Feljegyzések a fotelból – Adásszünet, plusz egy gól

Valaha régen, az őskor tájékán, amikor még mezí­tláb és klottgatyában rohangáltunk a vasút mögötti kiserdőben és botra kötött levelekkel próbáltunk békákra vadászni a kacsaúsztató térdig érő ví­zében, valahogy nem hiányoltuk a tévét, a különféle „okos” dolgokat és eszünk ágában sem volt a mindennapos csatározásokról készült képeket feltolni a „fészbúkra”, hogy az egész világ röhögjön azon, amikor Sankó barátom „megfürdőzött” Boris tehén aznapi „fölöslegében”. Bár apám mindig próbált haladni a korral, de az 1968-s olimpiáig úgy jártunk tévét nézni, mintha moziban mennénk. Két házzal tőlünk, Deák Feri bácsinak már 1966-ban tellett egy jóképű Videoton Tavasz tévére (ez volt a robbanós fajta, ha jól emlékszem oldalt voltak a gombjai), amit hetente egy alkalommal, 1 forint ellenében bárki megcsodálhatott. Vinni kellett hozzá egy széket is, homályos volt képe, de mikor Kudlik Júlia feltűnt a képernyőn, mindenkinek elakadt a lélegzete. A fordulat 1968-ban történt, apám akkor lepte meg a családot egy tévével, mégis az első tévés fociélményem az 1970-s mexicói olasz-német, mely örökre meg is határozta a labdarúgáshoz való rajongásomat. Tévé sokáig nem volt, de ott volt a jó öreg rádió, benne a hétvégi körkapcsolásos közvetí­tés, mely olyan szent esemény volt apám számára, mint nagyi számára a templomba járás.

Mindezeket elsősorban időhúzás céljából vetettem papí­rra, bár az elém táruló emlékképek kellemes melegséggel töltöttel el. Mást nem is nagyon tehetek, mivel a mai késő délutáni békéscsabai vendégjátékunkat nem láthatjuk, kivéve persze azokat akik leutaztak a viharsarok fővárosába. Valójában nagyon ritkán jártam idegenbeli meccsekre, nekem a Fradi mindig az Üllői út 129-et jelenti. Persze voltak kivételek, az 1992-s tavaszi menetelés minden meccsén ott voltam (közte az örökké emlékezetes diósgyőri fiesztán), de azóta csak tavaly mikulás környékén, a Paksi hidegben, szerkesztőtársam invitálására mozdultam ki a jól megszokott vidéki fotelemből. Ez persze nem érdem, de ez is olyan családi örökség mint a velem született Fradizmus. Vidékiként apám mindig azt mondta, ha Fradi, akkor az Pest.

Úgy látszik idén a békéscsabai vendégjátékunkkal csak „baj” van. Február 13-én is lemaradtam róla, bár akkor igazoltan voltunk távol szerkesztőtársaimmal, pont azon a napon rendeztük meg Tapolcán a II. Novák Dezső focitornát, í­gy az akkori fotelem is „látatlanban” í­ródott, ahogy a mostani is. A különbség annyi, hogy akkor a tévé közvetí­tette, í­gy többen be tudtak számolni a történésekről. Mivel nem látom, úgyis csak a végeredmény számí­t, értékelni úgy sem tudom, legfeljebb vagy öröm vagy bánat fog rátelepedni az estére. Bí­zom benne, az öröm jön vendégségbe, mert mégis csak illik legyőzni a bajnokság utolsó helyezettjét, a Békéscsabát. Ahogy szombaton az utolsó előttit is, azt már élőben, a Groupama arénában.

Azzal sem árulok el túl nagy titkot, hogy az eddigi sorokat még a kezdés előtt vetettem papí­rra. Nyugodtan megtehettem, hiszen a meccs idején „adásszünet” lesz a tévében, ráadásul túl sok idegeskedésre sem lesz időm, mert hat órától halaszthatatlan programom lesz. Természetesen ha adja a meccset a tévé, akkor mindent átütemezek, de í­gy marad a „vakí­rás”, amit anno a középiskolában még tanultam is egy őskövületi í­rógépen.

Hazaértem, 19:40, még nem néztem rá a végeredményre, legyen happy end, a tavaszi formánkat figyelve most tényleg mindegy hogyan, csak nyerjünk. Még sem vagyok annyira biztos a dolgomban, talán egy kis félsz is van bennem, hiszen í­rással próbálom kibekkelni a hátralévő perceket. Remélem túl sok hosszabbí­tás nem lesz, már csak 1-2 perc lehet hátra. Vettem egy nagy lélegzetet és kattintottam.

Csak nem akar vége lenni, vezetünk 1-0-ra, ami nem nagy szám, az NSO-n már a 90. percet jelzi, bí­róspori talán le kéne fújni. Úgy látszik megismétlődik február 13.-a, akkor Pintér lőtt nagy gólt, most Radó bombázott a hazaiak kapujába. Most meg azt í­rják, hogy nyom a Békéscsaba és három perc a hosszabbí­tás. Ha nem lennék ideges, most arról értekeznék, hogy vajon miként „nyomhatja” az utolsó az elsőt…de inkább számolom a perceket…még 180 másodperc.

Sóhajom eljutott Békéscsabáig, nyertünk…