Amikor egyszerre két kapitányunk is volt, csak a válogatottat kerestük nagyítóval…
Az egyáltalán nem volt a véletlen műve (igazságtalannak meg végképp nem lehetett mondani), hogy az 1982-es spanyolországi világbajnokság után Mészöly Kálmán megőrizte szövetségi kapitányi pozícióját.
(Talán nem árt gyorsleltárt készíteni arról, hogy a magyar labdarúgás történetének kilenc világbajnokságon szereplő csapatának hat szövetségi kapitánya – Nádas Ödön, Dietz Károly, Sebes Gusztáv, Baróti Lajos, Mészöly Kálmán, Mezey György – közül vajon hányan őrizték meg posztjukat a világjátékokat követően. Nádas belebukott az 1934-es vb-be, Dietz Károlyt, dacára annak, hogy vb-döntőig vitte a legjobbakat, a hazaérkezéskor a tömeg megkergette a pályaudvart körülvevő utcákon, mégis maradhatott még egy évig. Sebes Gusztáv leváltás nélkül vészelte át mindenidők legfájdalmasabb magyar vb-kudarcát, az 1954-es berni döntőt, ezt követően még két évig töltötte be a posztot. A vb-k legsikeresebb túlélőjének Baróti Lajos bizonyult, igaz neki adódott erre a legtöbb alkalma, hiszen négyszer volt „első ember” a részvételünkkel lezajlott legrangosabb futball-tornák idején. 1958 és 1962 után is ő maradt a kapitány, 1966-ban viszont lemondott a szovjetek elleni vereség után – a BBC mikrofonjába. Távoznia kellett 1978-at követően is. Mészöly Kálmán 1982-es vb-kalandja sem jelentette a munkakönyv automatikus átadását, ezzel szemben 1986-ban, Mexikó után Mezey Györgynek ugyanezt már nem adta meg a sors, pontosabban a felkorbácsolt népharag.
Hogy a felsoroltak közül ki maradt volna szívesen kapitány és ki az, akinek mindenképpen mennie kellett, az voltaképpen mindegy, a lényeg: a vb-részvételek minden esetben alapvető hatást gyakoroltak az éppen aktuális szövetségi kapitány további edzői karrierjére.)
1982-ben Mészöly részint jól teljesített a válogatottal, részint ő maga sem foglalkozott a posztról való távozás gondolatával.
Sokkal inkább azt tervezgette, hogy egy megújított (elsősorban a győriekkel felfrissített) csapattal a közelgő Eb-selejtezőkön jól szerepeljen és simán kijusson az 1984-es franciaországi kontinensjátékra.
Erős háttér volt számára, hogy a világbajnokság után az MLSZ-elnöki poszton sem történt változás, Szepesi György a helyén maradt, de ami ennél is fontosabb: nem akart új kapitányt!
így történt, hogy Kálmánnak nem kevesebb, mint nyolc hivatalos válogatott meccse maradt (ebből öt Eb-selejtező: Luxemburg ellen kétszer is 6-2, Anglia 0-2, Görögország 2-3, Dánia 1-3), amelyek közül a görögöktől Budapesten elszenvedett teljesen váratlan vereség „tette be neki az ajtót”, bár lemondására csak a koppenhágai kudarc után, közvetlenül a repülőtéren került sor.
(Szinte filmszerű: Mészöllyel edzői pályafutása alatt szinte több emlékezetes esemény történt a világ legkülönbözőbb repterein, mint sok pilótával élete során összesen.)
Első kapitányi korszaka szinte napra pontosan három évig tartott (a mérleg: 31 mérkőzés, 13 győzelem 6 döntetlen, 12 vereség, 65-47-es gólkülönbség), amely összességében sokkal inkább mondható sikeresnek, mint kudarcnak.
Fejezetünk témája azonban nem Mészöly első, hanem második kapitányi korszakának elemzése, amelyre bizony meglehetősen sokáig kellett várnia.
Az első szakaszt lezáró búcsú után három hónap híján hét esztendő telt el, amíg az illetékesek ismét benne látták azt az embert, aki a magyar futballt kirángathatja az akkor már egyre csak mélyülő kátyúból.
Megjegyzendő: az első és a második Mészöly-korszak közötti hét év alatt hat (!) kapitánya is volt a magyar válogatottnak (sorrendben: Mezey György, Komora Imre, Verebes József, Garami József, Bálint László, Bicskei Bertalan), ami önmagában véve is őrület (lásd, az ilyenkor menetrendszerűen, szinte kötelező jelleggel megemlítendő német példát: ezt az időszakot náluk egy év különbséggel egyes-egyedül Franz Beckenbauer kapitánykodta végig), ám magánál a létszámnál sokkal érdekesebb, hogy miután Mezey a hét „mészölytelen” évből hármat elvitt, a fennmaradó időben többször váltottunk kapitányt, mint ahány év elmúlt: négy esztendő alatt öten ültek a legrangosabb edzői székben.
Mészöly második kapitányi korszaka aztán sokkal rövidebbre sikeredett, mint amilyen az első volt.
1990 elején meglehetősen viharos körülmények között vette át a posztot Bicskei Bertalantól, aki 1988 legutolsó napján lett kapitány, 1992. január 1-ig szóló szerződéssel. (Az MLSZ-től éppen ekkor köszönt el a Tisza László, dr. Varga Miklós, Vadászi Tibor hármas, akik rendhagyó módon kalákában irányították egy ideig a szövetséget. Szepesi György már Mexikót követően lemondott, sőt addigra túl voltunk a vendéglátóipari vezérigazgatóból elnökké lett Somogyi Jenő korszakán is.)
Jött azonban egy meglehetősen kiábrándító 0-4 Sevillában a spanyolok ellen, amelyet a Nemzeti Sport kiküldött munkatársaként a helyszínen láthattam, így személyes „élményből” mondom: nem fájdalmas, hanem egyenesen lélekölő és borzalmas volt (ez az a meccs, amely Bácsi Sándor utolsó 15 percéről híresült el), és az új MLSZ-elnök, Laczkó Mihály úgy érezte, szerződés ide, szerződés oda, azonnal lépnie kell.
Dacára annak, hogy az 1984-ben ifi-Eb-t nyert kapitánynak érvényes, futó szerződése volt, megkezdődött az utódkeresés. Garami József és Mészöly Kálmán közül, 11:7-es aránnyal a Szőke Szikla mellett döntött az elnökség.
Legalábbis az edzői szokásjog alapján (ennek lényege: „ha nem tartanak rám igényt, akkor már itt sem vagyok!”) a kapitánykérdés lefutottnak tűnt, Berci azonban ezt egyáltalán nem így gondolta.
Bicskeinek a szakmai igazgatói posztot ajánlották fel (elvileg Mészöly főnöke lett volna.), de ő volt annyira nyakas, vagy inkább karakán, hogy nem hagyta magát csak úgy kipenderíteni.
Munkaügyi bírósághoz fordult és nem is sikerületlenül, hiszen a testület kimondta: nem lehet egyoldalúan szerződést módosítani, ezért Bicskeit visszahelyezte eredeti munkakörébe!
A magyar futball történetében először fordult elő, hogy két teljesen egyenrangú szövetségi kapitánya volt a válogatottnak (válogató bizottságok korábban is működtek, de ott nem álltak perben egymással az érintettek), ezzel szemben a futball illetékesei és mindenekelőtt a szurkolók nagyítóval keresték azt a tizenegy embert, akit nemzeti színű mezbe lehet öltöztetni…
1990 első hónapjaiban a futballt a szövetség irodáiban és a bírósági tárgyalótermekben „játszották”, márciusra azonban viszonylag rendeződtek a viszonyok.
Mészölynek egyik elődjével, Verebes Józseffel szöges ellentétben, még azt is megengedték, hogy fél évig egyszerre vezesse a Vasast és a válogatottat, ami a „Mágusnak” egy idő után szigorúan tilos volt! Erre végül nem került sor, Kálmán nagy hercehurca árán bár, de hivatalosan is kapitány lett, sőt első mérkőzésén (Lakat dr.-ral ellentétben neki bejött az USA elleni, budapesti meccs) 2-0-ra vertük az amerikaiakat, igaz, ezt a csapatot már nem lehetett az 1982-es válogatottjához hasonlítani.
(Csak az érdekesség kedvéért, mert az emlékek fakulnak, Mészöly második kapitányi korszakának első meccsén így álltunk fel: Brockhauser – Pintér – Mónos, Limperger, Mészöly G., Palaczky – Máriási, Bognár, Duró – Jován, Petres. Ha valaki véletlenül azt hinné, hogy az apa azonnal betette fiát a válogatottba, akkor azt ki kell ábrándítanom: Mészöly Géza 1988-ban Mezey kapitánysága alatt, már háromszor játszott a nemzeti tizenegyben, igaz Bicskei évét, 1989-et kihagyta.)
Az 1990-es olaszországi vb-való szereplést (még Mezey és Bicskei kapitánykodása alatt) már régen elbuktuk, Mészöly házi feladata az volt, hogy 1972 után húsz évvel (!) 1992-ben Eb-résztvevővé tegye a magyar válogatottat.
Idő volt bőven, hiszen a három Eb-selejtezőt csak októberben játszottuk, így Mészölynek jóval több, mint fél éve maradt arra, hogy egy sikeres selejtezőt megvívni tudó együttest alakítson ki.
Ha a Norvégiában elért 0-0 nem is számított fergeteges rajtnak és sikernek, a vb-bronzérmes olaszok elleni, budapesti 1-1-et már teljes joggal ünnepelte a nép, mint ahogy természetesnek vette, hogy az esztendőt egy, az MTK-pályán lejátszott meccsen, 4-2-es győzelemmel zártuk a szintén csoporttárs Ciprus ellen.
Mindenki megújulásról, egy vadonatúj, és egyben ütőképes válogatottról beszélt, a jelek arra mutattak, hogy az akkor már egy híján 50 éves Mészöly Kálmán lobogása, lendülete, vitalitása semmit sem változott első kapitányi időszaka óta.
Még abban is visszahozta saját, mondhatni páratlan játékos-pályafutásának gyakorlatát, hogy 1991 januárját és februárját Magyarországtól távol, előbb Indiában, majd Dél-Amerikában (Argentínában és Chilében) töltötte a válogatottal, amely, persze sokkal inkább az akkor még nagyon is aktív, világhírű menedzser, Östreicher Emil kapcsolatainak, mint a magyar válogatott játékerejének volt köszönhető.
A dél-amerikai túrán magam is részt vehettem, és voltaképpen nem kellett a „földbe döngölnöm” a csapatot, amikor Rosarióban 2-0-ra kikaptunk ugyan, ám a játékunk közel sem volt kilátástalan.
Annál nehezebb volt türtőztetnem magam (pontosabban a mondataimat) amikor előbb a Colo-Colóval játszottunk egy nagyon harmatos ikszet, majd a teljesen ismeretlen, nyugodtan futball outsidernek mondható O’Higgins nevű egylettől 2-0-ra (!) kikaptunk!
Ezen a ponton nem állom meg, hogy a hátborzongató meccseredmények mellett ne említsek meg két olyan életre szóló eseményt, amelyet ennek az útnak köszönhetek.
Az egyik több volt, mint szívmelengető, hiszen egy szabadnapot kihasználva ellátogattunk Rengóba. Abba a városkába, ahol a magyar válogatott a fényes chilei napok idején lakott még az 1962-es világbajnokság idején, és szemtanúja lehettem Mészöly találkozásának jó néhány olyan emberrel, akik akkor lettek „magyar drukkerek”.
Megnéztük a magyar csapat akkori szállását is, amely ma talán két csillagos besorolást kapna, és míg az 1991-es válogatott tagjai az ötcsillagos szuper-luxusból indulva is képesek voltak kikapni az O’Higginstől, addig saját szememmel láthattam, hogy egy „kempingszállóban” lakva is lehet(ett) nyerni Anglia és Bulgária ellen, valamint ikszet játszani az argentinokkal!
A másik élmény már jóval szívbemarkolóbb és sokkal szomorúbb.
Az egyik reggel Santiago de Chilében, éppen a reggeli kávémat ittam a hotelünk melletti hangulatos eszpresszóban, amikor Östreicher Emil telepedett mellém.
Kint gyönyörűen sütött a nap, az élet szépnek, kereknek, mondhatom gyönyörűnek látszott, mígnem azt vettem észre, hogy Emil bácsi egész testében remegni kezd, majd kiejti a kezéből az újságot.
– Meghalt a Rial…- motyogta maga elé alig hallhatóan, és én azonnal megértettem mély megrendültségét.
Az argentin születésű Hector Rial 1954 és 1961 között 113 mérkőzést játszott a Real Madridban, és a csapat egyik sztárja volt abban az időben, amikor a Puskás-Östreicher duó is meghatározó szerepet játszott a madridiaknál.
Emil bácsi szeméből már patakzottak a könnyek, amikor a közben megérkező Mészöllyel is közöltük a hírt.
Ha valakinek, neki nem kellett magyarázni, hogy ki volt Hector Rial.
És hogy mit jelentett Östreicher Emil életében.
Következik: Repülőtéri történetek…
Vélemény, hozzászólás?