„Ó kapitány…kapitányom!…” – 54.

Tragikomédia Budapesten, „minicsoda” Amszterdamban…

Annak ellenére, hogy Hollandia csinos, nett, minden tekintetben vonzó ország, szinte biztos vagyok abban: Egervári Sándor hozzávetőlegesen úgy tartja számon (legalábbis a tulipánosok labdarúgását), ahogy Napóleon kezelhette Waterloót.

Valahogy úgy hozta az edzői (bal)sorsra, hogy kapitánysága alatt három méretes verésbe is belefutott ellenük, és miután ezek mindegyike tétmeccs volt (szöges ellentétben Verebes vagy éppen Erwin Koeman hollandoktól elszenvedett ugyancsak iszonyatos nagy zakóival) a seb, ha lehet, még jobban fájt, még akkor is, ha az akkori holland válogatottat egy partdobás erejéig sem lehetett összehasonlí­tani futballtudásban a mi nemzeti tizenegyünkkel.

A legutolsó, egyenesen a kapitány bukását jelentő 1-8 örökre belevésődött a magyar szurkolók szí­vébe-lelkébe. Az edzősors végtelen igazságtalansága miatt (dacára annak, hogy remek eredményeket ért el, mind klubedzőként, mind a válogatott első számú embereként) talán most már örökre ez marad az első téma, amelyet felemlegetnek nevének hallatán.

(Valóban ritkaságszáma megy: Egervári kapitánysága alatt négy tétmérkőzésen, két-két Eb-, illetve vb-selejtezőn vezette a válogatottat Hollandia ellen, a mérleg: négy vereség, 5-21-es gólkülönbség…)

No, de hol tartunk még ettől? Egyelőre a válogatott Huszti Szabolcs nélkül is kezd alakulni, formálódni, egyre inkább közelí­t ahhoz a szinthez, amely az Egervári-érát (néhány kivételtől eltekintve) jellemezte. Azokat az ellenfeleket, amelyekkel szemben abszolút esélyes, amelyeknél eleve többet tud, biztosan, simán veri (ez azért fontos, mert korábban nem volt ez mindig í­gy…), ám abban a pillanatban amint valami igazán nagy tettet kellene végrehajtania, két vitathatatlanul nagy bravúrtól eltekintve, (szinte) törvényszerűen elbukik.

E. S. első kapitányi időszakának nagy célkitűzése a 2012-es lengyel-ukrán közös rendezésű Eb-re való kijutás volt. (Vigyázat: már a csoportmásodikoknak is csak a pótselejtező lehetősége jutott…) Ezen az úton egy Stockholmban elszenvedett vereség, majd a moldávok és San Marino legyőzése után 2011 őszén hiába álltunk (fogalmazzunk í­gy) a tabella képe alapján kifejezetten jól, jött gyors egymás utánban két Hollandia elleni meccs, amelyek közül kiváltképp a budapesti hajszálpontosan megmutatta, hol is a valódi helyünk a kontinens futballtérképén.

A magyar válogatott ebben az időszakban már nem volt annyira gyenge, mint mondjuk a megelőző évtizedben, Egervári (mégiscsak hátvéd volt futballista korában) a nemzeti tizenegy védekezését képes volt úgy megszervezni, hogy egy kiütéses vereségtől (szinte) sehol sem kelljen rettegnünk (lásd Anglia, Wembley: „csak” 1-3…), a tulipán azonban éppen ellenünk nyí­lt ki, ráadásul ismét egy olyan időpontban, amikor a közönség már kezdte újra szí­vébe zárni a nemzeti tizenegyet.

Miután Stockholmban, selejtezőink nyitányán senki sem várt még csak pontszerzést sem a csapattól, a következő két ellenfél (Moldova, San Marino) pedig majdhogynem a tréningpartner kategóriájába számí­tott, Helsinkiben voltaképpen bravúrgyőzelmet arattunk. (Ki feledhetné? Már beletörődtünk a semmire sem jó 1-1-es döntetlenbe, amikor a 90. percben Elek egy látványos szólóval végigfutott a pályán, Dzsudzsákhoz passzolt, aki pedig ballal úgy lőtte szét a finn kapus hálójának bal alsó sarkát, hogy a neccen komoly külsérelmi nyomok keletkeztek!) Sőt, miután Litvánia és Azerbajdzsán ellen is nyertünk egy-egy, igaz barátságos meccsen, ismét magasra szökött a futball-láz, holott az igazi „nagy kaland” csak ezután következett: Van Persiék budapesti fellépése!

Tudtuk, persze, hogy a végtelenségig nem kerülgethetjük a hollandokat, arra azonban, ami az ellenük négy nap alatt lejátszott 180 perc során történt -senki sem számí­tott.

Az „élmény” még túl közeli ahhoz, hogy a Sport plusz akár a legfiatalabb korosztályhoz tartozó olvasói is ne emlékeznének hajszálpontosan rá, ezért nem is bí­belődnék a részletekkel, a lényeg: a hollandok valami egészen káprázatos futball-bemutatót tartva úgy vertek bennünket 4-0-ra, hogy annak akár a dupláját is kaphattuk volna.

A meccs képe (ellenkező szereposztással persze) hozzávetőlegesen olyan volt, mint amikor mi játszottunk San Marinóval, csak éppen a hollandok ellen a magyar válogatott domborí­totta a miniállam szerepét.

Nem véletlenül mondta a kapitány a katasztrofális kilencven perc után: „Be kell vallanunk, hogy benne volt ez a négygólos különbség ebben a meccsben. Tulajdonképpen 2×10 percet leszámí­tva az történt a pályán, amit a holland csapat akart.”

A mérkőzésen Király -Vanczák, Lipták, Juhász, Laczkó – Varga J. (Vadócz), Elek (Priskin) – Koman (Czvitkovics), Gera, Dzsudzsák – Rudolf összetételű magyar együttes játszott. Rafael van der Vaart már a nyolcadik percben gólt szerzett. Ibrahim Afellay lőtt még egyet az első félidő végén, s az minden eldöntött. Dirk Kuyt és Robin van Persie egy-egy gólja már csak növelte a különbséget.

A budapesti 0-4 után (mert a meccs-sorrend bizony néha nagyon kegyetlen is tud lenni) pontosan annyi nappal később kellett ismét Hollandia ellen pályára lépnünk, mint ahány gólt Budapesten kaptunk tőlük, bárki, aki akár még egyetlen meccset sem látott életében elképzelheti, hogy milyen hangulatban.

Mert ugye, ha egy válogatottat az éppen soron következő ellenfele 96 órával korábban a szó szoros értelmében lesöpör a pályáról, akkor azt hazai környezetben minden valószí­nűség szerint egyenesen kivégzi.

Aztán Amszterdamban valami egészen furcsa dolog történt az Egervári-csapattal.

Egy góllal többet kaptunk ugyan tőlük, mint amennyit Budapesten, Geráékat mégis még a holland közönség is megtapsolta.

A 3-5 olyan körülmények között alakult ki, hogy túl azon, miszerint Egervári kapitányságának addigi időszaka alatt messze Amszterdamban játszott a legjobban a válogatott, és dacára annak, hogy az összecsapás holland góllal kezdődött (a 13. percben ismét a zseniálisan futballozó Van Persie talált Fülöp hálójába), a folytatásban a magyar együttesnek is voltak helyzetei, mi több: az első játékrészben, Dzsudzsák Balázs gólt is szerzett, ám a játékvezető nem adta meg, arra hivatkozva: még nem engedélyezte a szabadrúgás elvégzését.

Az elkényelmesedett hazaiak ellen a magyar együttes a szünet után öt percen belül fordí­tott. Rudolf Gergely lövése megpattant a védőn, í­gy becsapta a kapust, majd Gera Zoltán kapásból vette be Michel Vorm kapuját az 50. percben. A hollandok megrázták magukat a 61. percben, de egyenlí­tésükhöz szerencse is kellett, ugyanis Sneijder gólja előtt Vadóczról pattant vissza az irányí­tóhoz a labda. A harmadik holland gólt a csereként beállt Ruud van Nistelrooy lőtte a 73. percben, bombájánál esélye sem volt Fülöpnek. Két perc után jött az újabb magyar egyenlí­tés: Dzsudzsák passza után Gera szerzett szép gólt. A magyar csapat csupán három percig örülhetett, ugyanis Dirk Kuyt rövid időn belül kétszer is eredményes volt, ezzel eldöntötte a mérkőzést. Előbb egy beadás után csapta be Fülöpöt, majd távolról emelte át a magyar kapust.

A szurkoló nem csak kegyetlen, hanem (néha) igazságos is tud lenni: annak ellenére, hogy voltaképpen kaptunk egy ötöst és összességében simán veszí­tettünk, a magyar válogatott amszterdami játékával lopta be magát igazán a lelátók embereinek szí­vébe!

Ettől a ponttól kezdték el „szerethető” válogatottként emlegetni a nemzeti tizenegyet, ami teljesen tipikusan magyar módra mára gúnyos jelzővé degradálódott.

Az amszterdami „hősök” megérdemlik, hogy megörökí­tsük a nevüket. Annak a 3-5-ös vereségnek, amelynek láttán (micsoda ellentmondás…) a boldogságban úszott a magyar nép, a következők voltak a szereplői: Fülöp – Lázár, Vanczák, Juhász, Laczkó – Gera, Pintér Á. (Koman), Vadócz (Czvitkovics), Dzsudzsák – Rudolf, Priskin (Tököli).

Még egy találkozó volt hátra az idényből, a San Marino elleni idegenbeli selejtező. Serravalléban a válogatottba hosszú szünet után tavasszal reaktivált Szabics Imre remekelt (közvetlenül a „miniknél” lejátszott Eb-selejtező előtt egy Luxemburgban ví­vott barátságos meccsen öltöztette őt újra nemzeti szí­nekben a kapitány, győztes góllal tért vissza) ismét, ezúttal a második gól volt az övé, az elsőt Lipták Zoltán, a harmadikat Koman Vladimir szerezte. A papí­rforma-eredménynek számí­tó 3-0-s győzelemmel a Király – Vanczák, Lipták (Pintér), Juhász, Laczkó – Elek – Koman, Hajnal (Czvitkovics), Dzsudzsák -Szabics (Koltai), Németh összetételű válogatott megtartotta az esélyét a pótselejtező elérésére.

Márpedig a pótvizsga elérésének puszta lehetősége alapvetően határozta meg a válogatott megí­télését és a honi futballhangulatot.

Egervárit kezdték megszeretni, elismerni, mi több tisztelni az emberek.

Igaz, ő is mindent megtett azért, hogy megkedveltesse magát a publikummal.

Ha nyert, ha veszí­tett mindig disztingváltan, visszafogottan, a realitások talaján maradva nyilatkozott, nem rendezett látványos öröm- vagy dühkitöréseket egy-egy mérkőzés után, igaz ezekre olyan sok és kézenfekvő alkalma nem is nagyon kí­nálkozott.

Sokan éppen a „halvérűségét” vetették a szemére, ékes bizonyí­tékául annak: nálunk egy szövetségi kapitány csak a lehető legritkább esetben tud komilfó módon viselkedni a közvélemény szemében, hiszen, ha „mészölyözik” az a baj, ha halk és visszafogott (mint éppen Egervári), akkor azért támadják!

Szakmai reputációját klubedzőként elért sikerei, majd az U20-as válogatottal a vb-n elért bronzérme jelentősen megalapozták, a két holland meccs (azt azért ne feledjük, hogy hiába volt a helyenként remek játék Amszterdamban, a kétszer kilencven percet mégis csak két vereséggel és 3-9-es gólkülönbséggel zártuk), után pedig már ott tartottunk, hogy egy 5-3-as vereséget is értékelni tudtunk.

Nem is volt minden alapot nélkülöző ez az öröm, hiszen a második, a hollandok elleni meccsre négy nap alatt valóban a padlóról állt fel a válogatott, és hiába kapott ki simán, játékának összképe, az a bátor, támadószellemű, önmagát a kritikus helyzetekben sem megadó futball amit Geráék idegenben bemutattak, megalapozta reményeinket a pótselejtező elérésére.

Egyszerre (a nemzeti tizenegyet korábban csak szapulók is) szinte mindenki a válogatott „szerelmesévé” vált, a „szerethető” jelző úgy ragad a csapatra, mint a légy a légypapí­rra, Egervári közvetlen elődjeinek egyike sem kapott annyi dicséretet, elismerést, gratulációt és bí­ztatást, mint az a csapat, amely 2011 őszének úgy vágott neki, hogy még bőven éltek a reményei.

És ennyi akkoriban nekünk már bőven elég volt a futball iránti lobogáshoz!

A magyar szövetség mindig értett ahhoz, hogy akár a minimálisan fellobbant tüzet hogyan tegye látványosan lobogóvá: miután a válogatottnak viszonylag jól állt a szénája, augusztusra még lekötöttek egy hazai barátságos meccset Izland ellen, amelyet, persze felfoghatunk úgy is, hogy felkészülés volt az igazi nagy vizsgára, a svédek szeptember 2-i budapesti látogatására, de ma már több is annál. A 4-0-ra legyőzött északiak, ne feledjük, 2015 októberében csoportjukat megnyerve, a csehek, a törökök és a hollandok (!) előtt kijutottak az Eb-re. Akkor nem álltak ilyen jól, de az ellenük elért siker fokozta a várakozást, talán olyan is akadt, aki még a szeptember elsejei tanévnyitóra is elfelejtett elmenni. Hiszen az első őszi hónap második napján a szó szoros értelmében sorsdöntő kilencven perc várt a Puskás-stadionban a magyar válogatottra.

Féltünk, de minimum tartottunk a svédektől (teljes joggal, hiszen egyedül Ibrahimovic sorozatban vert meg bennünket akkor már évek óta…), a szí­vek mélyén mégis ott lapult a remény, hátha.

És megtörtént a csoda!

Következik: Egervárit kiterí­tik…