Opata Zoltán

Opata (Ormos, Patai) Zoltán (1900. szeptember 24., Budapest – 1982. május 19., Budapest) az MTK, a Hungária FC (1920-34: 144 bajnoki / 57 gól; hat bajnok-, és két kupagyőztes csapat tagja), közben a miskolci Attila FC (1929-30) csatára 1922 és 1930 között 17 válogatott mérkőzésen szerepelt és 6 gólt ért el. Tagja volt az 1924. évi olimpiai játékokon részt vett magyar együttesnek. A sokoldalú csatár a támadósor minden helyén szerepelt nemcsak az MTK-ban, hanem a válogatott csapatban is. Leggyakrabban középcsatárt játszott. Az MTK örökös tagja.

Technikailag képzett, kétlábas, rendkí­vül lendületes és veszélyesen lövő labdarúgó volt. Az összjátékban is jeleskedett. A szárnyakat tervszerűen, jól foglalkoztatta. Látási zavara — rövidlátása miatt — a fejjátékban gyakran alulmaradt. A bohém természetű játékos az élet gondtalanabb, szórakoztatóbb oldalát is szí­vesen kereste. Osztatlan népszerűségnek örvendett kiapadhatatlan humora, ötletes tréfái és bemondásai miatt. Egész anekdota-kör alakult ki személye körül.

A labdarúgást azonban komolyan vette. Küzdőképessége a pályán mindig csorbí­tatlan maradt. Legjobb játékát a magyar nemzeti csapatban 1924. április 6-án, az olaszok elleni mérkőzésen (7:1) nyújtotta.

*

Visszavonulása után hosszú ideig értékes edzői tevékenységet fejtett ki.

Az 1936-os berlini olimpián a magyar amatőr válogatott szakvezetője volt.

Játékosként megszerzett féltucatnyi bajnoki cí­me után a HASK Zagreb-bel nyert először bajnokságot edzőként. A háború után az ITA Arad-dal végzett a román bajnoki pontvadászat élén, majd az 1957/58-as idényben a lengyel bajnokságban is a bajnoki dobogó tetején fejezte be a Górnik Zabrze-val.

Idehaza dolgozott a Debreceni Bocskainál, a WMFC-nél, a MÁVAG-nál, a Kolozsvári AC-nál (kupadöntős a Fradi ellen 1944-ben), a Pécsi BTC-nél, a Bp. Dózsánál, a Csepelnél, a Bp. Haladásnál és a Fradinál is.

Dimény Lajos távozása után került a Ferencváros élére, 1947. május 15-én debütált a Fradi kispadján éppen egykori klubja, az MTK elleni bajnoki találkozón (3:3). A szezon végén a negyedik helyen zárt a csapat. A hí­res mexikói túrán még Ő vezette a csapatot, de a nyár végén lejáró szerződését nem hosszabbí­totta meg. Urbancsik Gábor váltotta a kispadon.

Névjegy:

Klubjai játékosként: ?- 1916: MÁVAG, 1916-34: MTK, Hungária (6x bajnok, 2x kupagyőztes), 1924: Makkabi Brno, 1929-30: Attila, Nemzeti, Debreceni Bocskai, 1932-33: OSC Lille, 1934-35: Racing Paris

Klubjai edzőként: 1936: olimpia válogatott, Debreceni Bocskai, 1937-38: HASK Zagreb (1x bajnok), WMFC, 1941-42: MÁVAG, 1943-44: Kolozsvári AC (1x kupadöntős), 1945-46: Fererul Cluj, 1946-47: ITA Arad (1x bajnok), 1947: Ferencváros, 1948-?: Pécsi BTC, Bp. Dózsa, Csepel, Bp. Haladás, 1957-58: Górnik Zabrze (1x bajnok)

*

ZOLI, A MÓKAMESTER

Horgászbottal a kezében ül a Duna-parton. Rezignáltán nézi a ví­z tükrét. Mintha nem is a halakat lesné, hanem a múltban járna emlékezete. Aki nem ismeri, el sem tudja képzelni, hogy a végtelen nyugalommal „pecázó” hatvanon felüli, de ma is (1963-at tapossuk) izmos sportember valaha – bizony nem ma volt – a legnyugtalanabb, a fékezhetetlen temperamentumú robbanékonyság megtestesí­tője volt a pályán és az életben egyaránt.

A közönség tombolva harsogta a nevét: Opata! Opata! Az ágyúslábú csatár pedig száguldott és lőtt. Sok gólt lőtt. Különösen mai szemmel. Mert akkoriban egy bajnokságban 25-30 góllal nem lehetett a góllövőlistán valami előkelő helyre kerülni. Még saját csatártársaival is nehéz volt góllövésben az „egyensúlyt” fenntartani. Gondoljunk csak arra, hogy állt fel az a csatársor? Braun, Molnár, Orth, Opata, Jeny. A labdarúgás évszázados történetében szerte a világban aligha akad klubcsapat, aki olyan neveket tud felsorakoztatni. Opata mégsem maradt alul társaival szemben.

A magánéletben sem volt kisebb sikere. Aranyos, bohém kedélyű volt, szellemes kiszólásait egész Pest ismerte; kitűnő táncos, társaságának valóságos mókamestere volt. A legnagyobb szerelme azonban, amely mindig és mindent legyőzött, mégis örökké, a futball maradt. Ma is az!

A horgászat? Inkább narkotikum!

Nyugtalan játékos volt. Ugyanis akkor még szokatlan volt, hogy valaki széltében-hosszában végigjátssza az egész pályát. Opata úttörő volt ezen a téren. Így lett ő a Jolly-Joker, s nemcsak az MTK-ban. de a válogatottban is szerepelt jobbszélsőtől a balszélsőig a csatársor mind az öt pontján.

Mint játékos, s mint edző bejárta a világot, de boldog csak itthon volt. Amí­g „ment” a játék, csak az MTK-ban játszott. Amikor jött az elkerülhetetlen hanyatlás korszaka, de még nem tudott elválni olthatatlan szerelmétől – megpróbálkozott más csapatokban is játszani. De az már nem volt az igazi.

15 éves korában, mint MÁVAG játékosa, edzőmérkőzésen szerepelt az MTK ellen. A legendás hí­rű Kertész II. „halfolt” ellene. Tucatnyi góllal vezetett már az MTK, amikor Kertész megkérdezte, hogy nem volna-e kedve átjönni hozzájuk?

– Vili bácsi, ez lehetséges? – kérdezte Opata.
– Hogyne! Kedden várunk az edzésen.

Így került Zoli az MTK-ba. Kertész Vili végig megmaradt patronusának a pályán kí­vül is. Ö vezette be nemcsak a kék-fehérek klubjába, hanem a hangulatos életbe is.

Az MTK-ban meg lehetett „tanulni” játszani. A kitűnő partnerek mellett legtöbbet jelentett Jimmy Hogan, a kiváló angol tréner, aki megalapozta a feledésbe azóta se ment hí­res MTK stí­lust. Más vonzerő is akadt az MTK-ban. Ott játszottak évtársai, Braun és Orth. Mindkettő iskolás gyerek korában már a „nagy egyben”. Hogyne vonzotta volna őt is a nagy lehetőség?

1916-ban játszott először az MTK ificsapatában. Nem restelltem – mondja ma is büszkén – a MÁVAG nagy egyből itt az ifibe kerülni. Jimmy Hogan itt is szeretettel foglalkozott vele. És a „nagy” játékosok is barátian karolták fel. Rövidesen beállí­tották a nagycsapatba. Nem kisebb nagyság, mint Konrád II., a világhí­rű „Csámi” helyett kellett játszania egy kupadöntőn a Vasas ellen. A bemutatkozás emlékei közé tartozik, hogy egy támadás hárí­tásánál Plattkó, – akkor még a Vasas kapusa – valósággal leütötte. Később, mint klubtársak és jó barátok, nevetve emlékeztek erre az epizódra.

1920-ban lett állandó tagja a nagycsapatnak, amikor Winkler, Szabó, Schaffer, majd a Konrád-fivérek és mások is külföldre távoztak. Először Schlosser mellett balszélsőt játszott, majd fokozatosan sor került a csatársor minden posztjára.

Beszélgetés közben kutat az emlékei között. Vallomást tesz a múltról: Igaz nagy játékosok között játszottam. De a sikertényezők között, a játékosok tudásán kí­vül, más is szerepelt. Elsősorban – és ezt kellene minden játékosnak megtanulni – a klubszeretet! És az egymás iránti szeretet! Ezt az erkölcsi erőt nem pótolhatja semmi sem. Szeretett klubunk és az egymás iránti rajongásunk és felelősségünk átsegí­tett bennünket minden nehézségen. Testi-lelki jó barát volt a csapat minden tagja. Együtt éltek, együtt szórakoztak. Természetes, hogy egyek voltak a pályán is.

Érdekes, hogy még a profikorszakban sem tekintette egyikük sem foglalkozásnak a labdarúgást. Mindegyiküknek volt állandó, rendes foglalkozása. A „foci” több volt mint pénzkereső foglalkozás: olthatatlan rajongás, lángoló szenvedély, amely végigkí­séri őket egész életükben.

Apró epizódokra emlékezik. Az MTK vezetői ismerték mulatós kedvéről. Egy í­zben Brüll, Weisz Richárd, Preiszmann, Zwack János – szóval az akkori elnökség – vitte magával szórakozni. A mulatós kedvű Zoli azonban nem ivott a drága Pomerryból. Brüll csodálkozva kérdezte: „Opata, mi van magával?” ő rezignáltán felelt: „Elnök úr! Nem megfelelő a társaság!” Jól mulattak a csí­pős megjegyzésen. Az MTK Liszt Ferenc téri klubhelyisége volt a tanyájuk, második otthonuk. Naponta ott jöttek össze családostól és ott forrott még jobban össze tökéletes baráti egységgé is a csapat. Bizony ma sem ártana – állí­tja Opata -, ha a játékosok és vezetők ilyen bensőséges közösségi szellemben élnének együtt. A klubba nemcsak a focisták jártak. Jó barátok voltak a többi szakosztály tagjaival is. Egymást biztatták mérkőzéseiken és versenyeiken az atlétákkal, bokszolókkal, úszókkal, ví­zilabdásokkal és a többiekkel. Mindent elkövettek a szí­nvonalas magánéletük érdekében, s mindenkinek jutott ideje foglalkozásuk és az edzések mellett, tanulásra és művelődésre.

Sok kedves emléket idéz pályáról és pályán kí­vüli életükből. Mint kuriozitást emlí­ti, hogy egy í­zben Közép-Németország válogatottja ellen öt szélsőcsatárból állt a magyar támadósor: Paulusz, Braun, Opata, Hirzer, Weisz. Mégis győztek! Labdarúgó-élményei közül nehéz kiválogatni a legérdekesebbet. Mint játékos, vagy edző, az MTK-n kí­vül a miskolci Attilában, a debreceni Bocskaiban, a MÁVAG-ban, a Pécsi BTC-ben, a Dózsában, az FTC-ben, a Csepeli Vasasban és a Bp. Haladásban működött.

Azonkí­vül Lengyelországban, Jugoszláviában, Csehszlovákiában és Romániában is taní­totta a labdarúgást. Hogyne lenne számtalan élménye. De a legkedvesebbek mégis az MTK-hoz fűződnek.

Egyszer, egy csütörtöki napon, a születésnapját ünnepelték. Artner Lajos, az MTK egyik vezetője itatta Zolit és Jeny Rudit. Meglátta Preiszmann az esetet és botrányt csinált. Mi ez? Vasárnap a Fradi ellen játszunk és a balszárny iszik! Ha vesztünk, Artner úr csomagolhat! Nagy lett a „hajtás” Artnerért. 4:1-re győztek, Opata három gólt lőtt.

Az is előfordult, hogy hasonló sportszerűtlenség miatt kihagyták a csapatból. Nem tették be például egyszer a Vienna ellen, s a tribünről nézte a mérkőzést. Félidőben 2:o-ra vezettek a bécsiek. Érte mentek, hogy játsszon a második félidőben. Nehezen vállalta, hiszen nem készült erre a lehetőségre, szí­nésztársaságban töltötte az éjszakát is. Mégis sikerült megfordí­tani az eredményt. Két góljával járult hozzá az MTK 3:2-es győzelméhez. Az akaraterő diadalára, a „csakazértis megmutatom”-ra sok példát tud felhozni emlékeiből. Azt azonban nem állí­tja, hogy ez az életmód hasznos volt játékos-pályafutására. De bí­rta fizikummal.

Tizenhétszer volt válogatott. Ez nagy szó volt abban az időben. Nem volt bérelt hely a csapatban és ritkábban is voltak a válogatott mérkőzések. Nagy megtiszteltetést és nagy felelősséget jelentett akkor a válogatottság. Erre is kellene gondolni a mai fiataloknak, akik úgyszólván „szériában” szerepelnek a válogatott csapatban – hangoztatja az egykori bohém futballista.

Opata Zoltán emlékei, bár a régi világot tükrözik, mégis tanulságosak ma is, mert nagy játékos volt és mint ember is mindig tiszteletet élvezett a labdarúgó-világban.

(Antal Zoltán és Hoffer József í­rásainak valamint az MTK kiadványainak és az Új Magyar Életrajzi Lexikon felhasználásával)