Készülve az örökrangadóra, egy olyan évre tekintünk most vissza, mely több szempontból is különleges. Bizonyára sokaknak kedves emlékeket is idéz 1981, hiszen a Ferencváros az 1980/81-es bajnoki évben, öt év után ismét aranyérmet szerzett. Ettől aztán fel is hevültek a zöld-fehér álmok, hiszen a hetvenes években, bármennyire is remek csapataink voltak, a „végső elszámolásnál” főleg csak a második helyre voltunk jók, kivételt képez az előbb is említett 1975/76-os idény.
1981 tavaszán mindenki úgy gondolta, ezzel az évtized elején megszerzett bajnoki címmel, egy olyan sikersorozat fog elindulni, ami utoljára a hatvanas éveket jellemezte. Arra senki sem számított, hogy éppen az ellenkezője fog bekövetkezni és lesz olyan két olyan évünk (1983-1985) ami 110 éves történelmünk egyik legkellemetlenebb időszaka volt, hiszen 1985-ben csak egy hajszál választotta el a csapatot a kieséstől.
De térjünk vissza 1981-hez, mely sikeres évünk volt, és a végső diadalhoz kellett a korai tavaszi győzelem az MTK ellen. Ha figyelmesen elolvassuk az akkori tudósításokat és edzői véleményeket ez a mérkőzés egy más dolog miatt is emlékezetessé vált.
Novák Dezső: „Nagyon örülök annak, hogy ha gyenge játékkal is, de győztünk, s rácáfoltunk azokra, akik úgy véltek, hogy előre megbeszélt eredmény születik.”
Ezek a bizonyos bundavádak már a mérkőzés előtt felcsaptak, majd a szünetben, amikor még az MTK vezetett 2:1-re, a szép számú szurkolósereg nem éppen hízelgő jelzőkkel illette a pályán lévő két csapatot. Az „összeesküvés-elmélet” el is tartott a mérkőzés 82. percéig, amikor Szokolai találatával már vezettünk, majd a legvégén még a legendás Nyíl is betalált, ezzel minden kétely egy pillanat alatt eloszlott és a bundagyanú ünneplésbe csapott át.
Volt-e alapja a gyanúnak? Mivel a múlt úgyis megszépít mindent, így foglalkozni is fölösleges a kérdéssel. A lényeg, hogy megnyertük az örökrangadót és a bajnokságot is. Az persze tény, hogy sokak szerint éppen ezekben az évekre voltak jellemzőek az „előre lejátszott” mérkőzések, de szerencsére ezek nem kerültek bele a statisztikai évkönyvekbe.
Oda csak az került, hogy: Ferencváros – MTK-VM: 4-2.
Ezt az eredményt vasárnap is szívesen elfogadnánk!
A három részre tervezett „muzeális öregrangadó” lapszemlénkből még egy nagyon emlékezetes maradt hátra, méghozzá az 1911-es mérkőzés. Nem is annyira a mérkőzés, inkább annak felvezetése, mely nagyon aktuális és megszívlelendő tanulságokat vonultatott fel.
Remélem, és bízom is benne, hogy ezek a tanulságok éreztetni is fogják hatásukat a vasárnapi mérkőzésen.
– Lalolib –
Az örökrangadónak kettős tétje volt. Az FTC számára a győzelem biztosította, hogy versenyben maradhat a bajnoki címért folyó küzdelemben. Az MTK-VM pont vagy pontok megszerzésével nagy lépést tehetett volna a kiesés elkerülése felé. A mérkőzés az FTC sikerét hozta, tegyük hozzá, hogy nem könnyen.
A mérkőzés utolsó negyedórájától eltekintve alig volt hihető, hogy a budapesti kék-fehérek miért kerültek olyan helyzetbe, amilyenben vannak. Miért kell a kiesés réme ellen küzdeniök minden mérkőzésükön. Azután fordult a kocka, és a mérkőzés utolsó percei már választ adtak a kérdésre. Vezéregyéniség nélküli, önbizalmát vesztett legénység volt a játéktéren, pontosabban fogalmazva, adta meg magát a „sorsának”, a vereségnek. Kár lenne bármilyen szemrehányással illetni a kék-fehér együttes játékosait és szakvezetőit. Abban a helyzetben, amelyben most vannak, majdnem törvényszerűen kell bekövetkeznie mindannak, ami az FTC elleni mérkőzésen bekövetkezett. A lelátóról úgy látszott, mintha egyfajta nosztalgia élne a szakvezetőkben csakúgy, mint a játékosokban. A régi nagy csapat játéka utáni nosztalgia. Tudomásul kellene venniük, a szakvezetőknek, játékosoknak egyaránt, hogy a mai legénység csak játékkal nem tudja elkerülni a kiesést — küzdelemmel, harcossággal talán igen. Ez utóbbi hiányzott az MTK-VM csapatának játékosaiból a mérkőzés fordulatot hozott pillanataiban. Félreértés ne essék, nem azt akarjuk állítani, hogy az MTK-VM mai gárdája nem tudja „játszani” a labdarúgást, csupán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy abban a helyzetben, amelyben most van a csapat, a játék egymagában nem hozhatja meg a sikert. Ha volt csapat, amelyik reménytelen helyzetből elkerülte a kiesést, az fegyelmével és harcos küzdőkészségével érte ezt el. Mert ezeknek az erényeknek a birtokában tudta kihasználni gólhelyzeteit és elkerülni a veszélyt. Még nincsen későn, még minden megváltozhat a kék-fehérek háza táján, ha… Ha felszámolják azt a nosztalgiát, amely egy másik, a maival össze nem hasonlítható korszakban a csapat erénye volt. ‘
Az FTC ezen a mérkőzésen azt bizonyította be, hogy néhány játékosa nem felejtette el mindazt, amit a labdarúgásból tud és amivel az első csapat, a válogatott játékosa lett. Ennyi azonban kevés reménnyel biztat a bajnoki cím elnyeréséhez, és még kevesebbel a várható nemzetközi szereplést illetően. Lehet, hogy lesznek, akik zokon veszik majd amiért elmarasztalással kezdjük az FTC teljesítménye mérlegének elkészítését. De aki jobb, attól többet kell követelni. Márpedig a mai FTC nagyobb játékerőt képviselő együttes, mint az MTK-VM. Ezen a nem mellékes tényen túl, egy bajnokságra törő csapattól mindenki többet vár, mint a két pont megszerzését. Az FTC és a többi bajnokjelölt mérkőzésein a szurkolók arra is kíváncsiak, hogyan szerzi meg az együttes a két bajnoki pontot. Aligha elégíthet ki bárkit is az, hogy néhány ismert és nagy tudású játékos villanásnyi idő alatt eldönti a mérkőzést.
Az FTC csapatjátéka ezen a mérkőzésen széteső, szervezetlen volt. Védelme lassú és könnyen zavarba hozható. A hátsó sorból talán egyedül Takács játéka közelítette meg azt, amit egy bajnokságra törő csapat védőitől joggal vár el minden szurkoló. A középpályán — ahol a tudatos játékszervezés alapkérdés — a tervszerűséget rögtönzéssel igyekeztek helyettesíteni. Egy jól eltalált lövés vagy Nyilasi helyzetfelismerése időnként meghozhatja a sikert, a két bajnoki pontot. De nem feledtetheti a mérkőzés unalmas perceit.
Az MTK-VM mai helyzetében a nosztalgia, egy sikerekben gazdag kor másolása — a kudarcok forrása lehet. Az FTC mai helyzetében a vágyódás az egykori „Fradi-rohamok”, a harcos, lelkes játék után követelmény, már csak azért is, mert a mai gárda sikerrel képes a hagyományokat folytatni. Az egykori „Fradi” játéka korát megelőző és sikeres volt. Nem véletlenül zengte a lelátó a „Hajrá Fradi” kiáltást, mert ezt váltotta ki belőle mindaz, ami a játéktéren történt. Hogy ma is tisztán csengjen a szurkolók biztatása, azt a játéktéren kell elindítani.
(-tas, Képes Sport)
Vélemény, hozzászólás?