Feljegyzések a fotelból – Lesz ez még jobb is!

A fotelszurkoló évfordulóhoz érkezett. Pontosan egy évvel ezelőtt jelent meg az első jegyzetem, „Egy fotelszurkoló feljegyzései, avagy a szombat reggeli gyomorgörcs” cí­mmel. Akkor még nem terveztem sorozatot, csak készültem a 2009-es szezon első mérkőzésére, és olyan feszültségek tomboltak bennem, hogy muszáj volt valahogy kiereszteni a gőzt.

Így utólag egy kis magyarázkodás is volt benne, hiszen akkor még életben volt az a fogadalmam, amit 2003-ban tettem – a sokunk számára tragikus kimenetelű Debrecen elleni mérkőzés után -, és mely miatt hat évig nem tettem be a lábam a Szentélybe. Talán nem kellett volna magyarázkodnom, de a 2009-es bajnoki nyitány annyira feltüzelt mindenkit, hogy egy kicsit szégyelltem magam azért, mert kivonom magam belőle, és a fotel kényelméből szemlélem a visszatérésünket.

Azóta nagyot változott a világ, megszűnt az „átok”, újra tudok a Szentély semmivel sem pótolható hangulatával egyesülni, még akkor is, ha eddig olyan túl sok sikerélményem nem volt azokon a meccseken, mikor barátaimmal együtt szurkoltam a csapatnak. Most veszem észre magamon, hogy megint kifogást keresek, hiszen mi más indokolta volna, hogy visszaemlékezéssel nyissam a 2010/11-es bajnoki szezon első fotelszurkolós feljegyzését? Ebből könnyű is kitalálni, hogy az első fordulót megint kihagytam. Most a kényszer szólt közbe, hiszen már hetekkel ezelőtt megvettem az éves bérletemet és nagyon szerettem volna találkozni a barátaimmal is, de néha a sors más utat jelöl ki. Ilyenkor nagyon utálom azt a hivatalt, ahol meghozzák a döntéseket, de mivel az égieket eleve nem lehet befolyásolni, í­gy beletörődtem, hogy ma, csak a fotelem lesz a társam. De tudtam azt is, hogy az egyedüllét nem fog sokáig tartani.

Elég lesz meglátni a Szentélyt, elég lesz meghallani a teli torkokból zengő Fradi indulót, látni a kifeszülő zöld-fehér sálakat ahhoz, hogy a testem önállósí­tsa magát. Testem még ott ül a közel hatvanéves fotel kényelmes karfái között, de a lelkem, a szí­vem már önálló útra tért. Szinte kiemelkedett belőlem és a több százezer Fradista lelkével egyesülve ott tornyosult a Szentély felett és próbálta átadni az erőt. Azt, melyre mindig is szüksége volt a Fradinak, de most talán az eddigieknél is nagyobb szüksége volt a csapatnak. Ezért is van egy kis lelkiismeret furdalásom a távollét miatt, de remélem, a következő hazai mérkőzésen már ott lehetek a helyemen, a Szentélyben.

Mert ez a csapat megérdemli az előlegezett bizalmat. Még akkor is, ha a bemutatkozó mérkőzés nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Bár a győzelmet soha nem kell magyarázni, de a második félidő miatt azért maradt bennünk hiányérzetet. És legyünk őszinték, a játék is hagyott kivetni valót, még az első félidőben is voltak olyan pillanatok, amikor a hátvédsor bizonytalansága miatt sokunkat az infarktus kerülgetett. Pedig úgy indult, hogy fieszta lehet a vége. Totális letámadás, a paksiak csak kergették a labdát, amin még az sem változtatott, hogy az első ellentámadásból gólt kaptunk. Heinz pillanatok múlva igazolta, hogy klasszis játékos és igazi értéke lehet a megújuló Fradinak. Bár látható volt, hogy erőnlétileg nincs teljesen a topon, de tény, Marek személyében végre olyan játékosunk van, aki olyan váratlanul mozdulatokra képes, melyeket már régen láttunk az Üllői úton. A többieknek még „tanulniuk” kell a játékát, de ha sikerül összecsiszolni a Józsi-Andrezinho-Tóth-Abdi-Heinz tengelyt, lehet még örömünk az elkövetkezendő mérkőzéseken.

Az egyenlí­tés után tovább fokoztuk az iramot. A vezetéshez kellett a paksi védő segí­tsége is, de ha nincs elegendő gólvágó csatárunk, akkor megvan a megoldás. Olyan helyzetbe kell hozni az ellenfél védőjét, hogy egyetlen megoldás legyen számára: az öngól! Mert gól az is, és a jelen helyzetben három pontot is ért. Mivel nem nagyon akarom elrontani a győzelem utáni örömömet, a második félidővel most inkább nem is foglalkozom. Azt meghagyom a szakmai stábnak és a következő fordulók tapasztalatainak.

Még véletlenül sem akarok abba a hibába esni, mint egy évvel ezelőtt, amikor a diadalmas ZTE elleni győzelem után, már vésni kezdtem imádott fotelem karfájába a 29-es számot. Most nyugalomra és bizalomra van szükség. Nem kell örömködni, de Détári Lajost sem szabad játszani. A bajnoki szezon első mérkőzésén vagyunk túl. Hiányzott egy alapjátékos (Józsi), hat új játékos lépett kezdőként a pályára, még nem mondtunk le egy csatár igazolásáról, és biztos vagyok benne, hogy ha Kulcsár és Fitos is visszanyeri formáját, nagyobb variációs lehetősége lesz Prukner Lászlónak. Van mit javí­tani, de van mire épí­tkezni is. Voltak olyan szakaszai a mérkőzésnek, amikor azt a focit láttuk az ellenfél tizenhatosáig, amit már évek óta várunk. Ezek még csak rövid szakaszok voltak, amit néha idegborzoló percek követtek a kapunk előtt.

Ezért nem szabad „hideg-meleg játékot játszani” az első forduló után. Most csak örüljünk egy kicsit, szakadjon fel bennünk az elmúlt időszak feszültsége, és egy kis öniróniával nézegessük a 2010/11-es bajnoki szezon tabelláját, amit holnap délutánig minden bizonnyal a Ferencváros fog vezetni.

Ami a játékot illeti, biztos vagyok benne, hogy lesz ez még jobb is!

– lalolib –