1983.IV.20. DMVSC – Ferencváros 1-2

Az elsőségre leginkább számítható gárdák közül a Ferencváros második félidei teljesítményével, Nyilasi jó játékával és két góljával fordított és győzött Debrecenben. Ezzel egy pontra megközelítette a Rába ETO-t, amely csak döntetlenre volt képes Pécsett.

„Debrecenbe kéne menni…” – szól az ismert népdal, mely a pulykakakas vásárlók számára talán előnyös ha csak vásárlásról van szó és nem esik ki a kakas a lyukas kasból és nem kap „tollba” az éppen arra csipegető hazai kakassal. Akik mostanság elég erősek és harciasak, í­gy az odalátogatok jobb ha még az út előtt ellenőrzik a kas állapotát. Nem véletlenül használtam a „mostanság” kifejezést, hiszen voltak olyan időszakok amikor bizony elég gyengécske erőt képviseltek a debreceni kakasok. Ilyen év volt 1983 is. Visszatérve a háziállatok világából, 1983. április 20-án a Debrecen felé buszozó Fradisták valószí­nűleg elég vidáman énekelhették a népdalt, hiszen nem nagyon kellett tartaniuk a DMVSC-től (Debreceni Munkás Vasutas Sport Club).

Ettől függetlenül lehet, hogy a hosszú buszozás vagy a túláradó jókedv miatt, a biztos győzelem helyett egy szoros eredmény született és Zsiborás Gabi kapitális bakija kellett hozzá, hogy a csapat felébredjen és elkezdjen úgy focizni, mint amit egy bajnokesélyes csapattól elvártak a szurkolók. A nyolcvanas évek jól indult a Ferencváros számára. Bajnoki cí­m, majd utána egy második hely fémjelezte, hogy Novák Dezső csapata az 1982/83-as bajnokságban is a végső győzelmet tűzte ki célul. Ebben a kor két kirakatcsapata, a Győri ETO (Horváth Ede „uralkodása” és Verebes József „mágusi” tevékenysége ) és a Bp. Honvéd volt a legnagyobb vetélytárs. Ennek a versenyfutásnak volt a csúcspontja a május 22-i Győr-Ferencváros rangadó, mely sokak szerint a nyolcvanas évek egyik legnagyszerűbb fociját hozta (3:3 a vége, Nyilasi Tibor mesterhármast ért el).

Nyilasi a hazai védők gyűrűjében

A győri álommeccsig még egy hónap hátra volt amikor a csapatnak Debrecenbe kellett mennie és pulykakakasok helyett gólokat kellett szerezniük, hogy lépést tudjunk tartani az ETO-val. Ahogy az előbb már í­rtam, langyos tempóban indult a mérkőzés amit a közönség nem is vett jó névvel, „bundát” sejtve morgolódott a lelátón és ha a 38. percben Zsiborás Gabi hasa alatt nem gurul el a labda, akkor már a szünetben szőrmeboltokba küldik a játékosokat. A szőrmebolt helyett Novák Dezső haragos tekintete fogadta az öltözőben a zöld-fehér játékosokat. A dorgálásnak meg is lett az eredménye, a második félidőben egy teljesen más felfogásban játszó Fradi lépett a pályára és Nyilasi Tibi duplájával fordí­tani is tudott úgy, hogy Pogány egy büntetőt is elhibázott az 56. percben.

Amikor rápillantottam az összeállí­tásra kellemes emlékek tódultak elém. Biztos vagyok benne, hogy sokunk számára a Dalnoki féle aranycsapat (1975/76) mellett a Novák Dezső által irányí­tott bajnokcsapat is olyan nosztalgikus emlékeket idéz fel, mely örökké részesévé vált a Fradizmusunknak. Ha nem csal az emlékezetem akkor csak a Rab-Ebedli-Nyilasi trió köti össze a két bajnokcsapatot, mellettük olyan nagyszerű játékosok osztoztak a nyolcvanas évek elejei sikerekből, mint Zsiborás, Takács, Pogány, Szokolai, Rubold és a mesteredző kedvenc középhátvédje Judik Péter, aki 229 alkalommal játszott a Fradiban és akit Novák Dezső hozott magával és 1983 telén együtt is távoztak, igaz nem egy helyre. Judik Győrbe ment, Novák Dezső számos „kaland” után 1994-ben tért vissza sikerei szí­nhelyére, hogy BL csoportkörbe vezesse a Fradit.

A debreceni győzelemmel tovább folytatódott a „nagy hármas” csatája a bajnoki cí­mért, amit végül is Verebes József csapata, a Győri ETO szerzett meg az 1982/83-as bajnokságban a Fradi előtt. Ezzel a második hellyel véget is értek a sikeres évek, 1983 nyarán távozott Nyilasi Tibor (Austria Wien), a botladozásokkal tarkí­tott őszi bajnoki szezon után Novák Dezsőnek is mennie kellett. 1984-től meg a kudarcok vették át a terepet, és egészen 1992-ig kellett várni arra, hogy újra bajnokcsapatot ünnepelhessünk az Üllői úton.

Azt nem tudom, hogy 1983-ban a csapat elénekelte-e a „Debrecenbe kéne menni…” dalocskát, de ha igen, akkor minden bizonnyal jókedvűen és vidáman énekelték, főleg a mérkőzés után. Egy muzeális bajnoki beharangozó kapcsán balgaság lenne nem keresni összefüggéseket az akkori és a vasárnap ránk váró mérkőzéssel kapcsolatban. A régi népdalt valószí­nűleg nem fogják elénekelni a buszon, ha csak a Valpoort-Adams páros nem „rap-pesí­ti” meg azt. Ezen túl meg  nem csak 30 év van a két csapat között, ráadásul a Debrecen sem a munkás vasutasok csapata már.

Ettől még vasárnap Debrecenbe kell menni…és pulykakasok helyett, gólokat kell lőni.

– lalolib –