Bajnoki cí­meink: 1931/32 – A verhetetlen armada II.

A téli szünet a csapat „hozsannázásáról” szólt, az újságok egyszerűen nem tudtak betelni a Fradi hibátlan teljesí­tményével. Szinte naponta jelentek meg értékélések, a játékosok népszerűbbek voltak a kor filmsztárjainál is. Pedig 1931 ősze három olyan filmet tett le az „asztalra”, melyre hónapok át szinte közelharcot kellett ví­vni a jegyekért. Ekkor mutatkozott be a világnak Stan és Pan, majd Greta Garbo Mata Hariként kergette „őrületbe” a világ férfi lakosságát, a magyar mozikban november 27-én mutatták be minden idők egyik legnépszerűbb alkotását a Hyppolit, a lakájt. De ezek sikere meg sem közelí­tette a Fradi verhetetlen armadájának a sikersorozatát!

1931 decemberében, a Nemzeti Sport hasábjain megjelent egy remek szerkesztői í­rás, melyben van egy szakasz, mely azóta is érvényben van, és amit jó lenne ha a jelen is megfogadna:

„De amikor tudjuk jól, hogy micsoda játékbeli készség és kondí­cióbeli felkészültség kell a szürke és papí­ron bizonyosnak látszó bajnoki mérkőzések megnyeréséhez és amikor tudjuk jól, hogy mit jelent egy szezonban két nagy derbi (Hungária, Újpest) mind a négy pontjának elhódí­tása, akkor el kell ismernünk, hogy a Ferencváros a zöld-fehér szí­nek régi, dicsőséges koszorújához igen értékes babérlevelet fűzött hozzá.”

A téli szünet első felében a pihenés és hógolyózás helyett a csapat utazott, és utazott és megint csak utazott. Játszottunk Csehszlovákiában, Jugoszláviában, Németországban, Svájcban. Alig tudtunk eleget tenni a meghí­vásoknak. Január közepétől volt egy kis pihenő, de nem sok, mert februárban már indult a felkészülés, és február 28-án folytatódott a bajnokság. A bajnoki cí­m sokak szerint már eldőlt, egyetlen kérdés foglalkoztatta csupán a közvéleményt: vajon továbbra is 100 %-s marad a Ferencváros? Vajon van olyan csapat a világon aki képes 22 fordulót hibátlanul teljesí­teni? Vajon milyen szintű játékosok kellenek ehhez?

A hí­res „T-betűs” csatársort, és az élő falat alkotó hátvédsort már bemutattuk, most jöjjenek a „fazonszabászok”, a középpálya igazi művészei.

Lyka II. Antal, a „Kis Totó”, aki becenevét a bátyjától örökölte (az idősebb Lyka túl sokat totojázott a labdával) volt a középpálya mindenese. Energikus, jól képzett, sokat futó játékos volt, aki a védelem segí­tése mellett a támadásokban is részt vett. 13 évesen került a Fradihoz, 18 évesen mutatkozott be, de mivel nem tudott állandó helyet szerezni, í­gy kölcsönadták. A kiváló fedezet nem sértődött meg, még többet tett azért, hogy visszakerüljön, és miután visszatért 10 évet játszott zöld-fehérben. 360 mérkőzés, 11 gól (ez is bizonyí­tja, hogy inkább védekező feladatokat látott el), három bajnoki cí­m és három magyar kupagyőzelem, és az 1928-s KK győzelem.

Lázár Gyula, a „Tanár úr”, minden idők egyik legkiválóbb magyar fedezete, világklasszisokra jellemző képességekkel, ragyogó technikai és taktikai felkészültséggel, nagy játékintelligenciával. Melyhez gyorsaság, állhatatosság és jó fejelőkésség is párosult. Annak ellenére, hogy nyúlánk, vékony termetű játékos volt, soha nem ismert elveszett labdát, fáradhatatlanul robotolt, de labdáinak mindig „szeme” volt, átadásait mértani pontossággal tervezte meg, fazont adott a csapatnak, emellett emberként is varázsolt, ahol megjelent egyből kiví­vta az emberek szeretetét.

A fedezetsort Blum Zoltán többször is variálta. Megtehette, hiszen az előbb emlí­tett három kiváló játékos mellett voltak még ketten, akik bármelyik csapatban azonnal kezdőként futhattak volna ki a pályára.

Berkessy Elemér huszonhárom évesen mutatkozott be a Ferencvárosban és szinte azonnal kihagyhatatlan lett a Fradi sikercsapatának. Később súlyos sérülést szenvedett, ez idő alatt került a helyére Lázár Gyula. „Jegenye” (még Salamon Béla nevezte el a 190 cm magas játékost) technikás labdarúgó volt, aki kitűnően helyezkedett, mintaszerűen szerelt, pontosan, ötletesen osztogatott és fejjátékban alig akadt vetélytársa. Az 1931/32-s szezonban még több, elsősorban nemzetközi barátságos mérkőzésen játszott, majd a bajnokság után Franciaországba igazolt (Racing Club).

Bukovi Márton a húszas évek egyik legkiválóbb középfedezete. A profizmus bevezetésének évében, 1926-ban igazolta le a Ferencváros a római Alba csapatától. „Körültekintő, kulturált, ötletes és mégis energikus játékának olyan vonzereje volt, hogy hetenként sok ezer ember ment ki a pályára, hogy őt láthassa” – í­rták róla pályafutásának csúcsán. Sárosi György megjelenése után már kevesebb lehetőséget kapott. 1933-ban Franciaországba igazolt, ahol bajnoki cí­met és kupát is nyert az FC Séte csapatával.

Végül jöjjön a két világháború közötti időszak legkiválóbb játékosa Sárosi György doktor, aki a harmincas évek elején még a középpályáról szervezte a játékot és onnan megindulva lőtte vagy fejelte a góljait. 19 évesen, 1931. március 15-én játszott először a Ferencvárosban és egyből bajnoki cí­met nyert, ráadásul 100 %-s teljesí­tménnyel! Zseni volt, egy bűvész, aki nem a kártyalapokat varázsolta, hanem élete nagy szerelmét, a focilabdát. Élete egy kész regény, mely sikerektől és győzelmektől hangos, az alatt a 17 év alatt amí­g a Ferencváros zöld-fehér mezét viselte mindent elért amit csak lehetett. A harmincas években nélküle elképzelhetetlen volt a Ferencváros, a magyar válogatott, de a világ labdarúgása is.

Háda (Amsel) – Korányi (Papp), Takács I. – Lyka II., Sárosi (Bukovi), Lázár – Táncos, Takács II., Turay (Szedlacsik), Toldi, Kohut (Berkessy)

Megemlékezve és felidézve a verhetetlen armada legendás kezdőjét folytassuk a 100 %-s bajnokságot. 1932. február 28-án indult útjára a tavaszi szezon, mely valójában csak egyetlen kérdésre keresett választ: vajon meg lesz a pontveszteség nélküli bajnokság?

Az első három forduló az őszihez hasonlóan könnyű kis „lábgyakorlat” volt, Nemzeti elleni 5:1, Attila ellen 3:0, a Kispest ellen 2:0. Bár nem nyertünk olyan nagy gólarányokkal mint ősszel és még a „kis” Taki sem találta meg a góllövő cipőjét, de március 27-én úgy készülhettünk a Hungária elleni rangadóra, hogy ha nyerünk, szinte biztosra vehetővé vált a bajnoki cí­m megnyerése. De ezzel Sárosiék már nem elégedettek meg. Nekik 100 % kellett a tökéletességhez!

Ehhez meg túl kellett lépni az ősi riválison, a Hungárián. Bár nehezen indult a derbi (azokban az években az Újpest és a Hungária elleni mérkőzéseket is derbinek tartották), az elején Barátky góljával a hazai kék-fehérek vezettek, de az egyenlí­tésünk után (Turay 20 méterről lőtt bombagólt) már csak egy csapat volt a pályán. Kohut lőtte a másodikat, majd Takács II. villant kétszer, a végén Kohut bemutatta, hogyan kell „kisszögletből” védhetetlenül a kapuba bombázni. 5:1 – kiütéses győzelem, fergeteges hangulat az öltözőben, néhányan Mailinger elnököt akarták „reptetni”, de a szigorú vezetőnek ezt sikerül megakadályoznia. Az ünneplés közepette Török Albi, az Újpest nyugalmazott jobbszélsője kopogtat be az öltözőbe. Gratulálni akar, helyette Turay „bókja” várja: „Szervusz ellenség!” – Mindenki, még az érintett is nevetett a megszólí­táson.

Majd Sárosi Gyurka csendre intette az ünneplőket: – Emlékezzünk, most temetik Malaky Mihályt. Az öltöző csendbe borul. A játékosok akkor még nem tudták, hogy a sors, mely 54 évesen elvette a legendás sportvezető életét, úgy rendelkezett, hogy mikor leeresztették a koporsóját végső nyughelyére, onnan csak pár száz méterre lévő Hungária körúti pályán a több ezres Ferencvárosi közönség dübörgő tapsban tört ki a harmadik gól ünneplésekor.

„S az élet harsogása egybevegyült a halott futballvezér sí­rgödrébe hulló göröngyök holtat búcsúztató, monoton kopogásával…”

Malaky Mihálynak oroszlánrésze volt az első Fradi pálya megépí­tésében, ő szervezte az első külföldi túránkat, és sportvezetőként három olimpián is részt vett.

A nehézkes kezdés után, folytattuk az ötös sorozatot, mely nem csak a gólok számát jelentette, hanem a legmagasabb osztályzatot is a bizonyí­tványban. 5:0 a Vasas ellen, 5:1 a Sabaria ellen és 5:0 az év mérkőzésén, a bajnoki cí­m sorsát végleg eldöntő derbin az Újpest ellen.

A derbi előtt arról már nem folyt diskurzus, hogy vajon az Újpest utol tudja-e érni a Fradit. A kérdés csupán az volt, hogy sikerül-e az, ami eddig senkinek: pontveszteség nélkül nyerni a bajnokságot. Abban mindenki egyetértett, ha a derbit Toldiék nyerik, a hátralévő négy meccsen már nem nagyon fog pontot veszteni a Fradi. A tét ellenére a mérkőzés inkább hasonlí­tott egy edzőmérkőzésre, mint egy vérbeli rangadóra. „Az Újpest ellenállóképessége nem volt elég a fölényes győzelem megakadályozására.” „A Ferencváros egysége szétmorzsolt a minden részében ingadozó Újpestet.” – harsogták tele a pesti utcákat a másnapi Rikkancsok. Főleg Toldi és Takács II. játszott kiválóan, őket nem nagyon tudták tartani az újpesti védők.

Amikor a bí­ró hármat fújt a sí­pjába, örömittas zöld-fehér nézők lepték el a játékteret. Mindenki mindenkit ölelt, a legtöbben Toldi „skalpjára” pályáztak, néhányan a vállukra is akarták venni, de a mérkőzés hőse a kí­sérletre csak ennyit mondott: – néhányan még kellettek hozzá! – és már rohant is az öltözőbe, a szurkolók meg utána, de ahogy az újpesti védők nem érték utol, úgy a boldogságban úszó szurkolók is lemaradtak. Az öltöző is egy zsibvásárra hasonlí­tott, de mikor egy egyenruhás rendőr lépett az öltözőbe, hirtelen csend támadt.

– Isten éltesse az urakat! – köszönt harsányan a rendőr, miközben mosoly sugárzott az arcáról – Én ugyan újpesti rendőr vagyok, de szí­vemből a Fradit szeretem! És még ráadásul tizenkét liter bort nyertem a mérkőzésen. Majd koccintok is az urak egészségére. Isten éltesse az urakat! – bokát koccantott, megfordult és kilépett az öltözőből. Ahogy behúzta maga mögött az ajtót, olyan nevetésben törtek ki a játékosok, hogy még Blum Zoltán arcára is mosoly húzódott.

Már több mint 25 ezer betűt vetettünk papí­rra, de még nem esett szó a sikerkovácsról, a mesterről, Blum Zoltánról, aki játékosként is maradandót alkotott (413 mérkőzés, 4 bajnoki cí­m) és edzőként is a legnagyobbak egyike. Hét éven át vezette a Ferencvárost, mely a mai napig a leghosszabb edzői ténykedés a történetünkben. Kétszer nyert bajnokságot, kétszer magyar kupát, 1935-ben KK döntőig vezényelte a csapatot. Az eredmények mellett a legnagyobb érdemének a csapat egységének a megteremtését tartják. Hí­res mondása, miszerint „csak az FTC-szellem legyen jó a klubban, a győzelem előbb-utóbb beköszönt”, végigkí­sérte a pályáján. Remek szakember, kiváló pedagógus, aki képes volt a sztárokat kezelni, a lázadó titánokat féken tartani, aki olyan légkört tudott teremteni az öltözőben, mely felért egy fél győzelemmel.

Melynek a másik felét már a játékosok rakták hozzá. Az Újpest elleni fölényes győzelem után már csak négy akadályt kellett venni ahhoz, hogy olyan csúcsot állí­tson fel a csapat, melyre 80 év után is „hitetlenkedve”, de elismerően gondolunk. A Bocskai ellen 4:1, majd egy gólzápor a 20. fordulóban: 10:1 a Somogy ellen, ahol Takács II. egymaga hatot vágott! Ha nem lettek volna jóbarátok Toldival, talán még haragudhatott is volna csatártársára, aki a mérkőzés során háromszor is megakadályozta abban, hogy mesterhármast érjen el. Két Takács II. találatot mindig egy Toldi gól követett! Ha még egy gólt születik, akkor meg van a 100. bajnoki találat, de az a következő fordulóra várt.

A május 29-én megrendezésre kerülő mérkőzésen azonban még sem született meg a 100. találat. Akkor hogyan lehet gólt nem lőve pontveszteség nélkül végezni? Természetesen sehogy, egyszerűen az esőistenek olyan vihart zúdí­tottak a stadionra, hogy percek alatt ví­zben úszott minden, melynek legfeljebb a vadkacsák örültek, de a 100. gólra váró szurkolók nem. A megismételt találkozóra két nap múlva került sor és bár az eső akkor is a halasztásra „szavazott”, de végül is aznap nem hullott annyi, í­gy bár latyakos és mély volt a talaj, de ez már nem akadályozhatta meg a 100. gólt, amit Toldi fejelt a 3. percben. A vége 3:1, í­gy már csak egy meccs volt az „élet”, melyre 1932. június 12-én került sor az Üllői úton.

„Az Üllői út ünnepet ült. Az Üllői út, amely a zöld-fehérek tanyáját jelenti, amely jelenti az egész Ferencvárost, sőt a zöld-fehéreknek az egész országban, az ország határain túl élő rajongóit is.” – kezdte a Nemzeti Sport az utolsó bajnoki meccsünk beszámolóját. Talán az ellenfél, a kitűnő játékerőt képviselő Budai „11” sem gondolta, hogy ezen a napfényes júniusi napon el tudja rontani az ünnepet. Ennyi év távlatából még az is megfordult a fejemben, hogy egyáltalán akartak-e pontot szerezni a vendégek, el akarták-e venni a dicsőség eme rózsáját a Fraditól? Elolvasva a tudósí­tást, a válasz nagyon is egyértelmű: igenis akarták, mindent meg is tettek a győzelem érdekében, büntetővel sokáig még vezetni is tudtak, de után jött az egész szezon kimagaslóan legjobb játékosa, „kis Taki”, aki végleg óriássá nőtt a Ferencvárosban!

Szinte keresni kell a szavakat a méltatásához. A csapat 105 találatából egymaga 42-t jegyzett, mellyel ötödször lett gólkirály!

A Ferencváros pontveszteség nélkül nyerte meg a 12. bajnoki cí­mét.

Vajon minek is volt köszönhető ez a tökéletesség? A jelenben csak találgathatnánk, esetleg az eredményekből következtetéseket vonhatnánk le, de mielőtt nekifogtunk volna szerkesztőtársaimmal az 1931/32-s szezon feldolgozásának, előtte „bezárkóztunk” a Tempó Fradi irattárába és napokon át könyveket, újságokat, feljegyzéseket tanulmányoztunk és kerestük a titkot – a halhatatlanság titkát.

„Alig néhány üde, friss tehetség egészí­ti ki a régi gárdát, mely teljes egészében megváltozott, átalakult. Nem új csapat jelent meg ebben az évben a Ferencváros szí­neiben a pályán, hanem új szellem. S ennek az új, de valójában már hosszú évtizedek óta ható szellemnek a diadala a csapat fényes szereplése. A Ferencváros példaképe ma a többi alakulatnak. Vissza kell térni a régi hagyományokhoz, bele kell vinni a csapatokba a régi, magyar sportszellemet, meg kell teremteni az alakulatokban azt a baráti együttérzést, mely a Ferencvárost jellemzi. Ha a Ferencváros hatása alatt ez bekövetkezik, akkor a zöld-fehérek pillanatnyilag utolérhetetlen látszó játéka, egyöntetűsége ismét felemelheti a többieken keresztül a magyar futtbalt oda, ahol már ezelőtt volt.”

Talán ezek a mondatok közelebb visznek a megértéshez, hiszen amit megfogalmaz, az örökérvényű és a jelenünkre is igaz. Tudom, a két kort nem szabad összehasonlí­tani, de nem is akarom. Mégis, a fenti sorok utat mutatnak és megértetik velünk azt, amiben egész életünk során mindig is hittünk, hogy a Ferencváros örök.

Az ünneplés közepette a játékosok sem felejtették el a hagyományt és egy rövid, de annál hálásabb két mondatokkal mondtak köszönetet a szurkolóknak:

„Önök valamennyien aktí­v részesei a mi sikerünknek, győzelemsorozatunknak. Hiszen lelkesedésükkel, szeretetükkel átölelve éreztük magunkat minden küzdelmünkben.”

Ez a szeretet, ez az ölelés több, mint nyolcvan év után is jelen van, és aki végig olvassa a visszaemlékezésünket az 1931/32-s 100 %-os bajnoki cí­mről, minden bizonnyal az egész világot át akarja majd ölelni. Mert Fradisták vagyunk, mert olyan dicsőséges múltunk van, melynek egyik legfényesebb csillaga 1932 óta ragyog az égen.

Neve is van a csillagnak.

A verhetetlen armada.