A derbi napja: 2011 ősz

Már hétfőn arra gondoltam, hogy orvoshoz kéne fordulnom, bár tudtam, hogy arra a betegségre mely kitört rajtam, nincs orvosság. Legfeljebb kapnék egy gumiszobát néhány nyugtató injekció kí­séretében, jobb esetben le kéne dőlnöm a dili-doki dí­ványára és elmesélni az életemet, de annak aztán végképp nem láttam értelmét, hiszen nagyon is tisztába vagyok azzal, hogy a tüneteim miből is fakadnak.

Mindez már vasárnap kezdődött. Elég volt lecsillapodni a pápai győzelem után, hiszen egy borzasztóan rossz, sőt talán helyesen fogalmazva, egy szégyenteljes sorozat után végre győztessen hagytuk el a játékteret. Felszabadultak a görcsök, és ahogy szinte minden Fradista nyilatkozott a meccs után: a derbi előtt úgy kellett az a győzelem, mint az éhező számára egy falat kenyér. A pápai kaland előtt aki ránézett a tabellára (őszintén erős önsanyargatás kellett hozzá) az szembesülhetett azzal a soha nem látott ténnyel, hogy 11 forduló után a kieső helyen állunk, egyetlen soványka győzelemmel a tarsolyunkban. És mivel az örök ellenfél nyert, í­gy nekünk sem maradt más választásunk Pápán, mint a győzelem. Ennek hiányában a fejünkön egy bohóc sipkával léphettünk volna a pályára úgy, hogy kezünkben a végrendeletünket szorongatjuk. De í­gy győztesen, felvértezve egy új remény simogató érzésével várhatjuk a vasárnapot.

Szombaton nem csak egy mérkőzés lesz, hanem „a” mérkőzés, mely keretbe foglalja zöld-fehér hitünket, a több mint száz éves dicső múltunkat. Sokan megpróbálták már megfejteni a titkot, de nem sikerült. Ezért nem is kí­sérletezem vele, mert nincs értelme. Ha véletlenül rá is találnék a megoldásra, azzal megölném a bizsergést, a feszült izgalmat is, azt meg végképp nem szeretném.

Mert nagyon jó í­gy, ahogy van. Feszülten készülni a derbire, naponta ezzel ébredni, a haverokkal erről beszélni, a neten böngészni a mérkőzés előzeteseit, kutatni a régi videókat, nem tudni arról, hogy reggel nem zártuk be a kaput, és nem adtunk a kutyának kaját. „Bolondnak” lenni ezen a héten annyit jelent, hogy Fradista vagy, hogy kikapcsolt az agyad, hogy megszűnik körülötted a világ. Minden zöld-fehérbe öltözik, vezetés közben nem a forgalmat látod, hanem Szenes 1990-es bombagólját az első percben, vagy Dragó fejesét 2000-ben! Azon sem csodálkozik senki, ha este a tévénézés közben lelki szemeink előtt nem valamelyik véget nem érő sorozat pereg, hanem Marek Heinz áprilisi elsejei „tréfának” szánt gólja. Pedig az inkább egy bosszúgól volt az őszi traumáé, amit nincs olyan Fradista aki valaha is el tudna felejteni.

Mert azt nem lehet feledni. Úgy ivódott belénk mint a győztes emlékek és hiába akarunk is elmerengeni Heinz győztes találatán, agyunk legmélyén ott motoszkál az a gyalázatos hat gólos vereség minden megrendí­tő pillanata. De most el kell hessegetni magunktól, meg kell hagyni a „történetí­róknak”, nekünk most a jelen a fontos. Ha győzünk, helycsere következik és egyből helyreáll a világ zöld-fehér rendje, melynek alapja az, hogy a lilák csak utánunk következhetnek a tabellán. Ezen meg az sem változtat, hogy sokszor csak kullogtunk az Újpest mögött, hiszen a lilák múltja is tekintélyes és méltatlan lenne ha ezt lebecsülnénk és a komód alá söpörnénk. Ettől függetlenül ha a közös múltunkra emlékezem, mindig előjön az egyik legkedvesebb muzeális kalandozásom, mely egészen 1933-ig repí­t vissza az időben, amikor 11:1-re vertük a lilákat. A „közte mócsing” esete meg olyan plusz energiákat szabadí­t fel, mely még arra is képes, hogy a 2010-es vereséget is feledtetni tudja (amit meg az Újpestiek ünnepelnek, de ez í­gy természetes).

A derbi napja, a magyar labdarúgás legnagyobb összecsapása mely független a csapatok jelenlegi helyezésétől. A múlt, a tekintély, a fantasztikus játékosok sora mind-mind olyan tényező melyekkel jelenleg a zöldeken és a lilákon kí­vül egyetlen csapat sem rendelkezik, legyenek bármennyire is „agyonsztárolva” és államilag kitüntetve a jelenben. Fradi-Dózsa több mint egy meccs, több mint egy érzés. Maga a történelem, megspékelve maradandó emlékekkel.

Szombaton délután jön  amire minden évben várunk, amire folyamatosan készülünk, amitől azt várjuk, hogy tovább erősí­ti bennünk a Fradizmust. Szombat reggel már számolni fogjuk a perceket, az ebéd után felhúzzuk a gondosan kivasalt zöld-fehér mezt, nyakunk köré tekerjük a Fradi cí­meres zászlót, és a mérkőzésig legalább százszor eldúdoljuk az indulót. Mire az óra elüti a hármat, már teljesen megszűnik majd a külvilág, szí­vünk és a lelkünk egy másik dimenzióba kerül. Megpróbáljuk majd kordába tartani, de mikor először meglátjuk a csapatot a játékos kijáróban, a egy olyan „Hajrá, Fradi!” kiáltás szakad fel bennünk, melytől ténylegesen megremeg a föld.

Fiúk, ott a gyepen, rajtatok a zöld-fehér cí­meres mez, ebbe a biztatásba nektek is bele kell remegni!