Zsinka János: Portugáliában megváltoztam, de…

Már pályafutása elején a csúcsra ért, hiszen oszlopos tagja volt az 1984-ben ifjúsági Európa-bajnokságot nyert válogatottnak. Óriási tehetségnek tartották a villámléptű szélsőt, aki már 16 évesen az NB I-ben futballozott. Bár sokan a Ferencvárossal kötik össze a nevét, a válogatottba mégis a Dunaújvárosi Kohászból került be, miközben összesen nyolc NB I-es csapatban is megfordult. Azt viszont már kevesen tudják, milyen peches körülmények között esett el a 200 ezer dolláros monacói szerződéstől, s miként került ki végül 1993-ban Portugáliába. Zsinka János lapunknak feltárta a múltat, s arról is beszélt: miért nem futotta be azt a karriert, amit jósoltak neki.

Amikor először keressük az NB I-ben 191 mérkőzésen 23 gólt szerző 46 éves játékost, készségesen válaszol:

– Itthon vagyok Pécelen a családommal, nyugodtan tudunk beszélni. Lesz miről…

Az autószerelés vonzotta Fehérvárra

– Vágjunk is a közepébe: Szentendrén született, a labdarúgást Dunaújvárosban kezdte el, profiként viszont a Videoton szí­neiben mutatkozott be az élvonalban. Már ekkor kacskaringósan kezdődött a pályafutása?
– Azzal kezdeném, hogy apukám Szentendrén futballozott, s ha jól tudom, mindössze két éves koromig ott is laktunk. Édesapám megfordult néhány NB II-es csapatban, én viszont 1976-ban lettem igazolt labdarúgó, immár Dunaújvárosban. Előtte atletizáltam és birkóztam, de a suliba menet mégis mindig a focipályán kötöttem ki, í­gy kerültem a Dunaújvárosi Kohászhoz, amikor már ott éltünk. Innen persze egyenes út vezetett a Videotonhoz, annak ellenére, hogy utánpótlás szinten mindig azonos csoportban voltunk, s tí­zből tizenegyszer legyőztük a fehérváriakat. Aztán amikor az egyik meccset 5-0-ra nyertük meg, s valamennyi gólt én rúgtam, felfigyeltek rám.

– Ismét szedhette a sátorfáját?
– Megyei szinten járték a pályákat az idősebb Vidi-szimpatizáns bácsik, akik keresték, kutatták a tehetségeket. Csiszár Guszti bácsi javaslatára kerültem képbe a Vidinél, de ekkor még nagyon fiatal voltam, az iskolára is gondolni kellett. És akkoriban az Ybl középiskola nagyon népszerű volt, autószerelőket képeztek ott, s arra gondoltam, akkor ott folytatom a tanulmányaimat.

– Nem sokkal később viszont az iskolapad helyett az NB I-es csapat kispadján találata magát, majd a kezdőben…
– Molnár Ferenc volt a Vidi edzője, aki szerette a fiatalokat, s végül tőle kaptam meg a lehetőséget a bizonyí­tásra. De úgy, hogy az első fehérvári évemben a serdülő egyben, majd utána az ifi egyben, az NB I-es tartalékban, végül az élvonalban játszhattam. Miközben a serdülő és az ifi kettő, három kimaradt, átugrottam. Azt mondták, tehetséges vagyok… Molnár Ferencnél az összese edzőmeccsen játszottam, majd amikor megvertük az MTK-t, zsinórban négyszer kezdő voltam az élvonalban, mindössze 16 évesen…

Dunaújvárosból a válogatottba

– Majd jött az ifi-válogatott sikere és Zsinka János a fővárosba került. Miért?
– Mert a suliból nagyon sokat hiányoztam, s nem tudtak rajtam segí­teni… Viszont a Volán egyik elnökségi tagja az egyik budapesti iskola igazgatója is volt egyben, í­gy a szóbeli és a gyakorlati vizsgát már a Váci úti Bánki Donát Szakközépiskolában tettem le, hogy autószerelő lehessek. És persze í­gy lettem a Volán játékosa is.

– Hogyan került a Ferencvároshoz?
– Már az ifi Eb előtt aláí­rtam a Fradihoz az előszerződést, s egyébként is volt egy olyan kitétel, hogy ha a Volán kiesik, én eligazoljatok. Mit ad Isten, éppen akkor játszották az ominózus Volán-Honvéd 6-6-ot – ami nem volt bunda, hangsúlyozom -, a csapatomat a bentmaradás ellenére mégis kizárták. Én pedig meg sem álltam a Ferencvárosig. Akkoriban mindenki a Fradiba akart igazolni, én is. Nagyon fiatal csapatunk volt, de Vincze Géza hitt bennünk. Sajnos, elég hullámzóan szerepeltünk, az FTC-hez méltatlan eredmények születtek, ezért Sárosi Laci bácsi vette át a csapatot. Annyi bizonyos, hogy a Fradiban négy és fél évet folyamatosan játszottam, de utána szalagszakadás, izomsérülés, műtét, majd újabb szakadás és újabb műtét, műtétek következtek. Valami akkor és ott megtört bennem, mert innentől rengeteget bajlódtam sérüléssel. Hiába hitt bennem Rákosi Gyula és Flóri bácsi is, játszottam, de sokat bajlódtam, kí­nlódtam. Előfordult, hogy az őszi idényben mindössze egy meccsen szerepelhettem, a többit a tarcsiban töltöttem. Ekkor hí­vott a Dunaújváros, ahol Vági Pista bácsi volt az edző, s ő csodákat művelt korábban a Honvédnál. Olyannyira belelendültem, hogy ősszel játszottam öt meccset a Kohászban, tavasszal pedig válogatott lettem: az olaszok ellen kezdőként kaptam hatvan percet. És erre akkor is büszke vagyok, ha végül kikaptunk 4-0-ra Tarantóban.

– Egy olyan tehetség, mint Zsinka János, miért rekedt meg csupán egy válogatott szereplésnél? (Zsinka elmereng.)
– Biztos bennem is volt hiba, de… Sok kapitánynál benne voltam a kalapban, de ha meghí­vtak, megsérültem. Vagy a kispadon ültem végig. Bicskei Bertalannál játszottam az egyetlen válogatott meccsemet, de öt évvel később ott voltam Bálint László és Komora Imre keretében is.

– Azt azért elismeri, hogy nem futotta be azt a pályát, amit jósoltak Önnek?
– El kell, hogy ismerjem. Ahogy mondtam, bennem is lehetett hiba, talán a bulizások sem tettek jót, a rengeteg sérülés mindig visszavetett, a nulláról kellett többször is felállnom, s még sorolhatnám. Fél év, egy év is eltelt, mire ismét formába lendültem. A sok műtét miatt nem játszottam, aztán máshol mégis kellettem, többek között í­gy kerültem Békéscsabára, Újpestre és Vácra is.

– Apropó Újpest. Fradistaként hogyan fogadták a Megyeri úton?
– Nem sok olyan játékost ismerek, akit jó szí­vvel fogadtak volna ferencvárosi múlttal. Mindössze hármat: Ebedli Zolit, Goran Kopunovicot és engem. Ehhez az is kellett, hogy nem játszottam rosszul, meccseket döntöttem el és Szlezák Zolival együtt rúgtak vagy nyolc, tí­z gólt. A közönség őrjöngött. Újpesten egyébként másfél évet töltöttem, amikor bejelentkezett értem a Monaco. 200 ezer dollárért vittek volna. Szerdán jöttek, szombaton szétszakadt a térdem: négyből három szalag elszakadt. Mit mondjak, nem volt valami nagy szerencsém…

– Utolsó NB I-es csapata a Vác volt.
– Csank János hí­vott – mondtam, hogy valakinek mindig kellettem -, de korrektül kikötötte: kiegészí­tő emberként számí­t rám. Belementem, mert tudtam, hogy az ő edzésmunkájából rengeteg profitálhatok. És profitáltam is. Mert akkor már tisztában voltam vele, hogy a nyáron Portugáliába igazolok.

„Amí­g én 200 ezret, addig egy Pinto a Benficában 7 milliót keresett”

– Hogyan sikerült mindez, ennyi hányattatás után, 1993-ban?
– Mészáros Bubu révén, aki korábban kiigazolt. Ő vitte ki a sógoromat, Batári Csabát, s végül mellettem kardoskodtak, hogy engem is leigazoljanak az FC Lourinensehez, miután megnyerték a harmadosztályt. Húsz meccsen 13 gólt rúgtam – talán nem bánták meg a tanácsukat…

– Mit tapasztalt anyagilag és szakmailag odakint? Mekkora ugrás volt ez a karrierjében?
– Szerintem nem ment rosszul a játék, a fenti szám nem hangzik éppenséggel rosszul, de azért megváltoztam Portugáliában. Ott aztán oda kellett lépni és csapni, ha az ember meg akarta állni a helyét, nem nagyon lehetett lötyögni. De felvettem a kesztyűt. A pénz pedig? Akkor még nem lehetett akkorát kaszálni egy szerződéssel, mint manapság. Azt mondom, idehaza kerestem 20 ezer forintot, amiből jól éltem, odakint meg 200 ezret. De a kinti élet többe is került. És amí­g én 200 ezret, addig egy Pinto a Benficában 7 milliót keresett… Végül elvitt egy jobb csapat, az Espinho, jobb kondí­ciókkal, aláí­rási pénzzel. Egy héttel később keresztszalag-szakadást szenvedtem… De mivel nem volt biztosí­tásom, csak porccal műtöttek odakint – kétszer is -, a szalagokhoz nem nyúltak. November végén idehaza operáltak meg, majd az MTK-nál kezdtem el edzeni, mert május elsején már száz százalékos formában kellett jelentkeznem Portugáliában.

– Ahol már kevésbé számí­tottak Önre…
– Új edző érkezett, aki persze hozta az embereit. Úgy voltam vele, jó nekem í­gy is, rendesen edzettem, nem játszottam a sértődöttet, de hiába voltam jó helyen, hiába kaptam meg a pénzemet, hétfőtől vasárnapig csak edzeni nem lehet. Egyszer csak elborult a dióm, s közöltem, hogy haza akarok jönni. Így kerültem a BKV Előréhez, ahol combizom-szakadást szenvedtem, majd végül az NB II-es Soroksáron Mészáros Bubu edzősége alatt fejeztem be a játékot.

„A kisfiam hosszú, vékony kölyök, jó kis csatár lesz, már látom”

– Van hiányérzete?
– Van, persze. Több szerencsével, kevesebb sérüléssel többre vihettem volna. De amilyen érdekesen alakult a játékos pályafutásom, ugyanolyan furcsa az edzői karrierem is. Voltam Ercsiben, Dabason, majd utánpótlás vonalon a BKV Előre és a Leányfalu csapatainál, amikor egyszer csak Haáz Feri kérdezte, dolgoznék-e a Ferencvárosnál? Naná, mondtam azonnal, hiszen akkor már hat éve benne voltam az utánpótlásban. Most viszont az NB II-es csapat technikai vezetőjeként tevékenykedem, azt hiszem, igazán a helyemre kerültem. De ez is csak jövő év végéig tart, amikor megszűnik az NB II-es csapatunk… Így aztán az edzőségről sem mondtam le, tavasszal megyek az A-licencre.

– És a családjáról, a gyerekeiről mit tudhatunk meg?
– 1988 júniusa óta vagyok házas, két gyönyörű gyermekünk született. A lányom ’91-ben, ő Gödöllőn jár egyetemre, kommunikáció-médiatudomány szakra. 14 éves koráig teniszezett, de talán mondanom sem kell: sérülés miatt volt kénytelen abbahagyni. A fiam 1999-ben született, a Szentendre Dunakanyar SE U13-as csapatában játszik, én vagyok az edzője. Hosszú, vékony kölyök, odapiszkál az ellenfélnek, ahogy elnézem, ugyanilyen voltam én is anno. Jó kis csatár lesz belőle, már látom. De könyörgöm, az apjával ellentétben őt kerüljék el a sérülések!

(andics / sportplusz)