Helyünk a kupanap alatt – IV.

Rossz szomszédi iszony

„Vesztett csaták, csúfos futások” – Petőfi Sándor 1848. decemberében, Debrecenben í­rt versében ezzel a nem éppen hí­zelgő sorral adta hí­rül a hazának, hogy bár a történelmünk során számos csatát elvesztettünk, és volt mikor gyáván futamodtunk meg az ellenség elől, de ha összefogunk, ha minden erőnket a haza szolgálatába állí­tjuk, akkor még a „Vörös-tengeren is átmegyünk”. Amikor megláttam Dénes Tamás-Hegyi Iván-Lakat T. Károly Helyünk a kupanap alatt sorozatának következő fejezetének cí­mét (Rossz szomszédi iszony) egyből tudtam, hogy melyik kupamérkőzésünk kerül ma górcső alá. A cí­met olvasván először nem is Ben Stiller és Drew Barrymore mára már kultikussá váló ví­gjátéka (Jószomszédi iszony) jutott az eszembe, hanem az előbbi Petőfi idézet. Ennek meg annyira mélyen belénk ivódott történelmi hagyománya van, amiről érzelmek nélkül egyszerűen képtelenség beszélni. Pedig itt nem az érzelmeknek lenne szerepe, hanem a történelmi hűségnek, de azok a sebek melyeket egymásnak ejtettünk közös történelmünk ezer éve alatt, valószí­nűleg soha nem fognak begyógyulni. Ennyi kis bevezető után tán a kedves olvasó is kitalálja, hogy melyik kupanap kerül ma a szerzőtrió nagyí­tója alá. Egy nap, mely túlmutat a vesztett csatán, mely ennyi év után is fájdalmat és keserűséget okoz.

Arra a kérdésre, hogy valójában mi is vezetett a 1992. szeptember 16-i, pozsonyi ámokfutáshoz, nagyon nehéz, vagy talán nem is lehet értelmes magyarázatot találni. Mert bár tény, hogy a történelmi Magyarország keretei között a magyar és a szlovák nép élete, sorsa ezer esztendőn át szorosan összefonódott, mégis ez a fajta kötelék a 18-19. század fordulójától meginduló magyar-szlovák, szlovák-magyar nyelvi, kulturális, majd politikai küzdelmek miatt gyengülni (vagy inkább eldurvulni) kezdett. Pedig voltak „boldog békeidők” is, igaz nem a 20. század elején, hanem néhány száz évvel előtte. A pozsonyi egyetemet Mátyás király alapí­totta, sőt a város a mohácsi csata évében az ország fővárosa lett, itt őrizték a Szent Koronát, itt koronázták a királyokat, többször volt országgyűlés szí­nhelye. Mégis a történelem viharai (és természetesen az országok rossz politikája miatt) a magyar és a szlovák népet inkább jellemzi a „Rossz szomszédi iszony” és nem nagyon várható az a fajta megbékélés mint az előbb emlí­tett Danny DeVito filmben, ahol végül is a fiatal házaspár és az „elvetemült, megátalkodott, gonosz, égetnivaló szipirtyó” (Mrs. Connelly) között kialakul a végén.

A vihar 1992. szeptember 16-án előre kiszámí­tható volt. Túl voltunk a rendszerváltáson, 1991-ben a magyar országgyűlés felhatalmazta a kormányt az 1977. évi államközi szerződés megszüntetésére, melynek sarkalatos pontja volt a Bős-nagymarosi ví­zlépcső, amit végül is 1992 nyarán az Antall-kormány egyoldalúan felbontott. Erre néhány hónap múlva a csehszlovák kormány (akkor még „együtt” voltak) beindí­totta az erőmű turbináit és megkezdték a Duna elterelését.

Természetesen igazságtalanok lennék akkor, ha mindent a két nemzet „rossz szomszédi iszonyára” fognánk. Mert bár az idő sok mindent megszépí­t, de a rendszerváltás nem csak a szabadságot hozta el, de a szabadosságot is. Koppenhága, Bécs, Szófia – nem csak szép európai városok, de sajnos erősen kötődnek a Fradi szurkolók „csí­nytevéseihez” is. Azért nem í­rok más jelzőt, mert egyrészt történelem, másrészt jómagam is szurkoló vagyok (bár ezekben azért nem vettem részt) és tudom jól, hogy az UEFA számára azóta vagyunk fekete bárányok Európa porondján.

Ahogy a történelemmel, úgy az előbbi három várossal sem lehet magyarázatot találni az 1992. szeptember 16-i pozsonyi találkozóra és azokra az eseményekre melyeknek soha nem szabadna megtörténnie. Annak ellenére, hogy félve kezdtem bele a szerzőtrió fejezetének olvasásába, tudtam, ha megpróbálom „semmissé” tenni azt a napot, azzal csak a történelmi hűségnek adok egy pofont.

Melyből azon a napon túlságosan is sokat kaptunk.