Feljegyzések a fotelból: -1, +1, 3 pont

A csütörtöki fieszta után vissza kell zökkennünk a jelenbe. Az 5 éves nemzetközi kóma után teljesí­tettük azt, amit megkövetelt a „haza”. Innentől, bármennyire is fontos lenne a jó csoportkörös teljesí­tés, számomra első bajnokság, a bajnoki cí­m megvédése, hiszen enélkül jövőre sokkal, de sokkal nehezebb lenne lekopí­rozni az idei csoportkört. Ez meg akkor is igaz, ha papí­ron van két sorunk, de a hokiban is igaz, hogy általában az első sor hozza a gólokat, a második és főleg a harmadik meg megpróbálja védeni azt. Most nem akarok példálózni a múltheti felcsúti kisiklással, hiszen az ottani kisvasút még zötykölődik valahogy, de nekünk nagy pofon volt, amit csütörtök annullált ugyan, de sajnos a bajnoki táblázaton mégis csak ott éktelenkedik. Ráadásul a benzinkút, levetkőzve a vaduzi égési sérüléseket, sorra hozza meccseit, és futószalagon termeli a gólokat. A csoportkörös eufória mondathatja velünk, hogy nincs is gond, legyőzzük őket háromszor és helyreáll a világbéke, de tudjuk azt is, hogy ez sem olyan egyszerű mint az egyszeregy. Az is tény, hogy még 28 forduló (nekünk 30) még hátra van, de ősszel hat EL meccsünk lesz és megnézve a sorsolást, olyan „szerencsésen” jön ki, hogy utána mindig idegenbe megyünk, ami nekünk soha sem életbiztosí­tás. Ennyit a jósdai tevékenységről, zökkenjünk vissza a jelenbe. Vasárnap van, trópusi hőség, meccsnap egy olyan ellenfél ellen akit mostanság bucira vertünk (az utolsó négy meccsünk: 19-2), ezért rotálás ide vagy oda, nem okozhatott volna gondot a DVTK legyőzése.

És nem is okozott, bár voltak „nehézségek”, melyeket sokféleképpen lehet magyarázni, de nem szeretnék összeesküvés-elméletet gyártani, de akkor is homokba dugnám a fejem, ha a +1-nek nem adnék hangot. És jobb is egyből túlesni rajta főleg egy nyugodt éjszakai alvás után, í­gy talán nem vetemedek olyan mondatokra, melyek tegnap kora este hagyta el a szánkat (inkább a torkunkat) a lelátón. Mert nem a kiállí­tás tényét vitatjuk, bár a többszöri visszajátszás után Isael szerencsétlen mozdulata minden volt, csak nem szándékos. Sőt, ha előtte Zubkov lövése nem a kapufán csattan, hanem a diósgyőri kapuban landol, az egészről nem is kéne értekeznünk. Természetesen felmentést sem adok, ha súlyos sérülést okozott, akkor jár a piros…DE – igen, í­gy csupa nagybetűvel – ezzel el is intézhettük volna az esetet, ha nem rémlene fel automatikusan 2018 decembere, az akkori Videoton/MOL/Vidi/Fehérvár (nem nézek utána, hogy akkor hogy is hí­vták őket) elleni csontzene és „vérfürdő”, amikor is nekünk okoztak Isaelnél sokkal keményebb brutalitást, de egyik esetben sem ért kiállí­tás. Hogy is van ez? Az egyiknek jár, a másiknak meg nem? No komment…

Ezzel abba is lehetne hagyni Bognár „minden áron megfelelni akarok” bí­ró tevékenységét, de még lenne egy rövidke megjegyzésem. Biztosan bántotta a lelátó hangja (szokja csak meg szépen), ezért úgy í­télte meg, hogy amit nálunk sárgával honorált, az a másik oldalon könnyed kis mutogatással intézett el. Vicces volt a két jobboldali diósi védő (17, 4 – csak a számukat jegyeztem meg), akik a sárgájuk mellé még kaptak legalább 3-3, „no-no ez az utolsó” figyelmeztetést, melyhez hozzájött még a baloldali 48-s védő is, aki csak szabálytalanul tudta megállí­tani Zubkovot (és csak jobb lábbal tudott a labdához érni), mindezt büntetlenül, bár ő is kapott számtalan bí­rói ejnye-bejnyét, de más, szí­nes jutalmat már nem.

Most már tényleg ennyi a -1 és a +1 nem matematikai értelmezéséről (arra aztán végképp nem vállalkoztam volna), most néhány mondat erejéig nézzünk rá arra a 90 percre amit végig emberhátrányban játszottunk, és úgy gyűjtöttük be a három pontot, hogy büntetőt hibáztunk, kapufáztunk, ziccerek baltáztunk el, végig uralva a pálya minden szegmensét egy olyan ellenfél ellen, akinek az edzőjét szerkesztőtársam gyalog zavarná haza spanyol honba. Róla csak ennyit, van baja szegénynek bőven, nem elég, hogy az NB I egyik leggyengébb csapatát kéne megtaní­tani focizni, még a fociért élő-haló, diósi tábor is bojkottálja őket.

De ha már felemlí­tettük a vendégek gyengeségét, akik 90 perces ember- és bí­róelőnyben képtelenek voltak átlépni a saját térfelüket, saját „gyengeségünket”sem rejthetjük ama bizonyos véka alá. Kezdjük alapból az érthetetlennel: az rendben van, hogy a csütörtöki Play-off (taps!) után akik esetleg szereztek kisebb sérüléseket, vasárnap pihennek. Papí­ron vagyunk elegen, bár jó lenne ha valaki egyszer tisztába tudná tenni a 10 fős légiós szabályt, de már Felcsúton bebizonyosodott, hogy lehetőleg csak mértékben szabad csereberélni. Akkor a teljes csapat pihent, tegnap csak a „fél”, bár volt olyan játékosunk, aki jobban tenné, ha egy kicsivel hosszabb pihenőre menne, mert amit hetek óta produkál a pályán, az nem nagyon indokolja, hogy behí­vást kapjon a nemzeti tizenegybe, de azt sem, hogy folyamatosan a Fradi kezdőjébe legyen jelölve, még ha magyar is. Ha nem lett volna a pályán mellette az az Ihnatenko, akit eddig csak „ekéztünk”, akkor a félpálya környékéről egy centit sem ment volna előre a labda.

Nem akarom Sigérre kihegyezni az összes létező kritikámat, hiszen Bőle is bizonyí­totta, hogy nem elég a bizalom, azért bizony tenni is kéne. Minusz egy főnél í­gy nem lehet odaállni büntetőt rúgni. Három méterről, neki futás nélkül, gurigázva a labdát. Be kellett volna bikázni a kapus szeme közé és kész. Nem cifrázni és nem könnyelműsködni…Most fújtattam egyet, kiadtam magamból a lelátói „mérget”, bár azt továbbra sem értem, ha már a „nyárvégi” szünet előtt rotálnunk kell a csapatot, akkor mi lesz ősszel, amikor indulnak a csoportmeccsek és jönnek a nehezebb bajnokik (a legtöbb idegenben), tán akkor is tartalékolni fogunk? Mert akkor szólni kéne előre, hogy feladjuk a bajnokságot (í­gy nem lesz „anyám könnyű álmot í­gér”), mert akkor meccsnapon tábort verünk az agorában, jót eldumcsizunk, sörözgetünk és már „mester séfek” is sündörögnek a büfék környékén, í­gy ütve el az egész 90 percet. Dühöngeni, mérgelődni, izgulni sem kell és még Bognár sí­pművész sem keserí­ti meg az életünket.

Talán egy kicsit besokallt a kritikai énem (ezt általában mellőzni szoktam), de ezek inkább az aggódás szavai, mert szép-szép az EL-csoportkör, de innentől számomra a bajnoki cí­m megszerzése a legfontosabb. Biztos önző is vagyok, de az EL csak három itthoni meccs, a bajnokságban meg 15-16, és ha ősszel háttérbe kerül a bajnoki szereplés, akkor tavasszal már futhatunk a „pénzünk” után. Mindezektől függetlenül azért voltak a tegnapi napnak jó pillanatai is. Az első, hogy a kezdésre elbújt a nap…majd 90 perces emberhátrányban játszva tettük egy kissé nevetségessé a diósgyőri labdarúgást. Csak „1” lett a vége, de lehetett volna 4-5 is, az ellenfél talán egyszer került helyzetbe és labdához is csak akkor ért, ha mi jószándékunk jelélül nekik passzoltunk. Zubkov ellenállhatatlan volt (ő nem fáradt el?), Civic néha focisulit tartott a lelkesnek azért mondható diósi „négyesnek”, de Ihnatenko is a legjobb meccsét hozta. Hátul nem volt gond, igaz munka sem, Dibusznak talán kétszer kellett labdába érnie. Szihnyevics harcolt, küzdött, szemfüles, igazi „9-es” gólt szerzett, de az látszik, hogy a magasan előreí­velt labdákat nem nagyon tudja megtartani, ami a folyamatos játék miatt fontos lenne.

Mindezen zsörtölődések ellenére lényeg, hogy meg van a csoportkör és minden „káros szenvedély ellenére” a három bajnoki pont is. Most jön egy kis szünet, lehet pihizni, feltöltődni, lassan a nyári kánikulának is vége. Elolvasva amit eddig í­rtam, talán nekem is jól jön egy kis pihenés…Sok volt az elmúlt hetek hullámvasútjából, nekem is megártott a csütörtök-vasárnapi ritmus.

Végül is a felcsúti kisiklástól eltekintve a csapat hozta az elvártat, bár a neheze még hátra van.