészt már nagyon untuk az életünket Fradi mérkőzés nélkül (egy éves katonák voltunk akkor), másrészt nem lehetett kihagyni Nyilasi Tibi dí­játadását.

Nyilasi első gólja

Nem voltunk szökevények és a hátunk mögött sem loholt Tommy Lee Jones és csapata, ráadásul hármunk közül ketten pestiek voltak, í­gy rendelkeztek hazautazási engedéllyel, de civil ruhát nem viselhettünk még akkor sem, ha én elég kivételezett helyzetben voltam azzal a „tudásommal”, hogy tudtam „vakon í­rógépelni”. Bár í­rnokként sok mindent el tudtam intézni, de egy civil ruhás, sálas és pénztárgépszalagos Fradi meccs sajnos nem tartozott közéjük. Annyira még elvegyülni sem lehetett a Pesti rengetegben, hiszen a katonák azokban az években nem éppen a kor divatját viselték a hajviselet területén. Végül is megúsztuk a kirándulást és ott lehettem azon az emlékezetes mérkőzésen, amikor Nyí­l átvette a serleget, plusz remek játékkal és két nagyszerű góllal hálálta meg a bizalmat.

Nyilasi második gólja

– lalolib –

A televí­zió közvetí­tése ellenére is húszezer néző látogatott ki az Üllői útra, és nagyon jól járt, aki nem sajnálta a fáradságot. Már az előzetes nyilatkozatokból sejteni lehetett, ami aztán a kilencven perc során bebizonyosodott, hogy két jól felkészült csapat ví­v nagyszerű küzdelmet a kilencven perc során A Videoton í­géretéhez hí­ven elszántan nagy erőbedobással és bátran kezdeményezett. Vezetése — annak ellenére, hogy a ferencvárosi Pogány kihagyott egy tizenegyest — teljesen megérdemelt volt (igaz, Palotai játékvezetőnek a büntető elvégzése után közbe kellett volna avatkoznia, mert Disztl Péter elmozdult a rúgás előtt, mégpedig jól láthatóan), sőt sokat igérő rohamokat vezetett a fehérvári csapat később is.

Való igaz, hogy megtört a lendülete a Videotonnak a második félidő derekán, ezt azonban a kényszerűség szülte. Ebben az időszakban ugyanis a zöld-fehérek olyan ellenállhatatlan erővel rohamoztak, hogy a Videoton olykor teljesen megzavarodott. Dicséretére szóljon, hogy még ebben az időszakban is voltak helyzetei a vendégcsapatnak, végeredményben azonban egyéni baklövések (ismét meg kell emlí­tenünk Palotai nevét, aki Nyilasi kezezését második gólja előtt nem vette észre) miatt elvesztette a találkozót. Nem kell azonban elkeserednie a gárdának, nem kell önbizalmában sem meginognia, mert szépen játszott és szépen is veszí­tett. A Ferencváros ezen az estén jobbnak bizonyult, és a jobbtól nem szégyen kikapni.

(Zsengellér Zsolt, Képes Sport)