„Ó kapitány…kapitányom!…” – 35.

Telefon Dunavarsányba: „Berci, köszönjük, de itt a vége…”

Vidám kapitányváltást (legjobb tudomásom szerint) nem tart számon a magyar futballtörténelem. Talán azért nem, mert labdarúgásunk 114 éves históriáskönyvébe elenyészően kevés olyan fejezetet í­rtak, amikor az úgynevezett első számú magyar edző önszántából, saját elhatározásától vezérelve hagyta volna el a posztját.

Néha még a kiemelkedően legsikeresebb szakvezetők (számomra elviselhetetlenül csúnya kifejezéssel élve: kirúgták őket) sem maguktól távoztak.

Látszólagos ellenpéldákat, persze lehet találni, hiszen a nemzeti tizenegyet legtöbb mérkőzésen vezető (117) Baróti Lajost az 1966-os világbajnokságon, a szovjetek ellen elszenvedett vereség után néhány perccel, senki sem kényszerí­tette arra, hogy a BBC mikrofonjába önmaga fogalmazza meg lemondását, ám ez ugyanúgy egy elbocsájtást megelőző lépés volt a részéről, mint ahogy Mezey Györgyé 1986-ban, még kint a mexikói világbajnokság helyszí­nén, vagy, mint második kapitányi korszakának zárófejezete Máltán, a 2-2 után.

Egyáltalán nem a véletlen műve, hogy nálunk a mindenkori szövetségi kapitányok személyéhez a köznyelv a „kirúgták”, „elbocsájtották”, „megbukott”, „leváltották”, megköszönték addigi munkáját” kifejezések társulnak, ami ráadásul még azzal a további, közel sem kellemes „járulékos elemmel” is társul, hogy maga az érintett (legalább is egy időre), mint bukott ember él tovább az emberek tudatában és emlékezetében.

Mi, magyarok szövetségi kapitányváltás ügyben talán még abban is világbajnokok vagyunk, hogy két vb-döntős „főemberünk” sem úszta meg leváltás nélkül, hiszen 1938-ban Dietz Károlyt ugyan a nép megkergette a vb-döntő utáni hazaérkezéskor, ám még egy évig tartani tudta helyét a válogatott kispadján, de 1939 júniusában mégis bukott emberként távozott. Talán ennél is jellemzőbb, hogy a minden idők legjobb magyar válogatottját, az aranycsapatot vezénylő Sebes Gusztávnak is (igaz, neki sem a berni ezüst után azonnal, hanem két évvel később) meglehetősen megalázó módon kellett búcsúznia, igaz, maradásában minden elődjénél erősebb politikai hátországa erősen közrejátszott.

Mindezt azért éreztem fontosnak elmondani, hogy érzékeltessem: egy szövetségi kapitány rátermettségéről csak és kizárólag a válogatott élén mutatott összteljesí­tménye alapján meglehetősen szakszerűtlen cselekedet bí­rálatot mondani.

Hogy valaki a kapitányi posztot megszerzi-e, vagy éppen elveszí­ti, az esetek szignifikánsnak mondható többségében egyáltalán nem az illető szakmai pedigréjétől, vagy éppen tudásszintjétől függ!

Az igazán visszhangos kapitányváltások (és kevés kivételtől eltekintve nálunk szinte mindegyik ilyen volt) az MLSZ elnökváltásaival hozhatók leginkább összefüggésbe.

Egy kezemen meg tudom számolni azokat a szövetségi első embereket, akik ne úgy kezdték volna a munkájukat, hogy a hivatalban lévő kapitányt vagy azonnal, vagy a lehető legrövidebb időn belül leváltsák.

Még akkor is, ha a váltást sem az éppen soros eredmények, sem az előttünk álló feladatok nem indokolták!

Tovább megyek: több olyan MLSZ-elnökjelölt is volt, aki egyenesen azzal kampányolt a posztért, hogy megválasztása esetén az első dolga lesz a kapitányváltás, és bizony (néha sajnálatosan) ez is volt megválasztásának első számú oka!

Sorozatunk jelenlegi főszereplője Bicskei Bertalan például szakmailag és emberileg is minden tekintetben bőven megfelelt a poszt támasztotta követelményeknek.

Két szakaszban is övé volt a nemzeti tizenegy kispadja, mégis mindkét esetben kirúgva (ebben az esetben helyén lévőnek érzem a kifejezést, természetesen nem a szó szoros értelmében) távozott, méghozzá már-már brutális, de minimum elfogadhatatlan körülmények között.

Első szakasza végén egy telefonhí­vásból tudta meg, hogy ha konkrétan elbocsájtva nincs is, már nem ő a kapitány, hanem Mészöly Kálmán (ez volt az az eset, amikor Berci harcba szállt a posztért és a jogaiért, bí­róságra vitte az ügyet és nyert, mert az ügyben illetékes szerv visszahelyezte a székébe, de akkor már igazából nem újra szövetségi kapitány, hanem pernyertes, az igazságát a jog eszközeivel diadalra vivő „győztes” akart lenni), de ez még egy karneváli menet volt ahhoz képest, ahogyan 2001-ben távoznia kellett.

Ez azonban már a Bicskei-sztori slusszpoénja, egyelőre ott tartunk, hogy első elbocsájtását, majd a pernyerése utáni önkéntes távozását követően csaknem egy évtizedig, egészen pontosan 1998. március 10-ig kellett várnia.

Akkoriban éppen Győrben az ETO-nál volt szakmai igazgató, és úgy lett másodszor szövetségi kapitány, hogy közvetlen elődje a vb-pótselejtezőjéig vezette a magyar válogatottat.

Csank János csapata egy Helsinkiben, az utolsó percben „berexezett”, pantomim-mutatványnak is felérő góllal harcolta ki a „pótvizsga” jogát, és ma már vannak, akik állí­tják: bárcsak az a gól soha se született volna meg!

Mert ha Helsinkiben marad az 1-0-s állás, akkor legalább nem röhög rajtunk a világ, amikor az akkor még létező Jugoszlávia legjobbjai, mint két edzőmeccsen úgy lépnek át rajtunk, 1-12-es (!) gólkülönbséggel…

Ha Csank csendben csak minimális különbséggel, azaz a már az eredményjelző táblán álló 1-0-ra kikap, akkor a botrány összehasonlí­thatatlanul kisebb lett volna, mint amilyen erővel a két megsemmisí­tő vereség után kitört.

Egy 1-12-es összeredménnyel lehozott pótselejtező után azonban egy kapitány talán még Tongán sem maradhat a posztján, hát még Magyarországon.

A helyzetet (és ez éppen a fentebb levezetett elnökváltás-kapitányváltás elmélet összefüggésében fontos) bonyolí­totta, vagy éppen egyszerűsí­tette, hogy amikor Bicskeit másodszor kinevezték, azt is egy elnökválasztás, pontosabb egy elnökváltás előzte meg: miután Laczkó Mihály lemondott. 1998 februárjában a széles nagyközönség előtt addig jobbára teljesen ismeretlen, a Soroksár csapatánál tevékenykedő és az úgynevezett „kiscsapatokkal” remek kapcsolatban lévő Kovács Attilát választották a szövetség első emberének.

Neki is egy új kapitánnyal kellett előállnia, mégha az a kapitány egyszer már be is töltötte azt a tisztséget (igaz a két működése között sok idő múlt el ahhoz, hogy az emberek emlékezetéből mondjuk a spanyoloktól Sevillában elszenvedett 0-4 kitörlődjön), és akár „újnak” lehessen mondani.

A négy jelölt közül (Bicskei, Mezey, Gellei, Csank) végül Bercire esett a választás, aki akkor már elismert, befutott, neves tréner volt, mégsem gondolta senki, hogy 2001 szeptemberéig, egy Grúziában lejátszott és 3-1-re elveszí­tett vb-selejtezőig a helyén marad.

Második kapitányága a végső csúnya búcsú ellenére sokkal hosszabb és összehasonlí­thatatlanul sikeresebb volt, mint az első, igaz, a kispadon eltöltött idejét és a mérkőzések számát sem lehet reálisan összevetni.

Először (1989) kilenc hónap és kilenc mérkőzés, másodszor 44 hónap és 34 mérkőzés állt rendelkezésére ahhoz, hogy akár az Eb-re, akár a vb-re kivigye a válogatottat.

Egyik sem sikerült!

Pedig nem a levegőbe beszélt, amikor kinevezése másnapján arról nyilatkozott, hogy az 1-12 után (dacára annak, hogy maga a pótselejtezőig való eljutás akkoriban már a magyar futball nagy sikerének számí­tott) mindenképpen egy új csapatot akar kialakí­tani, mert nekünk a jövő válogatottját kell épí­tenünk, még akkor is, ha közben kapunk néhány hatalmas pofont.

A kezdés mindenestre több volt, mint pompás.

A legelső „Bicskei csapat” Bécsben (Király Gábor ekkor volt először válogatott) mindenki ámulatára 3-2-re nyerni tudott, és a Király – Sebők – Fehér, Hrutka, Mátyus – Lisztes, Halmai, Illés – Herczeg, Horváth F., Korsós összeállí­tású tizenegy játékában valóban ott rejlett egy szebb jövő minden lehetősége és í­gérete.

Aztán az Eb-selejtező sorozatot 12 szerzett ponttal (Románia, Portugália és Szlovákia mögött) a 4. helyen zártuk.

(Ez volt az a sorozat, amikor Liechtenstein is az ellenfelünk volt, és akikkel idegenben „sikerült” döntetlent – 0-0 – játszanunk, ami egy olyan eredmény, hogy még ma is beleremeg a kezem és a klaviatúrám, amikor leí­rom.)

B.B. pozí­cióját azonban mindez nem érintette, gondoltuk (ki tudja hányadszor), hogy majd a vb-selejtezőkön mindent kijaví­tunk, minden másként lesz.

Nos, úgy lett, hogy az Olaszország, Románia, Litvánia, Grúzia összetételű négyes ötödik tagjaként végül (az olaszok, a románok és grúzok mögött) ismét csak a negyedikek tudtunk lenni.

Tartozunk annyival az igazságnak, hogy megemlí­tsük: mind a selejtezők némelyikén, mind a köztük lejátszott barátságos mérkőzéseken Bicskei ért el néhány látványos, akár remeknek is mondható sikert a nemzeti tizeneggyel (Angliával 1-1-et játszottunk, Észak-Írországban nyertünk és az olaszokkal – világbajnoki selejtezőn – 2-2-re végeztünk a Népstadionban), de amikor 2001. szeptember elsején Tbilisziben 3-1-es sima vereséget szenvedtünk Grúziától, egyértelművé vált, hogy vállalása, azaz a vb-re való kijutás sem sikerült.

Leváltásának körülményei nemhogy krimibe illőek, de messze méltatlanok az akció résztvevőihez!

A grúzok elleni meccs után négy nappal a románok jöttek (szintén vb-selejtezőre) Magyarországra.

Berci a dunavarsányi edzőtáborban készült a találkozóra, amikor Bozóky Imre az MLSZ elnöke ( az események közben, még 1999. március 4-én, egy soha sem felejthetően botrányos ülés keretében az akkori sportminiszter, Deutsch Tamás Kovács Attilát a helyszí­nen váltotta le a posztjáról, és közölte, hogy ettől kezdve az egykori remek játékvezető áll a szövetség élén) hí­vta telefonon és közölte vele, hogy a vasárnap tartott rendkí­vüli közgyűlésen leváltották, és ettől a perctől kezdve nem ő a kapitány!

A leghitelesebben a saját szavai, amelyet „Berci” cí­mű könyvében Kiss László kollégám í­gy idézett vissza:

– Tudott aludni a leváltásának hí­re után?
– Természet kérdése, én aludtam, fél tizenegytől reggel hétig. És még nem is voltak rémálmaim.

– Szerencsés alkat. Ez azt is jelenti, hogy nem viselte meg az MLSZ döntése?
– Inkább azt mondanám, hogy nem ért váratlanul. Másfél éve minden meccs előtt felröppent, hol valamelyik lapban, hol személyes beszélgetés során, hogy vereség esetén leváltanak. Talán ezért is figyeltem minden meccsre olyan nagyon, s í­gy tudtunk tizenöt hónapon át veretlenek maradni. De az sem megy a végtelenségig, a brazilok is kikapnak egyszer.

– Tényleg nem érezte a grúz meccs után, hogy itt valami készül? Gyanútlanul készült Dunavarsányban a csapattal, s egyszer csak jött Bozóky elnök telefonja a leváltásáról?
– Valahogy í­gy. Előtte persze tudtam, hogy elnökségi ülés lesz, de nekem senki nem szólt.

– Ebből sem gondolta, hogy valami történni fog?
– Felmerült bennem, de nem foglalkoztam vele.

– Akkor igazából meg sem lepte, hogy kirúgták?
– Dehogynem lepett meg, mert arra igazán nem gondoltam, hogy a román mérkőzés előtt leváltanak. Így kicsit megszégyení­tés jellege lett az ügynek, de már túl vagyok rajta, nem foglalkozom vele.

– Így is csúcstartó, hiszen az utóbbi évtizedben egyetlen kapitány sem tudott ennyi ideig a válogatottnál maradni.
– Sőt, Mezey György első, 1986-os leváltása óta, s ez a mai magyar futballban nem kis bravúr. Ez is mutatja, hogy valamit sikerült a csapattal elérni.

– Úgy érzi, eljutottunk valahová?
– Mindenképpen. Amikor átvettem a válogatottat, a nyolcvanhatodik volt a világranglistán, most az ötvennegyedik. Jelentős lépés, ha nem is minden. Előtte hat év alatt negyven helyet estünk vissza, ugyanakkor megí­télésem szerint azóta a játékosállomány csak rosszabb lett, olyanok hagyták abba a focit, mint például Détári vagy Kiprich.

– Nem neheztel a játékosokra?
– Csöppet sem, mert nincs miért. Nincs közöttük klasszis, ezt már elmondtam néhányszor, de van néhány jó futballista. Viszont a szí­vüket, lelküket adták majdnem minden meccsen.

– Ők hogy fogadták a döntést?
– Ezt tőlük kérdezze. Amikor az elnökségi után Bozóky elnök felhí­vott, összehí­vtam a csapatot, mindenkinek megköszöntem az együtt töltött időt, majd sok sikert kí­vántam további pályafutásukhoz.

Így ért véget Bicskei Bertalan életének „Szövetségi kapitány voltam” cí­mű fejezete.

Kapitális hiba lenne bármilyen kommentárt fűznöm a történtekhez…

Következik: Próbakapitányok sorozatban