Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 26.
A térd már (szinte) a régi, de a gólt a kapus rúgja…
1970 júniusában az Újpestet a Megyeri úton legyőzni tulajdonképpen csak elméletileg lehetett!
Ilyen elmélet minden odalátogató csapat edzőjének a fejében megfordult. Amikor az Újpest otthonába készültek egy héten át mást sem tettek, mint taktikai variációk sorát dolgozták ki magukban és persze naponta kétszer a tréningeken is a játékosokkal közösen. Hogy miként teszik majd hidegre Fazekast, hogyan semlegesítik az elsőszámú játékmestert Göröcsöt, miként követi a megbízott ember Benét még az öltöző WC-jébe is, ki lesz az, aki a gólyalábú Dunai II Antalt távol tartja a kaputól és fejjátékban is felveszi vele a versenyt? S, akkor még mindig ott van a zseniális Zámbó, akiről csak az ellene futballozók, no és természetesen saját társai tudták, hogy az újpesti szárnyalás egyik atyamestere.
Ha mindez netán sikerülne (tegyük gyorsan hozzá: azokban az években a magyar csapatok közül nem sikerült senkinek, a lilák, kiváltképp Újpesten, hatosával, hetesével rúgták a gólokat) még mindig ott van a kivételes adottságokkal, remek ballábbal rendelkező Tóth András, vagy éppen az a Nagy László, aki dacára annak, hogy az 1968-ban Mexikóban olimpiai aranyat nyert csapat kezdőembere volt, az Újpestben csak hébe-hóba tudott helyet szorítani magának.
Az ellenfelek a lilák hátsó alakzatával (magyarul: a védelemmel) nem is nagyon foglalkoztak, mert nem győzni, hanem a nagy gólkülönbségű vereséget elkerülni érkeztek a Megyeri útra.
Az Újpest-Fradi, vagy a Fradi-Újpest azonban mindig kilógott az egyszerű meccsek sorából. Ez a két gárda a pillanatnyi formától, helyezéstől függetlenül mindig (majdnem) teljesen egyenlő győzelmi esélyekkel indult egymás ellen harcba.
Ennek az 1970-es bajnoki döntőnek az első mérkőzésén is négy perccel a befejezés előtt még a Fradi vezetett 2-1-re, s miután a visszavágót a zöld-fehéreknek akkoriban „hazai pályájának” számító Népstadionban rendezték, minden jel arra mutatott: 1968 után ismét az FTC lesz a bajnok.
A nagy derbi szereplői mind a mai napig hajtogatják „négy percen múlott”, s úgy beszélnek, mintha a visszavágó nem is létezett volna, holott az akkori Újpest a Népstadionban ugyanúgy esélyes volt a győzelemre, mint a Fradi.
Kétségtelen: az a bizonyos 240 másodperc drámai fordulatot hozott, ám mi most ugorjunk vissza az időbe, no, nem sokat, csak 86 percet.
A Fradi Géczi – Páncsics – Bálint, Havasi, Vépi, Megyesi – Juhász, Mucha – Szőke, Albert, Füsi összeállításban kezdi a mérkőzést, s ebben az összeállításban inkább az óvatosság, mint a feltétlen önbizalom mutatkozik meg Kalocsay doktor részéről. Páncsicsot (söprögetőként) visszavonja a négytagú védősor mögé, amelynek közepére pedig azt a Havasi, Vépi kettős állítja, akik közismerten könyörtelen stílusú emberfogók (Bene-Dunai II), s akkoriban még meglepetésnek számító „csak” háromcsatáros támadó-szekciót állít össze. Igaz, abban hosszú mellőzés után helyet kap Szőke István (kellenek Flórinak a beadások), aki az évek során már amúgy is szinte az idegösszeroppanásig kergette az Újpest kapusát, Szentmihályi Antalt, hiszen mondhatni futószalagon lőtte neki a gólokat.
Szőke és Zámbó a Labdarúgás címlapján
(1966-ban volt olyan MNK-mérkőzés a Megyeri úton, amelyet a Fradi 6:3-ra nyert meg, ezen Szőke négy gólt rúgott Szentmihályinak, kettőt 11-esből, kettőt „csakúgy” futtából eleresztve, ahogy mondani szokták: akcióból.)
De, hogy milyen is a futballista sors, ezen az ominózus bajnoki döntőn a zöldek már a 16. percben vezetéshez jutnak.
Góllövő: Szőke – szabadrúgásból!
Az előnyt Dunai Anti alig négy percre rá egalizálja, s aztán hosszú szünet, egészen a 68. percig, amikor Füsi egy közelről pergetett góllal ismét a Fradit juttatja előnyhöz, hogy aztán ez az előny egészen a 86. percig a zöld-fehér kebleket dagassza.
A másnapi Népsportban Géczi István hosszan meditál arról, hogy amíg él meg nem fejti mi történt velük abban a négy horrorisztikus percben, hiszen a játék képe újabb Fradi gólokat ígért.
Aztán jött Göröcs és 16 méterről szétlőtte a sarkot (Géczi erről azt mondta másnap, hogy a 2-2 miatt sem volt boldogtalan, hiszen ott volt, ugye a visszavágó), a 89. percben pedig Tóth András beadását Dunai II kalimpálja be a vendégek hálójába.
Talán feltűnt, hogy főhősünkről eddig egy szó sem esett.
Nem véletlenül.
A mérkőzést a Népsport labdarúgó rovatának akkori vezetője a futball-szakmai szempontból kifogástalan felkészültségű Németh Gyula tudósította, aki még a játékosokat egyenként minősítő úgynevezett egyéni bírálatban sem ejt szót róla, s biztos, hogy nem feledékenységből.
Gyula bácsi nemcsak a játék lényegéhez, hanem a futballisták lelkéhez is mindig jól közelített, jót nem tudott volna írni Flóriról, rosszat meg nem akart.
Tudta, hogy Flóri a lábadozás, a formába lendülés időszakát éli, a közönség viszont pontosan ugyanazt várja tőle, mint 1967-ben, vagy ’68-ban, amikor tökéletesen egészséges térddel élete csúcsformájában volt.
Ma már nincs ember a földön, aki meg tudná mondani, hogy a bajnoki döntő visszavágójára miért kellett három hetet várni, ám történelmi tény: a revánsra 21 nap múlva került sor.
A Népstadionban 60 000 (nem elírás: hatvanezer) néző látja, hogy Branikovits góljával a Fradi vezetést szerez, majd azt is, amikor Vépi Péter öngólja 1-1-re alakítja az állást.
Branikovits itt elvéti a labdát
Fura közjáték: a hajrában (egy újabb Fradi gól a hosszabbítást jelentené) kialusznak a Népstadion reflektorai, s az áramszünet miatt négy percig áll a játék.
Egy ősfradista, Sztáray Mihály szerint a mérkőzés játékvezetője Zsolt István ezt a plusz négy percet maximum kettőnek számolta be a 90 perc lejárta után, no de biztos, hogy könnyedén találnánk olyan „ősújpestit”, aki megesküdne arra: az a plusz négy perc volt nyolc is…
A lényeg: az Újpest megvédi bajnoki címét, a korra tökéletesen jellemző módon Felszabadulási serlegnek hívott kupát (…) Bene Ferenc veszi át az MLSZ akkori elnökétől Terpitkó Andrástól, aki amúgy a Vám és Pénzügyőrség vezetője is egyben.
És Albert? – kérdezheti ezen a ponton bárki, aki történetünket eddig nyomon követte.
A kicsivel későbbi korok népszerű reklámját parodizálva a válasz: „Ági van, Flóri-nincs!”.
A Megyeri úti bajnoki döntő első mérkőzése után egy Wiener SC elleni barátságos összecsapáson megsérül, s legközelebb csak az 1970-71-es bajnokság nyitányán augusztus 9-én, Tatabányán lép újra pályára.
Itt már nincs rám szükség, mint „tolmácsra”, hiszen Flóri személyesen kérdezheti meg „a fatert”, hogy hogyan van, hiszen 1969 decemberében történt elválásuk óta most először találkoznak egymással „hivatalosan” is.
A félidényes bajnokságban elmaradt a Ferencváros kontra Lakat dr. párharc (pedig, pikáns lett volna), mert a két csapat nem került egy csoportba, az új pontvadászat nyitányán azonban a sors (olás) összehozta őket.
Apám egykori „szívszerelmei” igazán nincsenek tekintettel volt mesterükre.
Egykori Fradijából a csereként beállt Horváth Árpit is beszámítva tízen is pályán vannak (Rákosi, Katona, Németh Miklós, Havasi a „fakóban” játszanak) a Tatabányát 2-1-re verő Ferencvárosban, 9-es mezben éppen Albert Flórián.
Jelzésértékű: ezt a meccset is Németh Gyula tudósítja, s egy árva szót sem ejt Albertről.
Miután vagy 15 éven át a főnököm volt a Népsportnál pontosan tudom, hogy milyen nagyra tartotta Albert futballtudását, mindig a legnagyobbak között emlegette, nagy vitánk voltak akkoriban a rovatban arról, hogy vajon Flóri játszott volna-e az Aranycsapatban, amelyre mi, akkori fiatalok legfeljebb csak tippelhettünk, Gyula bácsi viszont felnőttként élte és dolgozta végig Puskásék korszakát.
Tehát, ha ő említés nélkül hagyta Tatabányán Albertet, akkor az megint csak abból fakadt, hogy nem akarta bántani, vagy keményebben megbírálni.
Lehet, hogy Flóri nem írt futballcsodát a tatabányai gyepre, a térde viszont jelentősen javulhatott, hiszen ezt követően 1971 májusáig, azaz fél éven át a Fradi minden tét- és kupameccsén a pályán van!
Ő a zöld-fehérek középcsatára azon a kuriózumszámba menő kispesti meccsen is, amelyen Géczi sérülése miatt nem állhat a kapuba, közvetlen tartalékját, Kerekes Gyulát pedig a meccs előtt néhány nappal vonultatták be katonának, így a 40. életévében járó Gulyás Gézát hívják, hogy segítsen. Első mérkőzését még 1953-ban, a Vasas Ganz Vagon elleni Magyar Népköztársasági Kupa mérkőzésen játszotta a Fradiban (ez is történelem: azon a meccsen egy csapatban játszott a 90. életévét 2011-ben betöltött Rudas Ferenccel) az utolsót pedig 1958-ban, 12 évvel a személye miatt unikális Bp. Honvéd elleni mérkőzés előtt.
Sorsát 1958 után a Láng Gépgyár hol NB I B-s, hol NB II-es, hol NB III-as csapatához kötötte. Náluk védett 1958 és 1964 között, majd ugyanott edző lett, s hogy még cifrább legyen: amikor újra a Fradi kapujába áll akkor is a Láng Gépgyár csapatának az aktív edzője!
És az „öreg párduc” nagyot alakít Kispesten.
Az 50-es években Szepesi mikrofonja előtt (Gulyás Géza gyűjteményéből)
Az 1-1-re végződött mérkőzésen az igazán jó nevekből álló Bp. Honvéd csatársor (Pusztai, Kocsis, Kozma, Komora, Karakas) csak 11-esből tudja bevenni a hálóját, a Népsport 7-es osztályzattal honorálja a teljesítményét.
A következő meccsen természetesen már újra Géczi véd, azonban a Gulyás-csodának még közel sincs vége.
A Kispesten tett hősies szolgálatáért cserében a bajnokság utolsó mérkőzésén (az Újpest már első, a Fradi pedig biztos második) a Népstadionban a Dunaújváros ellen (nem utolsósorban a közönség ütemes követelésére) a 88. percben Géczi helyére beáll a kapuba.
S mit hoz a sors: a 90. percben a Fradi 11-eshez jut.
A játékostársak egy emberként futnak oda Gulyás Gézához, s kérik, végezze el ő a büntetőt.
És a sokat látott, sokat tapasztalt öreg kapus (akiről szólva ritkán említik meg, hogy az 1954-es világbajnokságon a válogatott keret tagja volt, Grosics és Gellér mögött, mint a berni küldöttség harmadik számú portása) nekifut a labdának, s óriási erővel a léc alá bombáz!
Góllal búcsúzik az, akinek sorsát úgy írták meg a futball-istenek, hogy a gólokat a kapus nem rúgja, hanem – kapja!
Vélemény, hozzászólás?