2015 – Az út kezdete I.

Amennyiben a magyar labdarúgás irányí­tói a létszámcsökkentés mellett bevezették volna a tavasz/ősz lebonyolí­tási rendszert akkor a Fradisták karácsonyfáján nem valami retro csúcsdí­sz tört volna az ég felé, hanem egy 29 szám pompázatos ragyogása töltötte volna be a meghitt családi estéket. Azt persze már régóta tudjuk, hogy a fociban nincs „ha” (mellesleg a hétköznapokban sem ajánlatos í­gy kezdeni egy mondatot), de mégis jó érzés eljátszani a gondolattal, már csak azért is, mert amit a Ferencvárosi labdarúgás 2015-ben teljesí­tett, arra már nagyon régen nem volt példa. Olyan mélyen nem szoktam foglalkozni a számok rejtelmeivel (az szerkesztőtársam specialitása), de abban biztos vagyok, hogy bár az ilyen fajta összehasonlí­tásoknak nincs túl sok gyakorlati értelme, egészen a hatvanas évekig kéne visszanyúlnunk. De mivel még a látszatát is szeretném elkerülni annak, hogy az „aranylábú gyerekek” dicsőséges korszakát bármilyen összehasonlí­tásban mérlegre tegyem a jelennel, í­gy inkább maradok a 2015-s évnél. Annyit azért „megengedek” magamnak, hogy átvéve a hatvanas évek tavasz/ősz rendszerét, egyben próbálom értékelni az esztendőt.

A sikerekkel, a kételyekkel és a fájdalmas kudarccal együtt. Az utóbbiból csak egy (mely valójában kettő) fiaskó csúfí­t, plusz egy kissé fájdalmasra sikeredett évzáró, mely inkább csak „csúnyatapasz”, a többi meg pompás ragyogás, egy virtuóz hegedűsverseny egy olyan karmesterrel, aki olyan érzékkel rakta össze a csapatot, hogy abban még olyan hegedűs is eljátszott volna, mint a Különben dühbe jövünk bérgyilkosa, aki először fordí­tva tartva próbált hangokat kicsiholni a hegedűből, miközben Terence Hill egy jókora puskacsövet szegezett a fejéhez.

A történelmet soha nem lehet visszafelé olvasni – mondja egy bölcselet, mely alapján igazságtalan lennék, ha a jelenről úgy beszélnék, hogy az a múlt nélkül megtörténhetett volna. Valahonnan el kellett indulni, valahol el kellett kezdődni annak a folyamatnak, mely ilyen sikeressé tudta tenni a 2015-s esztendőt. Az már egy más kérdés, hogy meg tudjuk-e találni a kezdőpontot és onnan el tudunk-e jutni a jelenig. Mert bár a történelem mindig tényeken alapszik, de azt megtanultam, az emberek ugyan átélik saját korukat, de csak jóval később derül ki, hogy mi is volt a kor lényege. Ehhez meg idő kell, melyhez egy emberöltő általában kevés.

Valódi és tartalmas „igazságkeresés” akkor lenne, ha egészen 2006-ig nyúlnék vissza (bár számomra a Ferencvárosi labdarúgás első korszaka 2003. május 30-án ért véget, de ez túl személyes ahhoz, hogy ebben a jegyzetben szólja róla), de annyira nem szeretnék elveszni a részletekben. Ráadásul ami 2012 nyaráig történt az Üllői út környékén, az ennél sokkal komolyabb értekezést kí­vánna. Talán egyszer lesz „valaki”, aki megpróbálja hitelesen prezentálni történelmünk egyik „legsötétebb” időszakát, de ahogy 1944-ről és az ötvenes évekről is alig tudunk valamit (vagy talán nem is akarunk?), í­gy valószí­nűleg a 2006-2012 közötti időszak is szép lassan belefog simulni az emlékezésünkbe.

Arra kérdésre, hogy vajon miért is gondolom úgy, hogy 2012 nyarán kezdődött el az a munka, mely végül is 2015 sikeres évéhez vezetett, egyetlen név a válasz: Ricardo Moniz. Most biztosan sokan felkapják a fejüket, hiszen Moniz szerződtetéséhez, egy romokban lévő klub felépí­téséhez „valódi” klubvezetőkre is szükségünk volt, de én most csak a focival szeretnék foglalkozni (ahogy a jövőben is), í­gy a Fradi társadalmi, politikai megí­télését valódi történészekre bí­zom. De ha ez í­gy van, akkor vajon miért is okoskodom bele a labdarúgás szakmájába, hiszen ugyan van néhány „papí­rom”, de az egyik sem szól a labdarúgásról. Csak annak szeretetéről…plusz szurkolóként és egy klubtörténeti és statisztikai portál jegyzetí­rójaként (talán ez a titulus is túlzás egy kicsit) ebben sokkal otthonosabb mozgok mint a társadalmi folyamatok megí­télésben. Visszatérve 2012 augusztusához amikor bejelentették, hogy Détári Lajos helyett Ricardo Moniz ül le a Fradi kispadjára, túl voltunk egy „borzalmas” 2011/12-s szezonon (11. hely és 14! vereség) és az új bajnokság sem indult fényesen. Amikor 2012 augusztus 19-én kikaptunk Újpesten, már nem volt visszaút.

Tényleg nem akarom húzni az időt és nem akarom elvenni a „helyet” az idei évtől, ezért csak nagyon röviden szólnék Moniz valamivel több mint egy éves időszakáról. Visszatért a hit, visszatért a foci és visszatértek a szurkolók is, mert a holland mester valami olyan elementáris kisugárzással rendelkezett mely minden Fradista szurkolót megérintett. Ezentúl végre olyan játékosokat is láthattunk akikért érdemes volt felülni az Üllői út majd Népstadion kopott lelátójára. Besic, Leonardo, Jenner, Bönig, Mateos – már egyikük sem a Fradi játékosa. És ez nem vád, bár eleinte még sértésnek is vettem, hogy ma már nem láthatom őket zöld-fehérben, de az idő a döntéseket igazolta. Ettől még Monizra továbbra is örök hálával emlékezem, mert vele megpezsdült az élet és talán nélküle, a megkezdett munkája nélkül, az általa sugárzott szenvedély nélkül nem érkezhettünk volna el 2015-höz sem. Távozása a szó szoros értelemben fájdalmat okozott, de belül, még ha nem is vallottam be akkor magamnak, érezni lehetett, a váltás elkerülhetetlen.

2014 januárjában jött Thomas Doll, akinek neve elsősorban játékosként csengett ismerősként, de edzőként is volt egy sikeres időszaka a Hamburg kispadján (2005-ben az év emberének választotta a Kicker sportmagazin) és elhozta magával a német precizitást, mely bevallottan számomra eleinte egy kissé ridegnek tűnt (főleg Moniz után), de elfogadva azt, hogy a mérkőzés végén mindig a németek nyernek, bizakodva vártam a bemutatkozást. Ráadásul akkor már álltak az új aréna „falai”, a klub körül is rendeződni látszottak a pénzügyi viharok és a népligeti edzőbázis is kezdte elhagyni „paskum” mivoltát. Ettől függetlenül még fortyogott bennem egy kis keserűség Moniz miatt, ráadásul az első lépések sem voltak eredményesek. Doll csak az 5. fordulóban nyert először a Fradival, miközben a Népstadion lelátóján „mai Fradi játékosok: átlagon felüli fizetés, kritikán aluli teljesí­tmény” molinó lengett. A szurkoló már csak ilyen. Amit Moniznak „elnézett”, azt attól a Doll-tól kérte számon, aki csak az elképzelt út elején járt. A fordulatot minden bizonnyal a április 4-i, Újpesten aratott győzelem hozta el. A dátum is sorsszerű, még akkor is, ha az hamisan cseng, hiszen akik a régi rendszerben koptatták az iskolapadot, még a felszabadulásunk napjának tanulták április 4-ét.

Történelem ferdí­tés ide vagy oda, számunkra és Thomas Doll számára sorsfordí­tó nap volt. Az újpesti győzelem után még 7 forduló volt hátra a bajnokságból – be is húztuk őket, ezzel sikerült felkapaszkodni a 2013/14-s bajnokság dobogójára. A sikeres tavaszi zárás fényében úgy gondoltuk, ha a csapat egyben marad, a következő bajnokságban már a 29. bajnoki cí­münkért szállhatunk harcba.

2014 ősze még sem sikerült úgy, ahogy szerettük volna…és nem csak a csapat eredményei miatt. Azt nem tudom, hogy Thomas Doll előre eltervezte-e a „tisztí­tási” folyamatot, de az tény, hogy rövid időn belül a Monizhoz köthető játékosokat vagy eladtuk jó pénzért (Besic), vagy nem hosszabbí­tottunk velük szerződést (Leonardo, Jenner). Bönig és Mateos maradt még egy ideig, de 2015 tavaszán már ők sem voltak tagjai a kezdőnek (Bönig abbahagyta a focit, Mateos pedig Amerikába igazolt). De nem csak mentek, jöttek is játékosok és bár voltak szép számmal olyanok akik nem váltották be a reményeket, de néhányan nagyon is aktí­v részvevőivé váltak a Ferencvárosnak. Dilaver, Ramirez, Lamah, Nalepa alkotta a külföldi „légiót”, Gera Zoli 10 év után tért vissza és jött Varga, aki rövid időn belül bizonyí­totta, hogy erőssége a csapatnak.

Talán túl nagy volt a játékosmozgás és ahogy már emlí­tettem nem mindenki hozta azt, amit előzetesen elvártunk, ezért a 2014 ősze elég felemásra sikerült. 17 forduló után a negyedik helyen tanyáztunk és bár a dobogó elérhető közelségbe került, de az álmunkról, a 29. bajnoki cí­mről már lemondhattunk (a Videoton 13 ponttal vezetett előttünk). 2014 végére elfelejtettük a vereség keserű í­zét (október 4-én kaptunk ki utoljára), csudajó érzés volt felülni az új aréna lelátójára még akkor is, ha láttuk, vannak csoportok akik kint maradtak. Bár tudom, hogy nem lehet kikerülni a regisztráció körüli galibát, de véleményt még sem akarok megfogalmazni. És ez nem azért van, mert én oda tettem a tenyerem a szkenner alá. Az ok nagyon prózai és egyszerű is egyben. 2003. május 30-tól 6 évig én sem tettem be a lábam a stadionba. Akkor olyan trauma ért amit ha 2009 nyarán nem találkozom az interneten „tempós” barátaimmal, talán még ma is tartana. Utólag már tudom, ez butaság volt, hiszen a Ferencváros örök és történjen bármi is, a szerelmet soha nem szabadna magára hagyni.

2014 végén már látható volt, hogy Doll lépésről lépésre halad az eltervezett úton, de arra még a legvérmesebb szurkoló sem számí­tott, hogy 2015 minden téren a Ferencváros éve lesz.

(folytatjuk)