Aki tudja, hogy tanulnia kell

Limperger Zsolt három esztendővel ezelőtt Veszprémből került a Ferencvároshoz. Életkorát tekintve még az ifi III-ban lett volna a helye, ám őt mindjárt a juniorok közé rakta az NB I-es csapat akkori edzője, Vincze Géza. Sőt, egy esztendő múlva, 17 évesen „megmártotta” az első osztály „mélyvizébe” is. Egy népstadionbeli rangadón, a Vasas ellen negyed óráig NB I-es futballista volt. Ezután két esztendeig elkerült a legjobbak közül. Most a télen Dalnoki Jenő ismét odavette az első csapat keretébe.Először a múltat idézem Zsoltnak.

• Két éve már belekóstolt a nagyok küzdelmébe: Túl sokat kellett várni a folytatásra. Miért?

– Okkal. Azt hiszem túl korai volt a belépőm. Erős volt még nekem az NB I. De voltak prózaibb okok is, amiért még a juniorok közül is sokat hiányoztam. Megsérültem, izomszakadást szenvedtem, s nem volt türelmem megvárni a teljes gyógyulást. Előbb elkezdtem, rásérültem s ez fél évbe került. Ez pedig sok idő.

• Mi a helyzet a szorgalommal?

– Nem hiszem, hogy különösebb panasz lenne e tekintetben rám.

• Nem is volt?

– Ha volt, az már a múlté.

• Annak idején hallottam a szakembertől azt a jelszót Limperger Zsoltra, hogy lusta játékos.

– Remélem a mostani télen változott a véleménye.

• Tényleg változott. Mert amikor erről érdeklődtem, már úgy, fogalmazott, hogy elégedett az edzésmunkájával. Már csak az hiányzik, hogy a játékával is az legyen.

– Nagyon remélem, hogy arra sem lesz sok rossz szava. Persze most még könnyen beszélek, hiszen előbb egy kicsit otthon kell éreznem magam a legmagasabb osztályban, aztán mondhatok majd véleményt róla.

• Mitől vált a korábbi „lusta” futballista szorgalmassá?

– Hamar rá kellet jönnöm, hogy szükségem van a keményebb munkára. Mert csak akkor van kellő erőm. Erő nélkül egyszerűen nem élek meg.

• Miben kell javulnia, hogy a legfelsőbb osztályban ne legyenek előmeneteli gondjai?

– Majd mindenben. Talán amit pozití­vumként emlí­thetek az a munkabí­rásom. A többit még mindig tanulom. Lőni például tisztességesén még nem tudok. Korábban rengeteget játszottam kispályán, ahol zömmel bevittük a labdát az ellenfél kapujába. Távoli lövésekből itt nem beszélhetek. Most próbálom pótolni a hiányokat. Ugyanez vonatkozik, a hosszú, pontos indí­tásokra is.

• Hogy állunk a cselezéssel?

– Nem jellemző. A csel, helyett inkább passzolok.

• Lámpalázas a nagyobb feladatok előtt?

– Nem mondhatnám. Különösen nem a futballpályán. A játékot én még úgy fogom fel, hogy az játék. És nem életre halálra menő harc.

• Ahogy nő a tét, meg a győzelemért járó, prémium, úgy veszí­t játékosságából a futball. Ezt majd hamarosan érzékelheti, az élvonalban.

– Remélem. számomra akkor is szép marad.

• Mi a véleménye az idősebb játékosokról?

– Nélkülük nincs csapat. Az ő tudásukra tapasztalatukra nagy szükség van. Mindegyiküktől lehet tanulni, hí­vják Zsiborásnak, Pölöskeinek, Takácsnak.

(Várkonyi Sándor, Labdarúgás, 1987. március)