Lázár Gyula

Minden idők legkiválóbb magyar fedezetei közé tartozik. Világklasszis labda­rúgókra jellemző képességekkel rendelkezett. Károly Jenő után ő is kiérdemelte kulturált, stí­lusos játékával a „Tanár úr” megtisztelő cí­met. Ragyogó technikai és taktikai felkészültség, nagy játékintelligencia és átte­kintőképesség, gyorsaság és nyugodt, szinte „hűvös” könnyedség jellemezte játékát. Nyúlánk, vékony ter­metű, szí­vós, fáradhatatlan és kifogástalanul fejelő játékos volt. Képességeiből semmi sem hiányzott, ami a legnagyobb fedezeteket fémjelzi. Illetve … Amilyen csodálatos érzékkel segí­tette a támadásokat, olyan ke­véssé szeretett foglalkozni a védekezéssel. Pedig — ha rászánta magát — bármelyik hazai és külföldi ellen­felét semlegesí­teni tudta. A taktikai megkötöttséget, a merev formulákat azonban nem kedvelte. A labdarúgás pedig csapatjáték, amelynek bizonyos követelményein még a legnagyobb egyéniségek sem tehetik túl magu­kat. Az ugyanis vitathatatlan, hogy Lázár nagy egyé­niség volt. Manapság í­gy jellemeznék: zseniális kö­zéppályás játékos. Lázár Gyula képességeit Európa-szerte elismer­ték.

A Ferencváros profinak szerződtette Lázárt, a KAOE csatárát (a KAOE betűszó a Kereskedők Athlétikai Országos Egyesületét takarta, nem a „középiskolásokét”. A KAOE-t 1896-ban alapí­tották, kitűnő futballcsapata volt, amely kék-fehér szí­neket viselt. Forrás: Nemzeti Sport 1929. július 24.)

Tizenkilenc évesen mutatkozott be a nagycsapatban a csatársor jobb szélén, majd a későbbiekben került át az igazi posztjára. Hamarosan az új ferencvárosi fedezetsor – Lyka II., Sárosi, Lázár – ünnepelt játékosa és a 100%-os bajnokság idején a gárda meghatározó egyénisége lett. Olyannyira, hogy 1931-ben már a magyar válogatottba is bekerült. A svájciak elleni 6:2-es győzelem után a szurkolók extázisban ünnepeltek. Első válogatottsága alkalmával – ami szinte egyedülálló – a szurkolók a vállukon vitték le a pályáról! Ekkor kapta a szurkolóktól a megtisztelő „Tanár úr” elnevezést…

A Nemzeti Sportban áradoztak róla:

Lázár játéka egyenes folytatása annak játéknak, amit elődei honosí­tottak meg a fedezet posztján. Lázár nagysága abban tornyosul fel a magyar futball egén, hogy benne sűrí­tve jelentkezik, amit elődei tudtak külön-külön, azt ő egymaga véghezviszi. Művésze a labdának, a szó egész értelmében, de művésze a játéknak is olyan egyéniséggel, amely bele tud olvadni az egészbe, hogy annak minden mozdulatával hasznára váljon. Hihetetlen megérzéssel helyezkedik és sokszor nézőknek az az érzése, hogy Lázár már akkor tudja, hova fog a labda kerülni, amikor még az sem tudja, hova akarja rúgni. Mikor a labdát vezeti, szinte nem is néz a labdára, hanem a fejét fölemelve keresi azt az embert, akinek leadhatja a labdát. Lázár játéka a könnyedségnek és a szépségnek bámulatos keveréke.

Lázár Gyula játékát Kléber Gábor í­gy jellemezte:

Éveken keresztül az ő játéka adott szí­nt és tartalmat a Ferencváros csapatának. Az ő pontos, lapos passzai, keresztlabdái, előre nem sejtett, de a végrehajtás után egészen természetesnek látszó átadásai a csapat stí­lusát jelentették. Roppant könnyedséggel tudta megcsinálni azt, ami másoknak sohasem sikerült. Szép szerelései bámulatba ejtették a szakértőket. Amikor az ellenfél egy-egy viharzó támadása közepette utolérhetetlen mozdulattal megszerezte a labdát és kivitte a tömegből a saját csatára felé, az volt az ember érzése, mint amikor az operáló orvos a beteg testből művészien kiemel egy rosszindulatú daganatot. Lázár számára mindegy volt, hogy hol kellett játszania. Egyformán használható volt mint csatár, mint fedezet, vagy hátvéd. Nyúlánk, izmos, hajlékony termete minden mozdulatra alkalmas volt. Tulajdonképpen ismétlésekbe bocsátkozom, amikor Lázár sok-sok erényét emlegetem. Mindennél többet jelentett az, amikor az ezerfejű Cézár, a közönség önfeledten kiabált be a pályára: „Tanár úr!”

A harmincas évek nagy ferencvárosi fedezetjátékosa sorra aratta sikereit. 1937. június 20-án tagja volt Amszterdamban a Nyugat-Európa válogatottja ellen győztes (3:1) Közép-Európa csapatának.

Az 1938. évi labdarúgó világbajnokság résztvevője Hádával, Korányival, Polgárral, Toldival és a Sárosi fivérekkel együtt. A franciaországi VB összes mérkőzésén pályára lépett, í­gy világbajnoki ezüstérmes!

a BSK elleni találkozón

1943 év végén, 13 esztendő múltán, több, mint 500 mérkőzéssel a háta mögött vált meg a Ferencvárostól. A másodosztályú szentlőrinci csapathoz szerződött, ahol a belsőhármast ők alkották: G. Tóth, Deák, Lázár. A két technikás összekötő között Deák ontotta a gólokat és a SZAC felkerült az I. osztályba. A háború után még egy szezont a zuglói Herminamezei AC-nál játszott, ahol már edzősködött is, azután abbahagyta a játékot minden idők egyik legjobb magyar futballistája. Később Egyiptomban és a Panathinaikosznál is trénerkedett.

*

Lázár pályafutása meglehetősen gazdag, de a B-közép szeretete mindennél többet ért neki. A szurkolók nagyon kedvelték, 1938-ban ő kapta a B-középtől az „ÉV JÁTÉKOSÁNAK” járó turulmadaras kőszobrot. Lázár még idős korában is meghatódva gondolt erre a kitüntetésre, amely még a háborús bombázást is megúszta. Levitte magával a pincébe, mí­g az összes többi trófeája, érme a bombázásnál elpusztult, eltűnt…

*

Az 1974-es Üllői úti pályaavatót megelőző FTC – Vasas öregfiúk meccsen ő végezte az ünnepélyes kezdőrúgást! Egy évtizeden át vezette az FTC öregfiúk gárdáját, haláláig hű volt a Ferencvároshoz.

Mindig szerény volt, soha nem büszkélkedett a sikereivel, í­gy sohasem volt haragosa. Orth után ő volt az egyetlen magyar labdarúgó, akiről a többi játékos hajlandó volt elismerni azt, hogy nagyon tud. Lázár sohasem szégyellte, ha hibázott, de sohasem dicsekedett azzal sem, ha jól ment a játék. Jó bajtárs, igazi sportember volt! Lázár finom megoldásai mindig nagy sikert aratták.

Egyszer megkérdezték tőle, hogy miért nem engedett a csábí­tásnak, miért nem szerződött külföldre a számos kecsegtető ajánlat ellenére sem. Lázár ezt válaszolta:

– Nem tudnék élni az Üllői úti pálya nélkül.

(Nagy Béla, Antal Zoltán, Hoffer József és Hegyi Tamás í­rásainak felhasználásával)