Sorstalanság

MÉLTATLANUL ELFELEJTETTÉK A TÖBB MINT TíZ ÉVE ELHUNYT KLASSZIST, FODOR IMRÉT

Az intéző minden héten egyszer kiballag a temetőbe. Nem siet, komótosan kerülgeti a sí­rokat, közben el-elkalandoznak a gondolatai. Itt, a temető csendjében pörgeti vissza legtöbbször az idő kerekét, itt rohanják meg az emlékek, itt tör rá legerősebben a fájdalom, a fia elvesztése jelentette mérhetetlen szenvedés. Az intéző egyébként kemény ember, az élet nagyon is megedzette. Már túl van egy rákkal folytatott gigantikus harcon, már túl szí­vbetegségen, ilyen-olyan nyavalyán. Igaz, 75 évesen örül az ember fia, ha él. Az intéző nem fél a haláltól. Nem is magával foglalkozik, az elmúlással, hanem a sors igazságtalanságával. Egy apának feldolgozhatatlan fájdalmat jelent eltemetni a fiát. Az intéző kis virággal kezében áll meg a sí­rnál, a gyermeke sí­rjánál, aztán csak nézi a helyet, ahol a fia nyugszik – és beszélni kezd hozzá. Mintha ott ülne mellette.

Mondja a magáét, el-elcsukló hangon. Hiába repülnek, vágtatnak az évek, a fájdalom nem nyugszik a lelkében. De ott a sí­r mellett egészen közel érzi magához a fiát, és olyankor belekezd a mesébe, a hétköznapok felelevení­tésébe, s csak mondja, hogy a két unoka, a fia gyermekei jól vannak, bár mehetne jobban is a soruk. Apa és anya nélkül felnőni pokoli küzdelem lehet. Miután az intéző kibeszéli magából a fájdalmat (vagy legalábbis megpróbálja … ), és elmond minden fontos és kevésbé fontos eseményt, beszél az unokákról, a futballról, a Fradiról mint kedvenc csapatáról, az élet nehézségeiről, csendben elköszön a fiától, tán még biccent is felé, és indul vissza a sörgyártól kapott szolgálati lakásba. Az otthonba, amelyben réges-régóta egyedül él. Egyedül, a mérhetetlen fájdalmával.

Több mint tí­z éve történt. A naptárak április 9-ét mutatták, amikor Fodor Imre, a Hatvan futballcsapatának edzője a szokásos helyen várta játékosait. Edzésre igyekeztek, s mindig az M3-as kivezető szakaszánál található hatalmas benzinkút melletti parkolóban gyülekeztek, aztán irány Hatvan, a futballpálya, s kezdődhetett a tréning. Azon a reggelen három labdarúgó várta edzőjét, aki annak rendje és módja szerint megérkezett. Csakhogy valami nem stimmelt. A tréner odaszólt taní­tványainak, hogy csak várjanak nyugodtan, kifogyott a benzin a kocsijából, de í­me, itt egy kanna, mindjárt hozza az üzemanyagot, és már suhanhatnak is az autópályán. Úgy is történt. Fodor Imre gyalogszerrel indult a néhány száz méterre lévő benzinkúthoz kannával a kezében. A játékosai eközben beszélgettek, fél szemmel figyelték, amint halad, egyre csak halad szapora léptekkel. De vissza már sohasem érkezett.

Kusza, rémisztő, megmagyarázhatatlan történet ez. Még tí­z év távlatából is. Felfoghatatlan mindaz, ami történt. A szemtanúk azt mondják, a teli benzineskannával visszafelé igyekvő Fodor Imre felkapaszkodott, felkéredzkedett egy sódert szállí­tó teherautóra.

Alighanem úgy gondolta, ezzel is megspórol néhány percet, hiszen sietni kellett a gyakorlásra. Foci, ahogy mindenki nevezte őt, azzal a lendülettel felpattant a vezető mellé. Nem szállt be a gépjárműbe, a lábtartón egyensúlyozva egyik kezével kapaszkodva kint maradt. A sofőr, aki ezt megengedte neki, sebességbe kapcsolt – és indult. Foci kintről mosolygott a vezetőre. Aztán egyszer csak eltűnt. Elvesztette az egyensúlyát, lecsúszhatott a keze vagy a lába a kapaszkodóról, miközben a benzineskannát szorongatta. S ahogy lezuhant a gyorsan haladó tehergépkocsiról, be esett a kerekek alá. A monstrum átment rajta, s azonnal megölte. Hetekig, hónapokig találgatott mindenki, mi is történt ott valójában. Fodor Imre 36 esztendős volt.

Ereje teljében lévő, í­géretes edzői pályafutás előtt álló kétgyermekes apuka, aki második feleségével élt. Kevesen tudják, de gyermekei édesanyja 34 évesen az ő halála előtt két esztendővel hunyt el gyógyí­thatatlan betegségben. A két fiúnak, a most 23 éves Dánielnek és a 20 esztendős Ádámnak borzalmas lehetett felfogni édesanyjuk elvesztését. Majd édesapjuk halálát.

Az intéző azon a reggelen még beszélt telefonon a fiával. Azt mondta neki, csak ne idegeskedjen, a hétvégén megy, vigyáz a két fiúra, csak tegye a dolgát, legyen belőle minél jobb edző. Ez a telefonbeszélgetés nem sokkal a tragédia előtt zajlott le. Aztán amikor délután rendőrök kopogtak az intéző lakásának ajtaján, ő csak annyit kérdezett: A fiammal történt valami, igaz? Meghalt? … A rendőrök bólogattak. Mondták neki, legyen erős. De az intéző akkor nem volt erős, megtántorodott, s ha nem kapják el, úgy dőlt volna el, mint egy zsák, szinte letaglózta a fájdalom. Nem akarta tudni a részleteket, nem akart találkozni a sofőrrel, nem akart beszélni a játékosokkal, nem akart szembesülni azzal, ami ott, az M3-as mellett történt. Csak később, jóval később rakta össze a képet, hogyan érte a halál az ő imádott fiát. Azóta minden héten kimegy a temetőbe. Egyedül megy, a két unokáját nem erőlteti, ők csak mindenszentekkor visznek gyertyát az apjuk sí­rjára. Más világ ez. Erre gondol az intéző, miközben a sörgyártói kapott szolgálati lakásban körbebástyázza magát gyermeke emlékével: újságkivágások, fotók, filmfelvételek, különböző tárgyak hevernek a lakásban itt-ott afféle mementóként, hogy volt egyszer egy Fodor Imre nevű, különleges technikájú futballista.

Már egészen kiskorában kitűnt, mennyire ügyesen bánik a labdával. Az apja akkor a KSI-be akarta elvinni, de egyszer csak előbukkant Patkány, az akkor tán legismertebb játékosmegfigyelő, s azt mondta neki: maga csak az MTK-ba vigye azt a gyereket. És jól is tette, hogy a Hungária körutat választotta, mert Imi, az ő büszkesége 16 évesen már az NB I-ben futballozott, Mezey György a kezdőcsapatban szerepeltette a Salgótarján ellen 3-0-ra megnyert bajnokin, amelyen gólpasszal tette le névjegyét. Jobbszélsőként cselezett és vágtatott a védők nagy bánatára, s olykor valóban feltartóztathatatlannak tűnt. Az apja már ekkor büszke volt rá. Foci egyre népszerűbb lett, rajongtak érte a szurkolók, s bizony nagy volt az elkeseredés a kék-fehérek háza táján, amikor a korszak sikercsapatához, a Bp. Honvédhoz került. Kispesten is a közönség kedvencévé vált, bajnoki cí­meket nyert, és meghatározó játékosként kezelték. Akkor már a pálya közepén irányí­tóként számí­tottak rá, de onnan is tovább ment, Siófokra igazolt, és német márkában kapta a fizetését. Akkoriban nagy szó volt ez, a Balaton-partra került német klubtulajdonos paradicsomi állapotokat teremtett, és alaposan megerősí­tette a helyi Bányászt. Fodor mellett ott játszott Fischer Pál, Gregor József, Duró József és még több remek futballista. A nagy áttörés nem sikerült, a siófokiak nem nyertek bajnoki cí­met, a német üzletember elköszönt, a sztárok szétszéledtek.
Foci a Fradiba igazolt.

Nyilasi Tibor hí­vta, s azt mondta: Imikém, tiéd a karmesteri pálca.

S úgy is lett, Nyí­l a zöld-fehér szurkolók elképesztő támogatásától kí­sérve egészen a bajnoki aranyig vezette csapatát, a fradisták számára már a kezdés is felejthetetlen volt, a Megyeri úton 5-0-ra legyőzték az Újpestet. De a záró akkord is olyan volt, mint egy hollywoodi filmben: győzelem Diósgyőrben zsúfolt ház előtt, majd az FTC busza úgy jött végig a fél országon vissza az Üllői útra, hogy lépten-nyomon megállí­tották zöld-fehér zászlót lengető drukkerek. .. Az intéző gyakran nézi fia akkori Fradi-mezét. Olykor megsimogatja, mintha még mindig benne lenne az ő jól nevelt gyermeke. Nem múlik lelkéből a fájdalom, de a világért sem mutatná a két unokának, amikor vasárnaponként nála, vele ebédelnek. Olyankor egy családot alkotnak, Ő, a hetvenöt éves intéző meg az ifjú Dániel és Ádám. De nem volt mindig ilyen harmonikus a kapcsolatuk. Amikor a két Fodor gyerek anya és apa nélkül maradt, Foci második felesége nevelte őket, ám valahogy nem stimmeltek a dolgok, az intéző inkább arra kérte fia egykori barátját, hogy vegye magához a két árvát. Micsoda sors ez, micsoda igazságtalanság! – gondolta sokszor az intéző.

Dániel és Ádám nem oly régóta saját lakással büszkélkedhet. Foci második felesége vette a szoba-konyhás, zuhanykabinos, miniatűr lakást a két fiúnak, amely egyiküknek is szűk, nemhogy kettejüknek. Az intéző nem mondja, de érződik rajta, aligha ilyen otthont képzelt el unokáinak, az informatikusként dolgozó Dánielnek és hangtechnikusnak tanuló Ádámnak. De ami még ennél is jobban fáj neki, a feledés. Fia egykori klubjai, az MTK, a Bp. Honvéd, a Siófok és a Ferencváros gyakorlatilag teljesen elfeledkezett Fociról.

Még a Fradi volt a legaktí­vabb egy ideig. Az intéző emlékszik egy esetre, amikor az ugyancsak árván maradt Zsiborás gyerekekkel együtt lehettek az ő unokái, Lipcsei Péter még ajándékot is adott át nekik – aztán ez is elmúlt, ez is elfelejtődött. Tí­z év hosszú idő – de nem annyira, hogy ilyen értékes embert elfelejtsenek. Az intéző ezért is örült, hogy felkerestük, ezért vállalta, hogy könnyes szemmel ugyan, de újra mesél, újra átél sok mindent. Kisnyugdí­jas, kevéske pénzből él, napi tizenötféle gyógyszert szed a szí­vére, de a mai napig dolgozik, már ami a futballt illeti. Az intéző ma is intéző. Mint ahogy csaknem egész életében az volt. Persze hogy futballozott ő is, a Sörgyárban nyomta, jó játékosnak tartották, de a fia ezerszer különb volt nála. Aztán amikor abbahagyta, maradt a Sörgyárban, karbantartóként és a futballcsapat intézőjeként. A tragédia után az tartotta életben, hogy hétről hétre mehetett a szövetségbe ügyes-bajos dolgokat intézni, s most, 75 évesen a BLSZ másodosztályú Goldball 004 csapatának az intézője.

Van ott egy kis tábla valahol az M3-as autópálya szélén. Hogy ki állí­totta, nem fontos, talán az intéző, talán a fia egykori barátai, egy a lényeg, hogy az a miniatűr emlékmű tán az idők végezetéig jelzi majd, hogy ott, azon a helyen halt meg szinte megmagyarázhatatlan körülmények között egy különleges képességű, mindig mosolygós fiatalember. A táblácskát nehéz észrevenni, csak az figyel fel rá, aki tudja, hogy ott áll, s azt is tudja, kire emlékezik. Az intéző nem jár arra, ha csak teheti, elkerüli azt az útszakaszt. A fia úgyis ott van a lelkében, hordja magával mindenhová, olykor be a Sörgyárba, a régi munkahelyre, s persze a pályákra, amelyeken a gyermeke is felnőtt. De olykor belehasí­t a szí­vébe, miért kellett í­gy történnie. Hogy a sors miért változott sorstalansággá. Ilyenkor kimegy a temetőbe. S elmondja fájdalmát a fiának.…

Nemzeti Sport Magazin, í­rta: Sinkovics Gábor – fotó: Cserki Gábor, Ringier/archí­v, 2009 október