Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 30.
Ég áldjon, Császár, Isten veled, Flórikám
Sokszor tett már az élet kíméletlenül durva pontot emberek pályafutásának, vagy akár egész sorsának végére, de olyan brutálisan keményet, mint amilyennel Albert Flóriánt elintézte, talán még soha nem bánt el senkivel.
Az egyetlen magyar Aranylabdás páratlan pályafutását 70. születésnapjának tiszteletére feldolgozó életrajz sorozatunkból már csak egyetlen, a zárófejezet, az a bizonyos epilógus volt hátra, amikor 2011 októberének utolsó napján hajnalban érkezett a hír: három nappal sikeresnek mondott szívműtétje után 70 évesen és 46 naposan elhunyt a magyar futball-Császár.
Az élet, pontosabban a halál írta meg ezt az utolsó fejezetet helyettem, ahogy említettem durván, kíméletlenül, és brutálisan, mert a halált a legkevésbé sem érdekli, hogy van-e aranylabdád vagy nincs, hogy hajléktalanként tengeted, vagy a nemzet büszkeségeként éled-e a mindennapjaidat.
A halál az olyan hátvéd, akit a földkerekség legjobb csatára sem tud kicselezni.
Ahogy az Aranylabda volt az egyetlen olyan labda, amelyet a védők sohasem tudtak elvenni tőle (milyen szívesen is nyilatkozta ezt a maga alkotta mondatot), úgy a halál volt az egyetlen ellenfele, akit még az ő utánozhatatlan, kígyózó mozgásával sem tudott becsapni.
Pedig biztos vagyok abban, hogy most, a 90. percben is megpróbálta.
Ám ha már az a bizonyos Fradi-szív sem tud segíteni, akkor tényleg mindennek vége.
Mert az a bizonyos Fradi-szív, az nem legenda.
Az igenis létezik.
Fradi-szívvel behunyt szemmel találsz el Csillaghegyről az Üllői úti stadionba; Fradi-szívvel nem hallod meg, amikor a másik fővárosi nagycsapat minden elképzelhető földi jóval kecsegtet, csak írd alá hozzájuk az átigazolási lapot; Fradi-szívvel nem maradsz ott a Flamengo-nál, amikor futballt tanítani hívnak magukhoz a brazilok; Fradi-szívvel könnyebben jössz haza egy angliai világbajnokságról, pedig tudod, hogy a világnak nincs olyan klubja, amely azonnal ne állítana a kezdőcsapatába; Fradi-szívvel az utolsó utáni percben is küzdesz, mert talán még ki lehet egyenlíteni, netán nyerni is; Fradi-szívvel mindig van időd egy kisfröccsre az edzésekre is kijáró nyugdíjasokkal a régi időkre emlékezni; Fradi-szívvel kibírod, ha a csapatod éppen az NB II-ben szenved; Fradi-szívvel kíváncsi vagy arra, hogy mit játszott a Kölyök V., ahol az a kis Szabó (Kovács, Nagy, Horváth, oly mindegy) gyerek a múlt héten már egész ügyesen ugratta ki kétszer is a jobbszélsőt; Fradi-szívvel kicselezed, legyőzöd az ellenfeleket, de soha nem tekinted ellenségnek őket; Fradi-szívvel egy kicsit belehalsz, de eltűröd, hogy van idő, amikor a rólad elnevezett stadionba a hátsó lépcsőn mehetsz csak be; Fradi-szívvel elfogadod, hogy a 400 forintos pontprémium mellé az egy időben hiánycikknek számító sertésmáj vagy pacal legyen a „plusz-prémium”; Fradi-szívvel kint vagy a hokisok, a kézilabdások, a vízipólósok meccsein is; Fradi-szívvel egy életre eltanácsolod a klubtól, aki az öltözőben fürdés után rálép a földre dobott zöld-fehér mezre.
Ha meg Te magad vagy a Fradi (s Albert Flórián esetében ezt egyáltalán nem túlzás kijelenteni), akkor egy olyan család tagja is vagy egyben, ahol, ha a játékostársad Budafokon tüsszent, akkor Te Pesterzsébeten egy zsebkendővel megtörlöd az orrodat.
Egy ilyen Fradi-szív szűnt meg dobogni azon az elátkozott október végi napon, visszavonhatatlanul legendává téve egy legendát, aki legenda volt már életében is.
Aki ránk hagyott valamit, ami csak a legnagyobbak öröksége, hogy a legnagyobb futball-bajaink közepette is van hová visszamenekülni, s ez a visszamenekülés nem más, mint az emlékezés.
Emlékezhetünk azokra az időkre, amikor még számolt velünk a futballvilág, amikor néha még főszerepeket is osztották ránk egy olyan színpadon, amelyen a földkerekség legjobbjai léptek fel, s varázsolták el a publikumot.
S ezeknek a nagy gáláknak a vezére volt Albert Flórián, a maga utánozhatatlan eleganciájával, aki úgy közlekedett a futballpályán, mint a manökenek a kifutón, ama nem elhanyagolható különbséggel, hogy neki egy labda is volt a lábai előtt.
Egy labda, amely csak arra hallgat, aki anyanyelvi szinten tud vele beszélgetni.
S Flóri ezt a nyelvet beszélte olyan fokon, mint csak nagyon kevesen abban a játékban, amelyet magyar futballnak hívnak.
Vannak színészek és színésznők, akikről az a mondás járja, hogy „imádja őket a kamera”.
A pórnép nyelvén ez azt jelenti: akkor is szépek, amikor csúnyának kellene lenniük.
Flóri nemcsak imádta a labdát, a labda is imádta őt.
Mintha a lábához tartozott volna.
Mint Mario Lanzához a hangja, Szvjatovszlav Richterhez a zongorája, Van Gogh-hoz az ecsetje.
Azt csinált vele, amit akart.
Ő meg minket, a nézőit, a szurkolóit, a barátait csavarta az ujjai köré.
Egyet villant, s mindent megbocsájtottunk neki.
A csípőre tett kezet, a kihagyott helyzeteket, a lazábbra vett meccseket, még az elveszített bajnokságokat is.
Mert tudtuk: ha villan, akkor dönt is!
És szinte mindig ő döntött.
0-0-nál ő rúgta azt az egyet, 0-2-ről ő fordított 3-2-re.
Aztán a gól, a gólok után megállt, az égnek emelte a kezét, s fogadta az udvartartás gratulációját.
Mint egy igazi, született császár.
Azt mondja egykori játékostársa, Szőke Pista, hogy akkor most hogyan tovább, kinek fog ő holnaptól a jobbszélről beadni?
Szőke Pista már több mint harminc éve nem ad be a jobbszélről senkinek, de még most is a Flórit keresi.
Pedig ő már nem érkezik soha többé a kapu elé.
Mert a Császár elment.
A szíve feladta.
No, de akkor mi a mennydörgős ménkű biztos ebben az életben, ha már a Fradi-szívben sem lehet megbízni?
Ég áldjon, Császár.
Isten veled, Flórikám.
7 hozzászólás a(z) Lakat T. Károly: Kell ott fenn egy Császár – 30. bejegyzéshez