1969.V.10. MTK – Ferencváros 3:4

Örökrangadó a javából, sok góllal, izgalmas, színvonalas játékkal

Örökrangadóról í­rni mindig hálás feladat. 215 bajnoki mérkőzés, közel 700 gól, benne számtalan legendás, bajnoki cí­met eldöntő mérkőzés, mely főleg a két háború közötti időszakban nem csak a labdarúgásról szólt, hanem az év egyik legfontosabb társadalmi és kulturális eseményének is számí­tott. Ahol nem csak a pályán és a lelátón „csatároztak”, de a pesti kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is sorra jelentek meg í­rások, de a korszak legkiválóbb szí­nészei is „csatasorba” álltak, ha imádott csapatuk az örökrangadóra készült. Sajnos voltak olyan idők is, amikor a politika, a zsarnokság állta útját a két csapat találkozásának, mely nem csak abban merült ki, hogy neveket és szí­neket kellett „átkeresztelni”, hanem abban is, hogy az egyik csapatot évekre kizártak a bajnoki küzdelmekből. Mégis átvészeltük a második világégést, a zsarnoki ötvenes éveket és bár sokkal puhább verzióban, de a kommunista évtizedeket is. A hatvanas évek már az „Aranylábú gyerekekről” szóltak, benne az örökrangadók visszatérő hagyományával. Bár nem olyan elementáris erővel, mint a 20-s és 30-s években, de akik a hatvanas években felültek a lelátóra, azok közül többen még „élőben” láthatták Sárosi Gyurkát és Orth Györgyöt. Amikor a hétvégére keresgéltem a „nap mérkőzését” és rábukkantam az 1969. májusi örökrangadóra már tudtam, ez az én terepem. Ráadásul nyertünk, 7 gól, 35 ezer néző a Hungária körúton, a pályán Lakat doktor legendás Fradija, ennyi meg bőven elég ahhoz, hogy ne keresgéljek tovább.

Valahonnan el kéne indulni, a bevezetőhöz megtalálnia a kályha kezdőpontját, ehhez először nézzük a mérkőzésről szóló újságcikkeket, benne a hét gól története, a szünetben vezetünk 4:1-re, majd a végén még izgulni is kellett, ott vannak a játékos osztályzatai, csak úgy röpködnek a 7-s és a 8-s érdemjegyek, hoppá, Juhász Pista 9-e a legjobb, ez tényleg remek örökrangadó lehetett. Majd görgetés lefele, „Örökrangadó” cí­m csábí­t olvasásra, bele is kezdek, a sorok úgy sietnek, mintha versenyeznének az idővel. Az í­rás közepénél megállok, levegővétel, ámulat, mintha visszarepülnék a harmincas évekbe, képzeletben elsétálok egy pesti kávéház előtt, benézek az ablakon, mintha Aszlányi Károlyt látnám í­rás közben, de nem, ne kalandozzunk, gyerünk csak vissza, olvassuk tovább az í­rást, a vége felé már keresem az í­róját…Peterdi Pál. Újból nekifutok az olvasásnak, majd mikor ehhez a részhez érek: „Galambősz tűnődők ülnek a terasz felső sorában. Orth Györgyöt, Sárosit emlegetik, Braun Csibit, Lázár Gyulát, a tanár urat. Milyen lesz a világ mához harminc esztendőre? Ki tudja? Ám, a galambősz tűnődőket majd akkor is megtalálod a korlát mellett. Vajon ők kiket fognak emlegetni?” – már tudom, ennél az í­rásnál többet, képtelenség elmondani az örökrangadóról.

És talán nem is szabad. Peterdi Pál í­rásában benne van minden, ehhez nem kell hozzátenni semmit. Megállok egy pillanatra, eltűnődöm, hogy vajon mit gondolnánk ha Peterdi ötven esztendőt í­rt volna, vajon mint gondolna a 2020-s jelenünkről, az előttünk álló zártkörű bajnokságról, a szurkolók nélküli mérkőzésekről, hogy utoljára több mint egy éve volt örökrangadó, akkor is a Hungária úton, igaz új stadionban, de csak 4 ezer néző előtt. 1969-ben győztünk, ahogy 2019-ben is. Vajon 50 év múlva is győzni fogunk?

Vajon az akkori „galambősz tűnődők” kire fognak emlékezni?

„A pálya körül ezer és ezer kocsi várakozik, huszonkét fiú játszik a szürkületben. Mindig í­gy volt, talán mindig í­gy lesz. Az ember szí­vébe, ott az esernyő alatt valamiképpen a maradandóság csendes érzése költözik. A világ örökké változik…de a játék örök.”