Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 21.

„Hát, magának is volt egy élete, Ferikém! Nekem meg egy feketém..”

1955-ben egy 1948-49-ben megnyert futballbajnokságról első kézből kulisszatitkokat hallani még ak­kor is katartikus élményt jelentett a hallgatóságnak, ha annak zömét olyan emberek tették ki, akik maguk is szemtanúi voltak a felemle­getett találkozóknak.

Márpedig Rudas Feri akkori üzle­tének mindennapi közönségét olyan emberek alkották, akik a hétvégéken az isten szent szerelmére sem hagy­tak volna ki egyetlen futballmeccset sem, azokon a találkozókon is ott szorongtak a lelátókon, amelyekről Ferit faggatták, no, de részint pompás ér­zés volt újra átélni annak a zöld-fehér nézőpontból csodálatos esztendőnek minden pillanatát, részint mégis csak más, ha a históriát egy olyan valaki elevení­ti fel, aki nem csak látta, ha­nem alakí­totta is a történéseket.

Feri 1955-ben már főnök volt, a Mártí­rok útja (ma már újra Margit körút) és a Frankel Leó utca sarkán lévő Fény presszó vezetését bí­zták rá (most már évtizedek óta régi búto­rokra szakosodott Bizományi Áruház működik a helyén), ami az ő vendég­látós tapasztalatait illetően hozzáve­tőlegesen olyan, mintha valakit élete első NB I-es mérkőzése után azonnal beállí­tanak a válogatottba.

Annak a kornak óriási volt az eszp­resszókultúrája (megjegyzem ez a „műfaj” mára tejesen megszűnt, a fi­atalabb generáció számára külön fe­jezetet kellene í­rni arról, milyenek is voltak ezek a helyek, s heteken át le­hetne mesélni róluk, mint a tantuszról, az orkán kabátról, a Nagykörút ostornyeles lámpáiról és az ülő ka­lauzról…), csak Budapesten sok száz üzemelt, a Fény közülük is a kultikus helyek közé tartozott.

Itt nyaggatták Ferit a törzsvendé­gek napról napra, hogy ugyan mesél­jen már a „régi, szép időkről”, amit ő persze, sokkal szí­vesebben megtett, minthogy egy kerek alumí­nium tál­cára pakolt öt dupla – két sör – négy ke­vert körrel kiszolgálja a „kedves vendéget”.

A minden idők egyik legjobb Fe­rencvárosának tartott (három ilyet re­gisztrálnak az autentikusnak minősí­t­hető futballtörténészek: 1. az Uruguayt is verő, 100 százalékos bajnokságot nyerő csapat; 2. az 1948-49-ben győz­tes gárda; 3. az 1967-es, Albert-Varga fémjelezte együttes) brigád tündérmeséjét Feri is mindig a Csepelen, az utolsó fordulóban horrorisztikus kö­rülmények között elveszí­tett arany­érem felidézésével kezdte. Amely túl azon, hogy hatalmas sebet ütött a fradisták szí­vébe-lelkébe, a csapat ve­zetőit is tettekre sarkallta, hiszen a Fe­rencvárosnál már akkor sem fogadták el, hogy a csapat „csak” második a baj­nokságban.

A játékosok által szeretett és tisz­telt edző, Lyka „Totó” Antal megúsz­ta a nagy átszervezést, ezzel szemben a Csepelen vesztes csapatból Csiszár örökre eltűnt a süllyesztőben, az ad­dig jobbára kezdőembernek mond­ható (és a baráti társaságot tekint­ve is törzstagnak számí­tó) Hernádi a tartaléksorba szorult, a csatárként megismert Szabó Ferencből balhát­véd (…) lett!

De ez még mind semmi ahhoz ké­pest, hogy ez a nyár hozta el a Ferencváros máig köztünk élő (nemrégiben volt 94 éves), legendás balszélsőjé­nek, Gyetvai Lászlónak a visszavonu­lást (visszavonultatását?) is. Nem ka­pott többé lehetőséget a csapatban Kiss Gyula sem, akit ugyan a króni­kák nem szoktak az igazán nagyok között emlegetni, márpedig nem le­hetett akárki, ha már olyan társak kö­zött, mint a Sárosi testvérek, Lázár Gyula, Toldi Géza rendszeresen he­lyet tudott követelni magának a zöld-­fehérek kezdőcsapatában, s aki 255, Fradiban lejátszott mérkőzése során 82 gólt szerzett.

Mí­g 1950 nyara a Ferencváros fel­robbantásának időszaka volt, ad­dig 1948 hasonló hónapjait nyugod­tan nevezhetjük azoknak a napoknak, amikor voltaképpen felépült az, amit két évvel később (döntő részben politikai okokból), egyáltalán fel lehetett robbantani.

A főszereplők által dedikált tablókép hátoldala

Henni helye a kapuban (dacára a felettébb gyanús, bajnokságot eldön­tő negyedik gólnak, Csepelen), ki­kezdhetetlen volt, ugyanúgy, mint Rudasé a jobbhátvéd, Kispéteré az ekkor már sokkal inkább középhát­véd, mint középfedezet posztján. Azt már emlí­tettem, hogy a csatár Szabó „Pajtás” Ferencből nagy hirtelen bal­hátvéd lett (esetében megjegyzen­dő: első, balhátvédként végig játszott bajnoki esztendeje alatt egy gólt tesz hozzá a csapat 140 találatához, amely szinte magyarázhatatlan, hiszen csatárként szinte ontotta a gólokat), a csapat talán legbiztosabb pontjának mégis a Kéri – Lakat fedezetpár számí­­tott, ők csak sérülés esetén maradtak ki a kezdő együttesből.

Az igazán nagy változást, a mindent meg- és felfor­dí­tó égszakadást-földindulást a csatársor gyöke­res átalakí­tása jelenti. Ezen a nyáron kerül az Üllői útra Budai (Bednarik) László, aki aztán később az Aranycsapat törzstagjává is válik, igaz, már a Bp.Honvéd játé­kosaként, Kispestről a Ferencvároshoz igazol Mészáros „Dodó” József, aki belátja, hogy anyaegyesületében nem bí­r versenyre kelni bizonyos Puskás Ferenccel, annál viszont sok­kal jobb játékos, mint hogy tartalék­ként tengesse az életét. Középcsatár­ban Deák „Bamba” Ferenchez ugyan ki nyúlna hozzá, amikor a labdák át­vétele után úgy tizenöt-húsz másod­perc múlva a kapusok már a háló­ból szedik ki a labdát, Komáromból pedig érkezik és zöld-fehérbe öltözik egy bohókás, kiszámí­thatatlanul cse­lező, jószerivel lefoghatatlan futballzseni, bizonyos Czibor Zoltán.

Ne feledjük: a Gyulai, Kubala, Sárosi dr. Mike fémjelezte ferencvá­rosi csatárkorszak után járunk már, az Üllői út népe briliáns tudású csatárok sorához szokott. A védelemben vagy a fedezetsorban még csak-csak elfogad­ják, ha valaki nem minimum Európa-­klasszis, ám egyéb erényei okán a csapat erőssége és kihagyhatatlan tagja a csapatnak, csatárként viszont „kötele­ző” a virtuóz futballtudás.

Hogy mennyire kötelező, an­nak ékes példája az igazán zseninek mondható Kocsis Sándor esete, aki a Fradiban nő fel, 16 és fél évesen (mi­lyen is a futballistasors: éppen későb­bi klubja, a Kispest ellen), 1946-ban már be is mutatkozik az NB I-ben, de aztán csak hébe-hóba, nagyon elvét­ve jut szóhoz.

Olyannyira nem tartják még kész játékosnak, hogy az 1947 nyarán sor­ra kerülő mexikói túrára (dacára an­nak, hogy Kocsis ott van kéznél), el sem viszik („gyerek még”), a csatár­sort erősí­tendő inkább Puskást, Szu­szát és Mészárost kérik kölcsön.

1948 nyarán aztán összeáll az a csapat, amely futballtörténelmet í­r zöld-fehér szí­nekben.

A Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor összeállí­tású varázscsatársor a bajnoki évet felvezető, úgynevezett Centenáris Kupa ötödik mérkőzésén (ellenfél az MTK, ki is kapnak 5:3-ra, ennek a későbbiekben még jelentősé­ge lesz), játszik először együtt, hogy aztán (s most tessék a mai viszonyo­kat ismerve jól megkapaszkodni a fo­telkarfába), Mészáros „Dodónak” egy hatmérkőzéses, sérülés miatt tör­ténő hiányzását leszámí­tva (egyszer Villányi, ötször pedig Horváth Ödön helyettesí­ti) ugyanez az ötösfogat játssza végig!

S ez még mind madárfütty ahhoz képest, hogy a bajnokság végén 140 rúgott/fejelt góllal végző csapat ta­lálatait elsöprő többséggel (Budai 15, Kocsis 33, Deák 59, Czibor 18, azaz összesen 125-öt …) négy csatár szerzi. Mészáros (visszagondolva szinte hihetetlen, hogy ez a voltaképpen gól­erős támadó ebben a bajnokságban milyen kevésszer volt eredményes) négyszer, Szabó kétszer, Kispéter egyszer, főhősünk, Rudas Ferenc vi­szont ötször (!) zörgeti meg az ellen­felek hálóját. (Tegyük hozzá: Ferié volt a 11-esek és a távolabbi szabad­rúgások elvégzésének előjoga.)

Az ellenfelek három öngóllal já­rulnak hozzá a ferencvárosi „találatorkánhoz” (a győriek a 13:0-ra elve­szí­tett mérkőzésen mindjárt kettővel, de azon a bizonyos, évzáró Ferencvá­ros-Tatabánya meccsen, amikor De­áknak a 60. gólt kellett volna meg­szereznie, szintén saját kapuba lő egy labdát az egyik Bányász-játékos), ám ha ez nem történik, a Fradi akkor is 137 góllal zár!

(És ide kí­vánkozik egy nagyon fontos zárójel, amely szinte soha nem került még emlí­tésre a magyar sportsajtóban, márpedig súlya az ön­tött vasnál is nehezebb és jelentő­sebb. Ugyanabban az évben, amikor az FTC 11 pontot ver rá a második he­lyezett MTK-ra, és 30 meccséből 26-ot megnyer, a zöld-fehérek második csapata (!) a BLSZ I. osztály máso­dik csoportjában 157:48-as gólaránnyal nyeri a bajnokságot a Hoffher SC előtt. Utóbbi már önmagában jelzi, hogy nem voltak igazán komoly ellenfelei, 157 gól azonban magától a futball történetében még soha sem ment be a kapuba.)

Egészen elképesztő egyébként, ahogy a Fradi ebben a bajnoki eszten­dőben áttáncol a mezőnyön.

Túl azon, hogy a rajttól számí­tva 12 meccset nyernek zsinórban (…), majd a folytatásban is vannak nagy győzel­mi sorozataik, olyan eredményeket produkálnak, mint a Szeged elleni ( 7:0 és 9:2) összesen 16 gól, a Tata­bányát oda-vissza verik 5:0-ra és 6:2-re, a Győrt 13:0-ra,nyernek a legutób­bi bajnok, Csepel otthonában 6:2-re, Soroksárról 6:0-s, a Megyeri útról, az Újpest ellen 5:3-as győzelemmel tér­nek haza, a Vasas, a Goldberger és a Salgótarján egyaránt hetet, a Kistext nyolcat kap, hogy csak a legnagyobb arányú győzelmeket emlí­tsük.

Sajátságos módon egye­dül az MTK-val nem bí­r az „aranycsapat”, három vere­ségükből kettőt a kék-fehé­rektől szenvednek el (egyet a Megyeri úton, ahol pályájának épí­­tése miatt a kék-fehérek akkoriban a bajnoki mérkőzéseiket játszottak), s kapnak egy ötöst a liláktól is.

Ferivel hosszú órákon át beszélge­tünk arról, hogy voltaképpen miben is rejlett ennek a káprázatos Fradi­nak az ereje.

A legérdekesebb, hogy igazi re­ceptre nem leltünk, ha csak azt nem vesszük annak, amit ő maga mond:

„Henni amit lehetett kivédett, mi há­tul tettük a dolgunkat, leszereltük, aki éppen arra járt. A Kéri „Birka” szor­goskodott, a Tanár (Lakat Károly) elvette az ellenfél csatáraitól a labdát, odaadta a Kockának, a Dodónak, vagy a Bambának, s attól kezdve nekünk nem volt igazán mit hozzátennünk a történtekhez. Amit ez az öt ember csa­tárjáték cí­mén abban az évben bemu­tatott, az a labdarúgás nagy szimfó­niája, nyugodtan mondhatom, a Fe­rencváros Himnuszának egyik főfejezete volt. Tudod, ahogy a Fradi-indulóban is áll: „Süví­t a labda, a háló­ba balra, hajrá, hajrá, csim-bum, gól!” Annyit tennék talán hozzá, hogy a 140-ből, azért sok ment jobbra is.”

Fontosnak tartja persze még azt is elmondani, hogy nem tudományoskodták, nem taktikázták, nem okoskodták agyon a játékot. A kapus vé­dett, a védők védekeztek, a fedezetek szereltek, labdát szereztek, támadást indí­tottak, a csatárok kapura törtek, és rúgták a gólokat.

Nem hiszem, hogy csak ennyi, hogy ilyen pofonegyszerű lett volna min­den (gondoljuk csak végig: az ellen­feleknél Puskások, Bozsikok, Lanto­sok, Börzseik, Sándorok, Hidegkutik, Kovács Imrék, Palotások, Bodolák, Nagymarosik, Szuszák, Balogh II-k, Várnaik, Marosvárik, Keszthelyik, Illovszkyk, Kubalák, Berzik játszot­tak, s akkor még csak a legnagyobb kortársakat emlí­tettem), kellett oda az a bizonyos, semmi mással össze nem hasonlí­tható Fradi-szí­v, egymás tisz­telete és megbecsülése, egy kifogástalan csapatszellem, s mit tagadjuk, a fröccs szeretete is.

A Mártí­rok úti Fény presszóban 1955-ben nem a fröccs volt az igazi sláger.

Oda a tisztességesen lefőzött dup­la kávéért („kemény blokkosnak” hí­v­ták, ami azt jelentette, hogy egy két fo­rintos lapult a blokk alatt), s a főnök futballmeséiért jártak az emberek.

Záráskor egyszer meg is jegyezte az egyik törzsvendég:

Hát, tudja Ferikém, magának az­tán volt egy élete. Nekem meg egy fe­ketém.

Lakat T. Károly

KATEGÓRIÁK