1969.V.10. MTK – Ferencváros 3:4
Örökrangadó a javából, sok góllal, izgalmas, színvonalas játékkal
Örökrangadóról írni mindig hálás feladat. 215 bajnoki mérkőzés, közel 700 gól, benne számtalan legendás, bajnoki címet eldöntő mérkőzés, mely főleg a két háború közötti időszakban nem csak a labdarúgásról szólt, hanem az év egyik legfontosabb társadalmi és kulturális eseményének is számított. Ahol nem csak a pályán és a lelátón „csatároztak”, de a pesti kávéházakban, az irodalmi folyóiratokban is sorra jelentek meg írások, de a korszak legkiválóbb színészei is „csatasorba” álltak, ha imádott csapatuk az örökrangadóra készült. Sajnos voltak olyan idők is, amikor a politika, a zsarnokság állta útját a két csapat találkozásának, mely nem csak abban merült ki, hogy neveket és színeket kellett „átkeresztelni”, hanem abban is, hogy az egyik csapatot évekre kizártak a bajnoki küzdelmekből. Mégis átvészeltük a második világégést, a zsarnoki ötvenes éveket és bár sokkal puhább verzióban, de a kommunista évtizedeket is. A hatvanas évek már az „Aranylábú gyerekekről” szóltak, benne az örökrangadók visszatérő hagyományával. Bár nem olyan elementáris erővel, mint a 20-s és 30-s években, de akik a hatvanas években felültek a lelátóra, azok közül többen még „élőben” láthatták Sárosi Gyurkát és Orth Györgyöt. Amikor a hétvégére keresgéltem a „nap mérkőzését” és rábukkantam az 1969. májusi örökrangadóra már tudtam, ez az én terepem. Ráadásul nyertünk, 7 gól, 35 ezer néző a Hungária körúton, a pályán Lakat doktor legendás Fradija, ennyi meg bőven elég ahhoz, hogy ne keresgéljek tovább.
Valahonnan el kéne indulni, a bevezetőhöz megtalálnia a kályha kezdőpontját, ehhez először nézzük a mérkőzésről szóló újságcikkeket, benne a hét gól története, a szünetben vezetünk 4:1-re, majd a végén még izgulni is kellett, ott vannak a játékos osztályzatai, csak úgy röpködnek a 7-s és a 8-s érdemjegyek, hoppá, Juhász Pista 9-e a legjobb, ez tényleg remek örökrangadó lehetett. Majd görgetés lefele, „Örökrangadó” cím csábít olvasásra, bele is kezdek, a sorok úgy sietnek, mintha versenyeznének az idővel. Az írás közepénél megállok, levegővétel, ámulat, mintha visszarepülnék a harmincas évekbe, képzeletben elsétálok egy pesti kávéház előtt, benézek az ablakon, mintha Aszlányi Károlyt látnám írás közben, de nem, ne kalandozzunk, gyerünk csak vissza, olvassuk tovább az írást, a vége felé már keresem az íróját…Peterdi Pál. Újból nekifutok az olvasásnak, majd mikor ehhez a részhez érek: „Galambősz tűnődők ülnek a terasz felső sorában. Orth Györgyöt, Sárosit emlegetik, Braun Csibit, Lázár Gyulát, a tanár urat. Milyen lesz a világ mához harminc esztendőre? Ki tudja? Ám, a galambősz tűnődőket majd akkor is megtalálod a korlát mellett. Vajon ők kiket fognak emlegetni?” – már tudom, ennél az írásnál többet, képtelenség elmondani az örökrangadóról.
És talán nem is szabad. Peterdi Pál írásában benne van minden, ehhez nem kell hozzátenni semmit. Megállok egy pillanatra, eltűnődöm, hogy vajon mit gondolnánk ha Peterdi ötven esztendőt írt volna, vajon mint gondolna a 2020-s jelenünkről, az előttünk álló zártkörű bajnokságról, a szurkolók nélküli mérkőzésekről, hogy utoljára több mint egy éve volt örökrangadó, akkor is a Hungária úton, igaz új stadionban, de csak 4 ezer néző előtt. 1969-ben győztünk, ahogy 2019-ben is. Vajon 50 év múlva is győzni fogunk?
Vajon az akkori „galambősz tűnődők” kire fognak emlékezni?
„A pálya körül ezer és ezer kocsi várakozik, huszonkét fiú játszik a szürkületben. Mindig így volt, talán mindig így lesz. Az ember szívébe, ott az esernyő alatt valamiképpen a maradandóság csendes érzése költözik. A világ örökké változik…de a játék örök.”
Vélemény, hozzászólás?