Rudas Ferenc, a velünk élő történelem – 21.
„Hát, magának is volt egy élete, Ferikém! Nekem meg egy feketém..”
1955-ben egy 1948-49-ben megnyert futballbajnokságról első kézből kulisszatitkokat hallani még akkor is katartikus élményt jelentett a hallgatóságnak, ha annak zömét olyan emberek tették ki, akik maguk is szemtanúi voltak a felemlegetett találkozóknak.
Márpedig Rudas Feri akkori üzletének mindennapi közönségét olyan emberek alkották, akik a hétvégéken az isten szent szerelmére sem hagytak volna ki egyetlen futballmeccset sem, azokon a találkozókon is ott szorongtak a lelátókon, amelyekről Ferit faggatták, no, de részint pompás érzés volt újra átélni annak a zöld-fehér nézőpontból csodálatos esztendőnek minden pillanatát, részint mégis csak más, ha a históriát egy olyan valaki eleveníti fel, aki nem csak látta, hanem alakította is a történéseket.
Feri 1955-ben már főnök volt, a Mártírok útja (ma már újra Margit körút) és a Frankel Leó utca sarkán lévő Fény presszó vezetését bízták rá (most már évtizedek óta régi bútorokra szakosodott Bizományi Áruház működik a helyén), ami az ő vendéglátós tapasztalatait illetően hozzávetőlegesen olyan, mintha valakit élete első NB I-es mérkőzése után azonnal beállítanak a válogatottba.
Annak a kornak óriási volt az eszpresszókultúrája (megjegyzem ez a „műfaj” mára tejesen megszűnt, a fiatalabb generáció számára külön fejezetet kellene írni arról, milyenek is voltak ezek a helyek, s heteken át lehetne mesélni róluk, mint a tantuszról, az orkán kabátról, a Nagykörút ostornyeles lámpáiról és az ülő kalauzról…), csak Budapesten sok száz üzemelt, a Fény közülük is a kultikus helyek közé tartozott.
Itt nyaggatták Ferit a törzsvendégek napról napra, hogy ugyan meséljen már a „régi, szép időkről”, amit ő persze, sokkal szívesebben megtett, minthogy egy kerek alumínium tálcára pakolt öt dupla – két sör – négy kevert körrel kiszolgálja a „kedves vendéget”.
A minden idők egyik legjobb Ferencvárosának tartott (három ilyet regisztrálnak az autentikusnak minősíthető futballtörténészek: 1. az Uruguayt is verő, 100 százalékos bajnokságot nyerő csapat; 2. az 1948-49-ben győztes gárda; 3. az 1967-es, Albert-Varga fémjelezte együttes) brigád tündérmeséjét Feri is mindig a Csepelen, az utolsó fordulóban horrorisztikus körülmények között elveszített aranyérem felidézésével kezdte. Amely túl azon, hogy hatalmas sebet ütött a fradisták szívébe-lelkébe, a csapat vezetőit is tettekre sarkallta, hiszen a Ferencvárosnál már akkor sem fogadták el, hogy a csapat „csak” második a bajnokságban.
A játékosok által szeretett és tisztelt edző, Lyka „Totó” Antal megúszta a nagy átszervezést, ezzel szemben a Csepelen vesztes csapatból Csiszár örökre eltűnt a süllyesztőben, az addig jobbára kezdőembernek mondható (és a baráti társaságot tekintve is törzstagnak számító) Hernádi a tartaléksorba szorult, a csatárként megismert Szabó Ferencből balhátvéd (…) lett!
De ez még mind semmi ahhoz képest, hogy ez a nyár hozta el a Ferencváros máig köztünk élő (nemrégiben volt 94 éves), legendás balszélsőjének, Gyetvai Lászlónak a visszavonulást (visszavonultatását?) is. Nem kapott többé lehetőséget a csapatban Kiss Gyula sem, akit ugyan a krónikák nem szoktak az igazán nagyok között emlegetni, márpedig nem lehetett akárki, ha már olyan társak között, mint a Sárosi testvérek, Lázár Gyula, Toldi Géza rendszeresen helyet tudott követelni magának a zöld-fehérek kezdőcsapatában, s aki 255, Fradiban lejátszott mérkőzése során 82 gólt szerzett.
Míg 1950 nyara a Ferencváros felrobbantásának időszaka volt, addig 1948 hasonló hónapjait nyugodtan nevezhetjük azoknak a napoknak, amikor voltaképpen felépült az, amit két évvel később (döntő részben politikai okokból), egyáltalán fel lehetett robbantani.
Henni helye a kapuban (dacára a felettébb gyanús, bajnokságot eldöntő negyedik gólnak, Csepelen), kikezdhetetlen volt, ugyanúgy, mint Rudasé a jobbhátvéd, Kispéteré az ekkor már sokkal inkább középhátvéd, mint középfedezet posztján. Azt már említettem, hogy a csatár Szabó „Pajtás” Ferencből nagy hirtelen balhátvéd lett (esetében megjegyzendő: első, balhátvédként végig játszott bajnoki esztendeje alatt egy gólt tesz hozzá a csapat 140 találatához, amely szinte magyarázhatatlan, hiszen csatárként szinte ontotta a gólokat), a csapat talán legbiztosabb pontjának mégis a Kéri – Lakat fedezetpár számított, ők csak sérülés esetén maradtak ki a kezdő együttesből.
Az igazán nagy változást, a mindent meg- és felfordító égszakadást-földindulást a csatársor gyökeres átalakítása jelenti. Ezen a nyáron kerül az Üllői útra Budai (Bednarik) László, aki aztán később az Aranycsapat törzstagjává is válik, igaz, már a Bp.Honvéd játékosaként, Kispestről a Ferencvároshoz igazol Mészáros „Dodó” József, aki belátja, hogy anyaegyesületében nem bír versenyre kelni bizonyos Puskás Ferenccel, annál viszont sokkal jobb játékos, mint hogy tartalékként tengesse az életét. Középcsatárban Deák „Bamba” Ferenchez ugyan ki nyúlna hozzá, amikor a labdák átvétele után úgy tizenöt-húsz másodperc múlva a kapusok már a hálóból szedik ki a labdát, Komáromból pedig érkezik és zöld-fehérbe öltözik egy bohókás, kiszámíthatatlanul cselező, jószerivel lefoghatatlan futballzseni, bizonyos Czibor Zoltán.
Ne feledjük: a Gyulai, Kubala, Sárosi dr. Mike fémjelezte ferencvárosi csatárkorszak után járunk már, az Üllői út népe briliáns tudású csatárok sorához szokott. A védelemben vagy a fedezetsorban még csak-csak elfogadják, ha valaki nem minimum Európa-klasszis, ám egyéb erényei okán a csapat erőssége és kihagyhatatlan tagja a csapatnak, csatárként viszont „kötelező” a virtuóz futballtudás.
Hogy mennyire kötelező, annak ékes példája az igazán zseninek mondható Kocsis Sándor esete, aki a Fradiban nő fel, 16 és fél évesen (milyen is a futballistasors: éppen későbbi klubja, a Kispest ellen), 1946-ban már be is mutatkozik az NB I-ben, de aztán csak hébe-hóba, nagyon elvétve jut szóhoz.
Olyannyira nem tartják még kész játékosnak, hogy az 1947 nyarán sorra kerülő mexikói túrára (dacára annak, hogy Kocsis ott van kéznél), el sem viszik („gyerek még”), a csatársort erősítendő inkább Puskást, Szuszát és Mészárost kérik kölcsön.
1948 nyarán aztán összeáll az a csapat, amely futballtörténelmet ír zöld-fehér színekben.
A Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor összeállítású varázscsatársor a bajnoki évet felvezető, úgynevezett Centenáris Kupa ötödik mérkőzésén (ellenfél az MTK, ki is kapnak 5:3-ra, ennek a későbbiekben még jelentősége lesz), játszik először együtt, hogy aztán (s most tessék a mai viszonyokat ismerve jól megkapaszkodni a fotelkarfába), Mészáros „Dodónak” egy hatmérkőzéses, sérülés miatt történő hiányzását leszámítva (egyszer Villányi, ötször pedig Horváth Ödön helyettesíti) ugyanez az ötösfogat játssza végig!
S ez még mind madárfütty ahhoz képest, hogy a bajnokság végén 140 rúgott/fejelt góllal végző csapat találatait elsöprő többséggel (Budai 15, Kocsis 33, Deák 59, Czibor 18, azaz összesen 125-öt …) négy csatár szerzi. Mészáros (visszagondolva szinte hihetetlen, hogy ez a voltaképpen gólerős támadó ebben a bajnokságban milyen kevésszer volt eredményes) négyszer, Szabó kétszer, Kispéter egyszer, főhősünk, Rudas Ferenc viszont ötször (!) zörgeti meg az ellenfelek hálóját. (Tegyük hozzá: Ferié volt a 11-esek és a távolabbi szabadrúgások elvégzésének előjoga.)
Az ellenfelek három öngóllal járulnak hozzá a ferencvárosi „találatorkánhoz” (a győriek a 13:0-ra elveszített mérkőzésen mindjárt kettővel, de azon a bizonyos, évzáró Ferencváros-Tatabánya meccsen, amikor Deáknak a 60. gólt kellett volna megszereznie, szintén saját kapuba lő egy labdát az egyik Bányász-játékos), ám ha ez nem történik, a Fradi akkor is 137 góllal zár!
(És ide kívánkozik egy nagyon fontos zárójel, amely szinte soha nem került még említésre a magyar sportsajtóban, márpedig súlya az öntött vasnál is nehezebb és jelentősebb. Ugyanabban az évben, amikor az FTC 11 pontot ver rá a második helyezett MTK-ra, és 30 meccséből 26-ot megnyer, a zöld-fehérek második csapata (!) a BLSZ I. osztály második csoportjában 157:48-as gólaránnyal nyeri a bajnokságot a Hoffher SC előtt. Utóbbi már önmagában jelzi, hogy nem voltak igazán komoly ellenfelei, 157 gól azonban magától a futball történetében még soha sem ment be a kapuba.)
Egészen elképesztő egyébként, ahogy a Fradi ebben a bajnoki esztendőben áttáncol a mezőnyön.
Túl azon, hogy a rajttól számítva 12 meccset nyernek zsinórban (…), majd a folytatásban is vannak nagy győzelmi sorozataik, olyan eredményeket produkálnak, mint a Szeged elleni ( 7:0 és 9:2) összesen 16 gól, a Tatabányát oda-vissza verik 5:0-ra és 6:2-re, a Győrt 13:0-ra,nyernek a legutóbbi bajnok, Csepel otthonában 6:2-re, Soroksárról 6:0-s, a Megyeri útról, az Újpest ellen 5:3-as győzelemmel térnek haza, a Vasas, a Goldberger és a Salgótarján egyaránt hetet, a Kistext nyolcat kap, hogy csak a legnagyobb arányú győzelmeket említsük.
Sajátságos módon egyedül az MTK-val nem bír az „aranycsapat”, három vereségükből kettőt a kék-fehérektől szenvednek el (egyet a Megyeri úton, ahol pályájának építése miatt a kék-fehérek akkoriban a bajnoki mérkőzéseiket játszottak), s kapnak egy ötöst a liláktól is.
Ferivel hosszú órákon át beszélgetünk arról, hogy voltaképpen miben is rejlett ennek a káprázatos Fradinak az ereje.
A legérdekesebb, hogy igazi receptre nem leltünk, ha csak azt nem vesszük annak, amit ő maga mond:
„Henni amit lehetett kivédett, mi hátul tettük a dolgunkat, leszereltük, aki éppen arra járt. A Kéri „Birka” szorgoskodott, a Tanár (Lakat Károly) elvette az ellenfél csatáraitól a labdát, odaadta a Kockának, a Dodónak, vagy a Bambának, s attól kezdve nekünk nem volt igazán mit hozzátennünk a történtekhez. Amit ez az öt ember csatárjáték címén abban az évben bemutatott, az a labdarúgás nagy szimfóniája, nyugodtan mondhatom, a Ferencváros Himnuszának egyik főfejezete volt. Tudod, ahogy a Fradi-indulóban is áll: „Süvít a labda, a hálóba balra, hajrá, hajrá, csim-bum, gól!” Annyit tennék talán hozzá, hogy a 140-ből, azért sok ment jobbra is.”
Fontosnak tartja persze még azt is elmondani, hogy nem tudományoskodták, nem taktikázták, nem okoskodták agyon a játékot. A kapus védett, a védők védekeztek, a fedezetek szereltek, labdát szereztek, támadást indítottak, a csatárok kapura törtek, és rúgták a gólokat.
Nem hiszem, hogy csak ennyi, hogy ilyen pofonegyszerű lett volna minden (gondoljuk csak végig: az ellenfeleknél Puskások, Bozsikok, Lantosok, Börzseik, Sándorok, Hidegkutik, Kovács Imrék, Palotások, Bodolák, Nagymarosik, Szuszák, Balogh II-k, Várnaik, Marosvárik, Keszthelyik, Illovszkyk, Kubalák, Berzik játszottak, s akkor még csak a legnagyobb kortársakat említettem), kellett oda az a bizonyos, semmi mással össze nem hasonlítható Fradi-szív, egymás tisztelete és megbecsülése, egy kifogástalan csapatszellem, s mit tagadjuk, a fröccs szeretete is.
A Mártírok úti Fény presszóban 1955-ben nem a fröccs volt az igazi sláger.
Oda a tisztességesen lefőzött dupla kávéért („kemény blokkosnak” hívták, ami azt jelentette, hogy egy két forintos lapult a blokk alatt), s a főnök futballmeséiért jártak az emberek.
Záráskor egyszer meg is jegyezte az egyik törzsvendég:
Hát, tudja Ferikém, magának aztán volt egy élete. Nekem meg egy feketém.
Lakat T. Károly