A fotelszurkoló megszegett fogadalma

Tudom, nem a legjobb ómen egy vallomással kezdeni egy jegyzetet. Magyarázkodásnak tűnhet, egy elcsépelt kifogáskeresésnek, de egyszerűen csak arról van szó, hogy túlságosan hosszú már a szünet, és kibújt belőlem a fotelszurkoló. Nem mintha mostanában sokat ülnék a közel hatvan éves bútordarab ódon karfái között, mivel a szoba közel 30 fokos hősége inkább szaunára buzdí­t, és nem meccsnézésre. Ráadásul szerkesztőtársam jóvoltából már az éves bérletem is megvan, bár az érte kifizetett 27 ezer forint egy kicsit megcsapolta a havi illetményemet.

Emiatt egy gyors számolásba is kezdtem. A bérletem kb. 100 doboz Heineker sör árának felel meg, és bár nem vagyok egy nagy sörfogyasztó, de amikor még oda voltam ragasztva a fotelemhez, egy-egy mérkőzés során 4-5 dobozt azért el tudtam tüntetni. Ha ezt veszem alapul, az éves bérletemmel minimum 15 hazai mérkőzést nézhetek meg (persze ha nem lesznek zártkapuk) a Szentélyben, mellyel majdnem annyi sört spórolók meg, hogy kijön a bérlet ára. Az megint más kérdés, hogy a Szentélyben, valamint a mérkőzés előtti „Parálkodás” közben ki fogja fizetni a söradagomat. Lenne rá éppen ötletem, de azt majd személyes közlöm az érintettekkel.

Bevezetőnek talán ennyi sületlenség éppen elég és rá is térhetnék arra a bizonyos megszegett fogadalomra. Nem nagydologról van szó (tessék nem félreérteni a szó jelentését), csupán egy tanulságról, amit az elmúlt évek felkészülései után szűrtem le. Persze nem közvetlenül, hanem hónapokkal később, amikor kiderült, hogy az alapozás utáni optimizmusunk úgy elszállt, mint Gagarin 1961. április 12-én. Azóta óvatosabban kezelem az átigazolási hí­reket és a felkészülési mérkőzések eredményeit. Ha partneroldalunk (üllöi129) nem lenne ilyen hiperaktí­v (bocs fiúk, de napi 20-30 cikk néha már komolyan befolyásolja az amúgy is megzavart bioritmusomat), nem is foglalkoznék a felröppent pletykákkal, nem kutakodnék információk után a megjelenő „próbababákról”, és nem nyugtalankodnék amiatt, hogy eddig csak két gólt sikerült szereznünk a felkészülési mérkőzéseinken (a tegnapi bulimeccset végképp nem akarom a felkészülésbe számí­tani).

Azt tudjuk, hogy 1961-ben Gagarin „visszaszállt” a Földre, mellyel azt a igazságot is bizonyí­totta, hogy bármilyen magasan is száll a képzeletünk és a vágyunk, ha beérünk a Föld vonzásába, és ha nincs ejtőernyőnk, úgy csapódunk az anyaföldbe, mint a Gyalogkakukkot állandó elkapni szándékozó Prérifarkas a kedvelt rajzfilmből. Még szerencse, hogy a Prérifarkas is mindig túlélte a zuhanást, ahogy a mi optimizmusunk is töretlen, pedig csapódtunk mi is már eleget az elmúlt években.

Tanár-í­ró szerkesztőtársam szokta mondani, hogy hit nélkül nem lehet szurkolónak lenni. Bölcsességét és élettapasztalatát és közel hatvan éves Fradizmusát ismerve, meg is próbáltam már eddig is hallgatni rá. Nagyon nem is kellett ösztönözni magam, hiszen számomra is fontos annyira a Fradi, hogy ha már benne sem tudnék hinni, akkor el is veszne az egyik legfontosabb alkotóeleme az életemnek. Talán ezért várom ismét optimistán az őszi (inkább nyári) rajtot, zsebembe az éves bérletemmel. Egy gondom van, a drága bérlet miatti sörelvonás, de a Fradiért minden áldozatra képes vagyok.

Átolvasva, amit eddig í­rtam, hát eléggé elkalandoztam attól a témától, amivel igazából foglalkozni akartam. Ráfoghatnám a kánikulai melegre, vagy arra, hogy még mindig nem tértem magamhoz az éves bérlet ára miatt, de igazából nem ezekről van szó. Értékelni akartam az eddigi felkészülést és az igazolásainkat. Neki is fogtam, de hamar rájöttem, hogy bár a kibicnek semmi sem drága, azért megfelelő információ nélkül mégsem szabadna túlzó következtetéseket levonnom.

Nyáron olyan forgalmas volt a Fradi székház, mint a londoni Heathrow-i reptér. Úgy jöttek-mentek a próbázók, hogy szinte követni sem lehetett a forgalmat. Másfél héttel a rajt előtt sem végleges a keret. Még tegnap is arról szóltak a hí­rek, hogy Prukner László Hollandiába repült játékos nézőbe. Neveket fel tudnék sorolni, hogy kiket kéne onnan elhozni, és bár ma is nagy a meleg, annyira azért még nem ártott meg a hőség, hogy teljesen képtelenségekkel szórakoztassam magam.

A csapat gerince adott. A kapusposzton a szlovén Ranilovic leigazolásával több évre megtaláltuk a megoldást. A hátvédsorral eddig sem volt túl nagy gond, hiányzott egy ballábas, beadni is tudó bekk, ami Junior érkezésével megoldódni látszik. Számomra a legnagyobb talány a középpálya. Egy csapat stí­lusát igazából az határozza meg, hogy milyen felfogású játékosok alkotják a mai foci legfontosabb szegmensét, a középpályát. Védekező-rakkolós, vagy támadó szemléletű, vagy esetleg a kettő kombinációja lesz a befutó? Mindkét variációra vannak játékosok, nagyon kí­váncsi leszek arra, hogy a tanár úr melyik variációt helyezi az előtérbe. Csatárposzton néhány hete még katasztrófa helyzet volt, mára a felhők egy része talán elvonult, főleg akkor, ha Heinz régi játszótársát, Matusovicot is leigazoljuk. Az pedig, hogy a felkészülési mérkőzéseken milyen eredményeket értünk el, nem nagyon foglalkoztat, főleg az elmúlt évek „utótapasztalatai” miatt.

A „First Night” jövő héten lesz megtartva. Addig még következmények nélkül találgathatunk, eljátszhatunk a várható összeállí­tással, előre temethetjük, vagy a mennybe emelhetjük a csapatot. De július 28-án, amikor „útjára indul a gyönyör” már mindennek késznek kell lennie. Csapatnak, szakmai stábnak, a kommunikációnak, és a szurkolóknak is topon kell lenni.

Mert ezt követeli meg tőlünk a „közös hazánk”, a Ferencváros.

– lalolib –