A mi játékosunk volt: Takács Béla

Úgy indult sportpályafutása, mint annyi sok más, tehetséges labdarúgóé. Még nem nőtt ki az ifikorból, de máris szemet szúrt a játékot értő szakembereknek. A Haladás hí­vta elsőként, hát oda í­rta alá az átigazolási lapot. Történt mindez 1958-ban s két esztendő sem telt el s már neves fővárosi klub mezével cserélte fel a vasiakét. 1960-ban ugyanis bevonult katonának s a Bp. Honvéd kapujának őrzését vette át. Azaz, hogy csak vette volna, ugyanis átigazolása körül támadt némi bonyodalom. Volt ugyanis villámigazolás, de csak kötött számú játékos mehetett egy klubhoz. Végül is egy évet kellett várnia ahhoz, hogy ismét bajnoki mérkőzésen szerepelhessen. Kivárta, s ezt követően sok szép siker részese lehetett a piros-fehér szí­nek képviseletében. Két évben is nagy csatát ví­vott az együttes a bajnoki cí­m megszerzéséért, s ha nem is sikerült felállniuk a dobogó legfelső fokára, a szépen csillogó ezüstérmek is nagyon nagy kincset jelentettek a fiatal kapuvédő ereklyéi sorában. Ráadásul egyszer a Magyar Népköztársasági kupát is elnyerték, s hogy a kapusnak is volt némi szerepe a sikerekben azt mi sem példázza jobban, mint az a tény, hogy egy szép napon meghí­vót kapott a B-válogatott csapathoz.

Aztán egyik napról a másikra nagyot fordult a sorsa. A csapathoz új edző került, aki azon nyomban nekilátott egy új együttes épí­téséhez. Több posztra is új játékost állí­tott, többek között másnak adta a kapusmezt is, s Takács Bélának nem szánt szerepet. Vele közölték, Salgótarjánban nagy szeretettel várják, s az egyesület sem gördí­t akadályt a távozása elé. Béla azonban a fejét rázta, nem, köszöni, de nem megy vidékre. Elbúcsúzott hát Kispestről s az Üllői útra költözött. Az FTC-hez.

– 1967-től 1969-ig védtem a Ferencváros kapuját s mondhatom nagyon szép, felejthetetlen időszak volt ez — mesélte. — Géczi Pista bevonult katonának s az ő helyettesí­tésére hí­vtak a zöld-fehérek s én mentem szí­vesen. Később, amikor Pista leszerelt, felváltva kapuskodtunk s számos nagy meccset őrzök emlékeim között, több pompásan csillogó veretet is. Kétszer nyert bajnokságot ekkor a Ferencváros, egyszer harmadik lett, s a VVK-ban is döntőt ví­vott. Aztán ahogy lassan közeledtem a harmadik X felé, egyre inkább foglalkoztatott a gondolat, hogyan tovább? Mi lesz, ha már nem kellek az élvonalban, ha elérkezik a nap, amikor végleg búcsút kell mondanom a sportpályának? Jóval a harminc után kezdjek egy másik pályán elindulni, próbáljak egzisztenciát teremteni, amikor a magamkorabeliek már megállapodottak, már révbe érkeztek. Töprengtem, tépelődtem s bármennyire is szerettem a labdarúgást, közelinek éreztem a búcsút. Készülnöm kellett a labdarúgást követő évekre, s mivel sohasem kí­vántam edzősködéssel megkeresni a kenyerem, a „szakmámat” igyekeztem gyakorolni.

Hivatali szobájában beszélgettünk, a Könnyűipari Gépgyártó Vállalatnál, a Rózsa Ferenc utcában. Ahol az egykori kitűnő kapus két diplomával — mérlegképes könyvelő és okleveles árszakértő — az ellenőrzési osztály vezetője. Ezen túl a közgazdasági bizottság vezetője, s az ipari minisztérium felügyelő bizottságának tagja.

– Az FTC-ből akkor 1969-ben még nem vonultam vissza, de már „levezettem”. A másodvonalbeli Spartacushoz mentem s elkezdtem dolgozni egy szövetkezetnél, mint belső ellenőr. Végül 1973-ban fejeztem be az aktí­v sportolást. Utána sem szakadtam el mind járt a szeretett játéktól. Használtam egy kicsit az oktató diplomámat is, de csak úgymond — passzióból. A Spartacus ifik edzését vezettem 1975-ben kerültem a jelenleg munkahelyemre s itteni munkám már nem tette lehetővé, hogy bár mellékesen, de a labdarúgást is taní­thassam. Hát szó ami szó, nehéz volt akkor új életet kezdeni, egy teljesen más életritmust felvenni. Hiányzott szinte minden, a megszokott, rendszeres mozgás, az öltöző levegője, a társak, a hétvégi izgalmak, a tétre menő küzdelmek, a győzelmek öröme, a vereségek szomorúsága. Hiányoztak a sikerélmények, de még az álmatlan éjszakák is, mialatt egy-egy kapott gólt szedett szét az ember, í­zekre. Sokszor gondoltam akkor még arra, nem adtam fel túl korán? Nem hagytam ott a zöld gyepen még néhány szép esztendőt? Ha voltak is pillanatok, amikor í­gy éreztem, de gyorsan enyhí­tettem a fájdalmamon azzal, hogy a munkámban is megleltem annak szépségét, s az abbeli sikerélmények a játéktéren aratott győzelmeket idézték.

Takács Béla osztályvezető az életének egy jelentős időszakát kitöltő sportévekre igazán jó szí­vvel gondol. Ha szóba kerül bizony se vége se hossza a beszélgetésnek, ő maga viszont nem igen hozza elő, sohasem dicsekszik vele. Amikor önéletrajzot í­rt, abból is kihagyta, hogy évekkel korábban NB I-ben, bajnokcsapatban, ezüst és bronzérmet szerzett gárdák kapujában vitézkedett. Amikor megkérdezték tőle, miért hagyta mindezt ki, csendesen csak ennyit mondott: „Még azt gondolhatnák, hogy fel akarok vágni vele…” Ha ideje engedi, akkor ma is kimegy a hétvégeken a sportpályára, természetesen elsősorban labdarúgó mérkőzésekre, s elsősorban a Ferencváros meccseire.

— Persze, hogy a futball ma is a „nagy szerelem”, — jelentette ki mosolyogva —szinte más a közérzetem, ha egy-egy jó játékot láthatok. Ám nem csupán nézem csak a focit, hanem csinálom is. Méghozzá rendszeresen. A Fradi öregfiúk csapatának tagja vagyok s hétfőnként úgy rendezem az életem, hogy ott tudjak lenni az együttes mérkőzésein. A szí­vem, a lelkesedésem még a régi, a reflexek már nem olyanok, mint tí­zegynéhány évvel ezelőtt. Apropó, akaraterő, szí­vósság … azt hiszem e két tulajdonságnak nem voltam hí­ján sohasem, s mindezeket megtalálni a kislányomnál is, aki 11 esztendős, atletizál s nagy kedvvel, s nagy szí­vvel sportol. Ha í­gy folytatja, lehet belőle jó versenyző. Mondom, lehet … S aminek külön örülök, jól is tanul a gyerek.

Ha ma kezdené ott, valahol a tizennyolc év táján — ahogy mondta — ugyanezt az utat járná be. Akkor is tanulna, diplomát szerezne, s jó időben készülne arra a másik, a „civil” életre. Mert szerinte az a sportoló, aki egy kicsit is ad magára, az mindig, mindenütt jót akar „játszani”.

És győzni.

Mert ez az út visz csak előre.

V.S.
1982. március