A magyar futball ma nem létező fogalom

Szerda reggel érkezett meg Kí­nából, a tornász-világbajnokságról, ahol a dán női és férfi válogatott fizioterapeutájaként dolgozott. Futballkapusként tagja volt a Ferencváros 2004-es bajnokcsapatának, védett Békéscsabán és Ausztráliában is, de úgy tűnik, az élete Dániában vált teljessé. Udvarácz Milánnal a koppenhágai Kastrup repülőtéren találkoztunk három nappal a románok és egy héttel a feröeriek elleni labdarúgó Eb-selejtező előtt.

Akik figyelik a pályafutását, tudják, hogy sportágat váltott, mostanában nem a futball, hanem a torna tölti ki a mindennapjait. Hogyan került a dán tornászok közé?

Bár a végzettségem fizioterapeuta, azzal tisztában voltam, hogy a labdarúgásban magyarként komoly munkát nem kaphatok Európában még ebben a munkakörben sem. Feleségem, Balázs Bernadett odahaza is a magyar tornasportban dolgozott, és 2009-ben döntöttünk úgy, hogy eljövünk Magyarországról. Ő tehát edző volt, én meg fizioterapeuta. Ezt a kettőt összerakva kötöttünk ki egy koppenhágai klubnál, ahol egy év munka után talált meg bennünket a dán tornaszövetség. Látták, hogy az egyesület hogyan fejlődött, és ez elég volt a bizalomhoz. A kí­nai vb nem sikerült úgy, ahogy elvártuk, hiszen a csapat nem jutott el a jövő évi skóciai olimpiai kvalifikációs világbajnokságra.

Gondolom, ez azért nem rengette meg alapjaiban Európa egyik legjólétibb társadalmát.

Nem hát. Ez sem, meg az sem, hogy tavaly a foci-vb selejtezőjén Örményország válogatottja 4-0-ra verte itt a dánokat. Képzelje ezt el odahaza. Magyarországon egy ilyen meccs után általános hisztéria törne ki. Dániában nem örültek a vereségnek, de eszükbe sem jutott Morten Olsen szövetségi kapitányt meneszteni. Egy olyan emberről van szó, aki 102 alkalommal szerepelt a dán válogatottban, és aki 2000 óta, azaz 14 éve szövetségi kapitány. Lehet, hogy Örményország azon az estén porig alázta a dánokat, de errefelé nem kapkodnak, hagyják az embert dolgozni. Azt hiszem, e tekintetben is lenne mit tanulniuk a magyar futballvezetőknek a dánoktól.

Erre mondja a honi futballvezér: messziről jött ember azt mond, amit akar, könnyű a dánoknak.

Tegyük most félre a gazdasági különbségeket, és nézzük a dolgot csak a mentalitás oldaláról. A magyarok ma arról ismerszenek meg, hogy állandóan osztják az észt. Ha mindezt a futballra vetí­tjük, akkor – mivel mi magunkat a világ legokosabb embereinek gondoljuk – Magyarországnak káprázatos képességű futballválogatottat kellene kiállí­tania. Ezzel szemben a valóság az, hogy a sportág speciális hazai változata csupán a dumában világbajnok. Azok az országok, amelyek nem beszélnek, hanem dolgoznak, í­gy Dánia is, évtizedekkel előzik meg a magyar futballt.

Mennyire követi a magyar labdarúgás eseményeit?

Igazából a Ferencvárossal kapcsolatos történéseket figyelem. Sosem akartam ennek a sportágnak a magyar változatában dolgozni, két ok miatt sem. Az egyik a focit körülvevő közeg volt, a másik, hogy nem is értek hozzá. Kapus voltam, védtem, de sosem tartottam magam futballszakembernek.

A közeget nem azok formálják, akik ebben az egészben főszereplők? Gondolok a játékosokra és az edzőkre.

Amí­g én odahaza futballoztam, a játékosok nyolcvan százaléka igyekezett maximálisan megcsinálni, amit követeltek tőle. A mai napig azt hangoztatják, hogy a magyar futballista nem edz eleget. Ez óriási tévedés. Annak idején mi körülbelül háromszor annyit tréningeztünk, mint egy átlagos nyugat-európai gárda, más kérdés, hogy ezzel az abnormális mennyiségű felkészüléssel sem jutottunk el sehova. Ami háromszög volt, azt gurí­tottuk, ami gömbölyű, azt meg cipeltük a hónunk alatt. A magyar futballban most a korábbiakhoz képest hihetetlen mennyiségű pénz van. Előrébb lép? Nem. Amikor a Fradival 2004-ben bajnokságot nyertünk, hat hónapig nem kaptunk fizetést. Mégis bajnokok lettünk.

Hogy csinálták?

Volt egy nagyszerű csapategység, és létezett még a betyárbecsület fogalma. Ha valaki a srácok közül nagy bajba került, a többiek segí­tettek rajta. Ezt Magyarországon csak a Ferencvárosban lehetett megcsinálni. Nem lármáztuk fel a sajtót, csak fociztunk. A 2003-2004-es szezont Garami Józsi bácsival kezdtük, aztán őt 2003 decemberében teljesen érthetetlenül elküldték, és ekkor jött Pintér Attila. A Ferencvárosból nem ő kreált bajnokcsapatot, hanem mi, játékosok csináltunk belőle bajnok edzőt. 2003 őszén Garami menesztésekor magabiztosan vezettük az NB I-et. Aztán jött a tavasz, és hihetetlen vereségeket hozott. A Siófok az Üllői úton nyert 4-0-ra. Az Újpest szintén odahaza vert el bennünket. Két fordulóval a vége előtt úgy tűnt, mindennek vége.

Aztán a csapat megrázta magát, és bajnok lett, igaz, ehhez az is kellett, hogy az utolsó fordulóban az Újpest 1-1-et játsszon az MTK-val. Ám ekkor már csak papí­ron volt Pintér a vezetőedző. Nem beszéltünk vele, azt játszottuk, amit elterveztünk, nem azt, amit mondott nekünk. Ma már furcsa erről beszélni, de ha akkor nem í­gy teszünk, sosem leszünk bajnokok. Pintérrel éjjel-nappal tolódtunk, mí­g sikerült majdnem teljesen letolódnunk a dobogó legfelső fokáról. Ugyanakkor, bár tudom, hogy ez ellentmondás, Pintér Attilát az egyik legfelkészültebb magyar edzőnek ismertem meg. Elméletben. Mert más az elmélet, és más az, amikor egy csapatnyi futballistával a gyakorlatban kellene valamit kezdeni. Kommunikálni velük, pszichésen hatni rájuk, a lelkükre beszélni. Na, ezek azok a dolgok, amelyek Pintérnek soha nem fognak menni.

Pintér a bajnoki cí­m és – ezt se feledjük – a Magyar Kupa-győzelem után 2004 nyarán távozott a Ferencvárostól. Azért ez is példátlan történet, nem?

Az. De ekkor már a csapat 90 százaléka nem volt hajlandó vele együtt dolgozni, a vezetőség nem tehetett mást. Ekkor született meg az az emlékezetes petí­ció, amelyet szinte mindenki aláí­rt. Igaz, volt olyan játékostársam, aki előbb odatette a kézjegyét, majd másnapra visszatáncolt. De mi ebből sem csináltunk problémát, az illetőt nem közösí­tettük ki. Így történt, hogy 2004. július 27-én már László Csaba vezette az együttest a Tirana elleni BL-selejtezőn. Ez volt az a sorozat, amikor az albánok kiverése után a főtáblára jutásért a Sparta Praha ellen játszottunk. Itthon 1-0-ra nyertünk, Prágában hosszabbí­tás után 2-0-ra kikaptunk, maradt az UEFA-kupa, ott az angol Milwall kiverése után legalább elértük a főtáblán zajló csoportkört. A vezetők a prágaiak elleni összecsapás előtt adták el Angliába Gera Zoltánt. Iszonyatos dilettantizmus volt ez a részükről.

Ez tí­zéves történet, és a sportsajtó már akkor azt állí­totta, hogy a magyar labdarúgás soha nem látott mélységekbe jutott. Mit mondjunk most, egy évtizeddel később?

A tények önmagukért beszélnek. Tavaly nyáron a magyar kupacsapatok nem érték meg az augusztust, már júliusban valamennyi indulónk kiesett. Idén annyival jobb volt a helyzet, hogy egy hónappal később búcsúztak. A magyar labdarúgás szerintem ma már egy nem létező fogalom.

Ugyanakkor a sportág hazai infrastruktúrája látványos javuláson megy keresztül. Új stadiont kapott a Ferencváros, a Debrecen, a Felcsút, megújul a Puskás-stadion. Ezek nem segí­tenek a magyar futballon?

Nem. Maradva a Fradinál, az új Üllői úti pálya nem a Ferencvárosé, egy cég üzemelteti, és a Fradi játszik benne. Sok milliárdot tettek bele az épí­tkezésekbe, de jobban örültem volna, ha ennek a pénznek egy részét az utánpótlásra fordí­tják.

AZ AKADÉMIÁKAT KORÁBBAN MEGBUKOTT EDZŐK VEZETIK.

De a stadionépí­tésre szánt összegek is a futballt fejlesztik, nem?

Közvetett módon mindenképpen. Ugyanakkor nézze meg a Fradi vagy a Debrecen nézőszámait az új létesí­tményekben. Fordulóról fordulóra csökkennek.

Nem azért van ez, mert a pályákon előadott produkció lassan nézhetetlenné válik?

Amikor az FTC jól szerepelt – legyen az NB I vagy NB II -, a ferencvárosi érzelmű emberek ott voltak a pályákon. Mára ezeket az embereke kis túlzással kitiltják a stadionokból.

A huligánokat tiltják ki, nem?

Huligánokat? Ki meri magának venni a bátorságot, hogy bárkit megbélyegezzen, beskatulyázzon? Biztosan a vénaszkenner bevezetése a megoldás a magyar futball összes problémájára? Vagy a szurkolói kártya? Ne haragudjon, de ezek nevetséges dolgok. Magyar labdarúgás akkor lenne ismét, ha a sportágat irányí­tó felsővezetés egyharmadától, azoktól, akik az elmúlt harminc évben ott lebzseltek a húsosfazék körül, villámgyorsan elköszönnének. Amikor Erwin Koeman volt a magyar válogatott szövetségi kapitánya, mindenki leidiótázta és fogalmatlannak tartotta őt. Ekkor mondtam azt, hogy minden megyébe hozni kellett volna egy holland instruktort, aki elkezdte volna felügyelni az utánpótlásképzést. Ha ezt annak idején, hat éve megteszik, ma már biztosan előrébb tartanánk. Ehelyett az akadémiákat korábban megbukott edzők vezetik. Nonszensz.

Dárdai Pál kinevezése nem azt az irányt követi, amiről ön is beszélt? Egy olyan ember ül most a magyar válogatott kispadjára, aki vezetőként nem volt benne az elmúlt három évtized szakmai semmittevésében, és aki legendás alakja lett a berlini Herthának.

Dárdai hárommeccses megbí­zásával az MLSZ időt nyert. Pali a magyar futball támadhatatlan embere. Nem sok ilyen személy van ebben a sportágban. Őt egy esetleges bukaresti vereség esetén sem fogja köpködni a szakma, a sajtó és a közönség.

Akkor sem támadják, ha ne adj’ isten, a Feröer-szigeteken sem nyerünk?

A magyar válogatott, történjék bármi szombaton Bukarestben, nyerni fog Feröer ellen, mert jobb képességű együttes. Ha Pintér Attila maradt volna a szövetségi kapitány, akkor ezt nem mertem volna ennyire magabiztosan kijelenteni. Dárdai akkor sem lesz rosszabb edző, ha minden meccset elvesztünk vele, és akkor sem lesz jobb, ha az összes találkozót megnyerjük. Viszont ő az az ember, aki – alakuljon bárhogyan a történet – vállalni fogja a felelősséget, és nem fog másra mutogatni.

(Lantos Gábor, origo.hu)