A kockás báró ezüstforintjai
A történet réges-régi, meglehet, hogy a magyar labdarúgás első „sztársztorija”. 1899 nyarán esett meg a Petőfi tér — akkor — lombos fái alatt. A tízéves Schlosser Imre és pajtásai mindennapos focimeccsüket vívták, természetesen rongylasztival, fél szemmel a csőszt, a football kérlelhetetlen ellenségét figyelve.
Egyszer csak felbukkant Podmaniczky Frigyes báró, a Dunakorzó elmaradhatatlan sétálója. A gavallériájáról és gyerekszeretetéről is híres Frici báró, az író, politikus, az országgyűlési képviselő érdeklődve figyelte az izgalmas kiskapuzást. A kis Schlosser egyre csak attól rettegett, hogy véletlenül még a bárónak rúgják a sárral átitatott rongylabdát, tönkreteszik városszerte emlegetett pepita öltönyét. És akkor jaj nekik.
Imre nem bírta tovább, illedelmesen figyelmeztette a Kockás bárót, hogy „veszélyövezetbe” tévedt. Elképedésükre Podmaniczky ajánlattal állt elő: ha valaki tíz lépésről lerúgja a cilinderét, szép ajándékot kap. A tér úri dámáinak megbotránkozására a kis Schlosser bal lába lövésre lendült, repült a rongylabda, a következő másodpercben Frici báró cilindere is. Az öreg harsányan derült a jól sikerült csínyen, másnapra pedig igazi bőrlabdával lepte meg a gyerkőcöket. Imre külön „prémium” gyanánt két ezüstforintot kapott. Ezt a játékot már akkor is a mecénások éltették.
Autogram a villamosjegyen
Az első primadonnaként ünnepelt, ajnározott labdarúgó, vitán felül, Schlosser Imre volt. Nem viselkedhetett olyan szerényen, hogy hisztérikus rajongói ne okozzanak esetenként rendőri beavatkozást igénylő skandalumot a nyílt utcán.
Imádat és imádat között is van persze különbség. A következő kis emlék Slózi szívét mindig átmelegítette.
Az FTC egy aprócska, kopott ruhás drukkere minden meccs után leste bálványát a kijáratnál, követte a villamosmegállóig.
Slózi felszállt, a gyerkőcnek persze nem volt pénze jegyre. Sokszor megállókat loholt a kocsi mellett, vagy az ütközőn „tujázva” bámulta áhítatosan a nagy csatárt. Schlosser egyszer megsajnálta a kis szurkolót, megváltotta, sőt még az aláírásával is feldíszítette a jegyét. A gyerek szerelmesen szorította magához a vonaljegyet és megígérte, hogy soha életében nem fog tőle megválni.
Slózi egyik játékostársa próbára akarta tenni a kislegényt: tíz koronát ígért a jegyért!
A kicsi nemcsak mondta, őszintén érezhette is a rajongást, mert büszkén utasította vissza a számára vagyonnal felérő tízest…
Mosolynosztalgia
Az 1910-es évek elején a BTC ellen futballozott az FTC a Millenárison.
A BTC csapatában a klasszisok közé tartozott Ficzere, a fedezet, Szendrő, a hátvéd és Bihari, a kapus.
Schlosser azonban formája tetőpontján játszotta végig a meccset. Egyik gólja a következőképpen esett: kicselezte Ficzerét, aztán átjátszotta Szendrőt, mire nekirohant Bihari, hogy rádobja magát a balösszekötő ördöngösen kacskaringózó lábára, de Slózi billentett kettőt a csípőjén, kaszált egyet a karikalábaival, és a kapus már csak a levegőbe tenyerelhetett.
Schlosser pedig ott állt egyedül a kapu torkában. Ebben a pillanatban megtorpant, mintha azt kérdezné:
— Más nincs?
S miután nem kapott feleletet, szépen ráállította a labdát a gólvonalra, megfordult és úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog.
A tribün harsogott a nevetéstől.
Ezt követően Schlosser háttal a kapunak, mosolygó arccal sarkalt egyet a labdán…
Trükk, trükk — mondanák ma a keserű utódok —, de hol van legalább a mosoly?
A svihák fakereskedő
A bálványszerep olykor gyötrelmes, sőt még az is hátrány lehet, ha az ünnepelt sztár karikalábú.
Erre jött rá Slózi barátunk a húszas évek közepén, mert ő volt a szenvedő alanya a következő történetnek.
Az Európa-szerte ünnepelt csatárfenoménnek egyszer csak alteregója akadt. A svihák egy sátoraljaújhelyi faügynök volt.
A hasonlóságot kihasználva Schlosser Imrének adta ki magát, sőt arra vetemedett, hogy Slózi „képmásában” megkérte a helyi iskolaigazgató lányának kezét. Az ifjú hölgy sosem látta az igazi Schlossert, annyit tudott róla, hogy szerfelett görbe lábakon közlekedik. Akárcsak a faügynök. A botrány akkor robbant ki, amikor az MTK klasszisa is evezni kezdett a házasság biztos (?) réve felé és bejelentette eljegyzését.
Az eseményt természetesen a lapok közölték, és a lapok természetesen eljutottak Sátoraljaújhelyre is. A megbotránkozott úri család felháborodott hangú levélben vonta kérdőre a „csapodár” futballistát. Az igazi Slózi sietve tisztázta a félreértést, így ért véget az ál-Slózi pünkösdi királysága.
Nem járt rosszul a kópé. Kislisszolt a házasságból és újra egyenes lábbal járhatott. Mint kiderült, mérhetetlen szenvedést okozott neki, hogy meggyőzően imitálja Schlosser karikázó lábmozgását.
Minek szélhámoskodik az, akit az Isten nem áldott meg ó-lábbal?
Debütálások
Az isteni Slózi népszerűsége akkora volt, hogy még életében utcát akartak róla elnevezni.
(A szurkolók ezt nem várták meg, hanem 1911-ben el is nevezték az Üllői úti teniszpályák mögötti kis utcát „Slózi utcának”…) De hogy az örökkévalóság neki sem adatott meg, arra két példa…
Mikor abbahagyta az aktív játékot, a lengyelek szerződtették olimpiai edzőnek.
Az első edzésen ötezer ember volt kint. Schlosser kapura rúgott, egymás után sokszor; hol a jobb kapufa mellett, hol a bal kapufa mellett ment be a labda a hálóba.
A lengyelek elnöke megkérdezte:
— Tessék mondani, hogyan kell kapura rúgni?
Slózi megállt, hosszan gondolkozott, majd kinyögte:
— Nem tudom… figyeljék meg…
Ezért nem lett belőle jó edző.
Annyira szerette azonban a focit, hogy letette a játékvezetői vizsgát. De olyan rosszul vezette az első mérkőzését Budafokon, hogy egy fiatal szurkoló bekiabálta neki:
— Bíró úr, rúgott már maga valaha labdába?
így is elmúlhat a világ dicsősége…
A király alszik
A honi labdarúgás történetében szinte vörös fonálként végighúzódó vámhistóriák első zsengéjét Schlosser-Slózi őrizte meg az utókor számára.
,,… Párizsból vonatoztunk hazafelé 1911 januárjában. A legutolsó fillérekből is ajándékokat vásároltunk. Nem maradt pénzünk, hogy az iszonyú tömegű áru után esetleg vámot fizessünk. Féltünk is, hogy a finánc mindent elkoboz. Valamelyikünk kifundálta, hogy mindent bepakolnak az én fülkémbe, ahol majd mély alvást színlelve várom a finánc látogatását. így lett. Az egyenruhás vámtiszt nagy garral benyitott és majd hanyatt esett az áruháznyi portéka láttán.
Szerencsére Payer Imre a fülébe súgta:
— Pszt, hier schlaft der ungarischer Fussballkönig. Vagyis: Pszt, itt alszik a magyar focikirály.
A francia vámőrnek a balhátvéd német mondatából csak a király szó ütötte meg a fülét, haptákba vágta magát, szalutált és elsomfordált.
Ekkora respektben sem volt még részem. Tetejében az ajándékokat vámmentesen hazahozhattuk…”
-Részlet: Kő András -Török Péter A magyar futball anekdotakincse-
Vigyázz a serlegre!
Bécsben játszott egyszer az FTC az Amateure nevű osztrák csapattal, a háborús évek alatt. Gyönyörű szép serlegért ment a küzdelem, 2:1-re vezetett az FTC és már csak néhány perc volt hátra. Ekkor szabadrúgáshoz jutott a magyar csapat, a 16-osról.
Schlosser Imre szaladt a labdával, hogy lőjje a szabadrúgást. Közben kikiáltott a határvonal szélén álló vezetőknek:
— Vigyázzatok, hogy el ne vigyék a serleget! (A serleg ugyanis ott állt egy asztalkán.)
Azzal letette a labdát s úgy bevágta a felsősarokba, hogy csak úgy porzott.
Ma már ritkábban látni ilyesmit . . .
Vélemény, hozzászólás?