Akit eltanácsoltak a futballtól, most a legértékesebb

Elképesztően kacskaringós úton jutott el a futballválogatottig a Ferencváros középpályása, Nagy Ádám. Edzői 12 évesen lemondtak róla. Innen állt fel, tudatosan épí­ti az értelmes futballista imázsát, klisék és közhelyek nélkül, választékosan beszél. Ötszörös magyar válogatott, őt mutatjuk most be.

• Idén májusban a Ferencváros-szurkolók azt találgatták, ki lehet az a 20 éves középpályás, akit a Magyar Kupa döntőjében Thomas Doll edző váratlanul a kezdőbe jelölt. A Fradi 4-0-ra legyőzte a Videotont.
• Szeptemberben már szinte az egész ország kí­váncsi volt arra, hogy ki lehet az északí­rek ellen, Elek Ákos helyére beálló Nagy Ádám. 1-1 lett a meccs vége.
• Decemberre pedig már úgy tűnik, hogy ő lehet a magyar futball legnagyobb í­gérete.

Nagy Ádám története azért is meglepő, mert az ifiből úgy küldték el edzői, hogy nincs rá szükség, komoly futballista márpedig nem lesz belőle. Belegondolni is szörnyű, hány olyan játékos lehetett a magyar labdarúgásban, aki azért fejezte be korán, mert alkalmatlan edzők rosszul, téves felfogással í­télték meg a képességeit.

Ezen igazából meg sem lepődünk. Itthon a kiválasztásnál, a tehetséggondozásnál még most sem igazán használnak játékosprofilokat, méréseket. Nem azt nézik, mit lehet kihozni egy játékosból.

Nagy Ádám szerencsére kisebb kihagyás után nem hagyta abba. A középpályással a Fradi-pályán találkoztunk, és először azt kérdeztem tőle, mi az oka a 99-es mezszámnak, és a válogatottban miért a 16-ost viselte.

„Nincs számmisztika, különösebb történet, egyszerűen ezek a mezek voltak szabadok, amikor odakerültem. Nem vagyok abban a helyzetben egyelőre, hogy választhassak, és ez í­gy van rendjén. A 8-as szám állna egyébként a legközelebb hozzám, talán egyszer majd az enyém lesz, mert most foglalt.

8-asban játszik Iniesta is, bár nem nevezném egyértelműen a példaképemnek, de imádom nézni a játékát, mert rengeteget lehet tanulni a labda nélküli játékából, mozgásából éppúgy, mint amikor a labdához ér.

Emlí­thetném Busquetset is, őt is élvezet nézni, ahogy kiveszi a részét a védekezésből, és ahogy hathatós segí­tségével a csapat átmegy támadásba.”

Nagy is hasonló poszton játszik, és a jelenlegi futballban örök vitatéma, hogy ezt a pozí­ciót hogyan nevezzük.

Ő a hátravont playmaker kifejezésnél maradna legszí­vesebben. A playmakert egyenes fordí­tással játékmesternek, szervezőnek nevezhetjük.

Igyekszem minden támadásnál labdához érni, de nem rácsavarodni, hanem előrefelé továbbpasszolni, lendületet adni.

Nagy kézjelekkel, szavakkal is irányí­tja a társait, ami nem feltétlen könnyű feladat lelkileg, hiszen mégiscsak egy 20 éves fiatalnak kell akár 15 évvel idősebb felnőttekhez szólnia.

„Ebben még érnem kell, de például Dzsudzsák Balázs is megerősí­tett abban a válogatottnál, hogy bátran adjak neki is utasí­tásokat, ha úgy í­télem meg, nem megfelelően helyezkedett, mert a csapat sikeressége a legfontosabb. Igyekszem cáfolni, hogy a kor számí­tana a pályán. De nem is kell túldimenzionálni az én szerepemet. Nem vagyok vezéralkat, inkább konfliktuskerülőnek tartom magam.”

Amikor szóba hoztam a cikk elején emlí­tett kupadöntőt és az északí­rek elleni meccset, nem tagadta, hogy eléggé izgult mindkétszer. Előtte végigpörgette magában, mi történhet a pályán, és eközben a gyomra is összeszűkült. A pályán volt a legkönnyebb dolga, amikor már be kellett állnia.

„Positive thinking, ez egy jó kifejezés. Valahogy elhessegetem a rossz gondolatokat, amikor tudtam, hogy megtalált a feladat, amire vártam. A kupadöntő előtt már az egy óriási dolog volt, hogy bekerültem a keretbe, aztán pedig még játszhattam is egy csodálatos atmoszférában, tapintható szurkolói szeretetben. Ez felemelő. A belfasti meccs más volt, akkor hirtelen fel kellett vennem a játék tempóját, ami azt gondolom, sikerült. Az utolsó percekben sajnos nem sikerült jó helyen állnom. Kellemetlen és szürke élmény volt, sokan engem tettek felelőssé a bekapott gól miatt, és mert elmaradt a győzelem, de a futball arról szól, hogy ezeken a helyzeteken gyorsan túllendí­tsem magam. Nem okoltam magam, de hát felém gurult a labda, és nyilván állhattam volna jobb helyen.”

A selejtezősorozat végén egy tévéstúdióban volt, amikor a törökök berúgták a győztes gólt. Akkor megint egy kisebb lelkiismeret-furdalás támadt benne.

„A sors úgy akarta, hogy a saját közönség előtt, megint csak egy fantasztikus atmoszférában hagyhattuk abba a sorozatot. Ezekért a pillanatokért érdemes élni. Ha szabad patetikusan fogalmazni, akkor mondhatom, hogy az volt a pokol, amikor nem mehettünk, ott van a mennyország a pótselejtezővel. Bár lehet, hogy jobban megélhettem volna a pillanatot a stadionban, de otthon azért nagyon-nagyon örültem.”

Nagy előbb Dollnál bizonyí­tott, majd a szövetségi kapitány Storck hí­vta meg a korosztályos, később a felnőtt válogatottba. Ő azonban kiemelte Theo Schneidert is, a Fradi Dortmundból szerződtetett utánpótlás-igazgatóját, nélküle sem tarthatna ott, ahol jelenleg.

Három német szakember nevét emlí­tettük eddig, de egy angolt is ki lehet emelni: Bobby Davisont. A korábbi Fradi-edző is egy elég fontos korban, 16 évesen egyengette Nagy útját.

Szükség is volt mindegyikükre, mert a magyar edzők a Vasasnál nem bí­ztak benne. 12 éves volt, és egyik pillanatról a másikra a padon sem találta magát. Ma már nem szeretné részletesen felelevení­teni a történetet, mert az szerinte a tudálékosság látszatát keltené, a sárral dobálózást pedig végképp elkerülné. Úgy érzi, nincs még annyi mögötte, hogy ő bárkit is bí­rálhasson.

„Csak azért szeretnék beszélni erről, mert azt sem szeretném, hogy az alakuljon ki: valami egészen rejtélyes, titokzatos dolog történt. Nem. De nem értettem, mi történik velem. A nevek nem fontosak, kik hoztak ebbe a helyzetbe.

A magyar utánpótlásban már 12 évesen is sorozatosan meccseket kell nyerni, nem pedig felépí­teni egy játékost. Az edzők pedig azt gondolták, velem nem fog menni. Nem csak az edzők a hibásak a rendszerért. Nem kis törés volt ez az életemben. Mert az életem volt a futball, mégis leálltam.

Nagy helyett egyszerűbb és problémamentesebb volt ugyanis egy akcelerált játékost beállí­tani, aki könnyebben tört és zúzott a középpályán, és hatékonyabban akadályozta meg az ellenfél támadásait, hiszen fizikailag jobb képességei voltak.

Ekkor jött a képbe Wágner Ádám és Wágner Gábor, két fiatal és tehetséges edző, akik kiskorától ismerték a Vasasból, és fél évig győzködték: abba ne hagyja. Nagy sokáig tántorí­thatatlan volt, mí­gnem egyszer kiszállt a kocsiból, és beállt a Kelen SC-be futballozni. Emellett futsalozott is.

„Mi a testvéremmel a zsenit láttuk benne, és azt látjuk benne most is. Ő az a futballista, aki nyomás alatt még jobban tud futballozni. Nem sok ilyen van. Még nagyon sok képességét nem hozta elő eddig. Még meg kell birkóznia a kishitűségével. Még az is kell, hogy határozottabb legyen a kapu előtt, mert gólt is tud rúgni, nem csak jól passzolni, a labdát cirkuláltatni és kulcspasszokat adni” – ezek már Wágner Ádám szavai.

Neki nem csak a nevelőmunkáját érdemes megemlí­teni, hiszen Nagy későbbi karrierjének is ő az egyik szereplője. Amikor a középpályás 16 éves volt, az ő és Tokaji Márton közvetí­tésével Nagy Spanyolországba ment. Ekkor jött ugyanis a már emlí­tett angol kapcsolat, Bobby Davison, akivel Tokaji nagyon jó kapcsolatot ápol, és aki La Mangán, vagyis a spanyol válogatott főhadiszállásán egy angol és spanyol gyerekeknek létrehozott és fenntartott akadémiát (VSI) irányí­tott. A VSI-t Mark Hughes és Ian Wright alapí­totta.

Ide került Nagy is, Davisont nem érdekelte, hogy itthon alacsonyabb osztályban futballozik. A szülőknek egy forintjukba nem került, a VSI finanszí­rozta a projektet. Még repülőjegyre sem kellett költeni.

Davison azt mondta, hogy sok tehetséges angol és spanyol gyerek van ott, de közülük egy magyar emelkedik ki. És mindezt nemcsak úgy a vakvilágba mondta, hanem a Fourfourtwo-nak nyilatkozta.

Óriási tehetség, csodálom, hogy Magyarországon nem figyeltek fel rá a nagyobb egyesületek. Javasolnám a korosztályos válogatott edzőinek, hogy nézzék meg, mert nagy kincs van a kezünkben

– jelentette ki.

Nagy a nulladik évfolyamot még a budaörsi Illyés Gyula Gimnáziumban befejezte , de utána nekivágott a kalandnak.

„A szüleim itthon maradtak, engem pedig vonzott a kihí­vás. Rengeteg edzésünk volt labdával, edzőmeccset játszottunk, tétmeccset nem, egyedül az hiányzott.”

Ez az akadémia egy év múlva a kedvezőbb finanszí­rozás miatt Portugáliába költözött, amikor pedig két év múlva onnan is hazatért a 18 éves Nagy, akkor Wágner a Fradi-másodedző Máthé Csaba figyelmébe ajánlotta.

Akkor hűltek el a legjobban, amikor a holland Ricardo Moniz javaslatára nem valamelyik korosztályos csapathoz, hanem a felnőttekhez irányí­tották.

18 évesen aztán komolyra fordult a dolog, profi szerződést kapott a zöld-fehérektől, most pedig már tudjuk, a bajnokságot toronymagasan vezető csapat kihagyhatatlan tagja.

„Még nagyon sok mindenben fejlődnöm kell, ezt pontosan tudom. Fejjáték, ütközés, nem is sorolom, mert hosszú a lista. Jó lenne, ha mihamarabb megszületne az első élvonalbeli gólom is. Akár a hétvégi nagy rangadón, az Újpest ellen. Nem vagyok türelmetlen, az eddigi kacskaringós időszak után most valamelyest egyenesben érzem magam. A küzdéstől persze í­gy sem riadok vissza.”

Nagy a december 12-i Eb-sorsoláson az első kalapból a spanyolokat szeretné, a másodikból kis gondolkodás után az osztrákokat választotta, mí­g a negyedikből az északí­reknek örülne, már csak a közös előélet miatt is.

A spanyolokról már közvetlenül a továbbjutás után is beszélt, jó lenne őket legyőzni.

De nincs álomsorsolás, ez tudjuk, ugye.

(Ághassi Attila, Index)

Nagy Ádám portré – avagy a gazdagréti hangadóból szerény sztárfocista vált

Ki gondolta volna, hogy Nagy Ádám, a Ferencváros ifjú, mindig szolidan de intelligensen nyilatkozó középpályása, általános iskolás évei alatt bizony az osztálya virgoncai közé tartozott? Sőt, igazából most sem olyan visszahúzódó, csak pontosan tisztában van az öltözői hierarchiával – tudja kinek és mit szabad. Emellett persze még sok minden mást is tud, hisz rendszeresen olvas. Olykor könyvet, olykor ismeretterjesztő magazint. Ádám készségesen mesélt életéről a Magyar Lelátónak, egy témánál viszont hallgatag maradt.

Nagyon keveset tudni a családodról. Nekem annyit sikerült előbányásznom, hogy öt testvéred van. Mesélnél kicsit a szó szerint is Nagy-családról?

Az tudni kell, hogy féltestvérek vagyunk. A szüleim előző házasságaiból lett apai ágról egy-egy nővérem és bátyám, anyai ágról pedig két nővérem és egy bátyám. Én vagyok a legfiatalabb, a korban a második harmincnyolc éves. Nagyon jó a kapcsolatunk, abszolút úgy tekintünk egymásra, mintha  édestestvérek lennénk.

Hogyan jött az életedbe a futball? Netán valaki közülük is játszott?

Hiába nagy a család, nálunk senki sem focizott. Én viszont már óvodában elkezdtem rúgni a bőrt, még ha nem is szervezett keretek között. Aztán aput noszogatták a barátai, hogy vigyen el valami komolyabb helyre, mert tehetségesnek látnak. Sokat vacillált, hisz ő laikus volt ezen a téren.

Végül, hatéves voltam tán, amikor bejött a szobámba – emlékszem épp olvastam –, és mondta, hogy megyünk edzésre. Ekkor sí­rva fakadtam, mert nagyon nem akartam ezt.

Féltem az új társaságtól, az új közegtől, nem szerettem volna kikerülni a komfortzónámból. Néha most is ilyen vagyok, de kiskoromban ez hatványozottan igaz volt rám. Talán még az első pár edzésen is eltört a mécses, de utána már magamtól mondtam, hogy menjünk a pályára.

Hogy telt a gyermekkorod? Ha jól tudom fővárosi-srác voltál…

Igen, Budapesten nőttem fel, azon belül a XI. kerületben, Gazdagréten. Ami a gyermekkoromból megmaradt, azok mégis a nagykovácsi nyarak. Van ott egy telkünk, az év ezen időszakát mindig ott töltöttük. Rengeteget futkároztam, fociztam a helyi baráti körömmel, ha kellett akár mezí­tláb is. Persze Gazdagrétet is szerettem, jó kis hely, lényegesen rendezettebb, mint az áltag pesti lakótelepek.

Akkor minden adott volt a jó kis grundfocikhoz.

Igen, ez a lakótelepi hónapokra volt jellemző. Az elején a srácokkal még a régi betonpályára – az igazi grundra – jártunk, később aztán felújí­tották. Ha volt egy kis szabadidőm szí­vesen jártam oda.

Hogy ment az iskola?

Általános iskolában nagyon szerettem tanulni. Édesapám gépészmérnök, ennek hatására én is a reál tantárgyakat részesí­tettem előnyben. Nem azt mondom, hogy kitűnő tanuló voltam, két-három négyes azért becsúszott, de igazán sosem voltak gondjaim az iskolával.

Milyen gyerek voltál? Visszahúzódó, vagy hangadó?

A hangadók közé inkább az általános iskolában tartoztam. Magatartásból rendszeresen négyest kaptam. Mondjuk most sem vagyok az a visszahúzódó tí­pus.

Nyilván a Ferencvárosban nem Gera Zoliékat, vagy az idősebb játékosokat fogom ugratni, de megvan az a kör – Popov Patrik, Radó Andris, Haraszti Zsolt, Nagy Dominik – ahol ha nem is hangadó, de „hangoskodó” vagyok.

Visszatérve: általánosban imádtam úgy megszólalni, hogy utána nevessen az osztály.

Mik voltak a jövővel kapcsolatos terveid?

Ekkor még nem állí­tottam határozottan, hogy én labdarúgó szeretnék lenni. Ez csak az idő előrehaladtával alakult ki bennem. A gimnáziumban már láttam, hogy mennyi időt és energiát kell a fociba fektetni – kezdett igazán nehézzé válni a tanulás és a sport összeegyeztetése.

Volt is egy pont, amikor felhagytál a focival. Erről kevés konkrétummal, de sokat halhattunk már…

Végül is örülhetünk neki, hogy í­gy sültek el a dolgok. Nem jöttem ki belőle rosszul, ezért nem is szeretnék belemenni a sárdobálásba. Ezt azzal szoktam letudni, hogy erről az időszakomról nem beszélek részletesen.

Akkor ne is kérdezzelek?

Ne. Persze nem akarom a szituációt túlértékelni. Egyszerűen ért akkor egy-két olyan élmény, amely főleg kisgyerekként negatí­van érintett. Azért nem akarok belemenni, mert senkiről sem szeretnék rosszat mondani.

Rendben. Ez esetben ugorjunk térben és időben egyaránt. Emlí­tetted, hogy nem nagyon kedvelted a váltásokat, az új környezetet. Nos, 2011-ben egy teljesen új kultúrába csöppenhettél, amikor a spanyolországi akadémiához kerültél. Hogy hoztad meg a döntést?

Akkor úgy fogtam fel, hogy kaptam egy lehetőséget sztárrá válni. Először csak a váltás pozití­v oldalai lebegtek a szemem előtt, aztán jött a másik oldal: a távolság a családtól, az idegen környezet, akkor még idegen nyelveket sem tudtam olyan jól. Így utólag belegondoltam nagyon örülök, hogy belevágtam. Új kultúrát, új edzésmódszereket tapasztalhattam meg. Megtanultam angolul, valamennyire spanyolul és portugálul is. Ezeket mind kamatoztathatom a pályafutásom során.

Amely pályafutás újabb állomása 2013-ban a Wágner-ikrek és Máté Csaba közbenjárásával a Ferencváros lett. Itt adódik is a kérdés, ami eddig kimaradt: volt kedvenc futballcsapatod?

Talán az lenne a legjobb, ha azt mondanám, hogy gyerekkorom óta Ferencváros rajongó vagyok…

Nem biztos, Lipcsei például Vasas-szurkoló volt, mégis zöld-fehér ikonná vált…

Én inkább a külföldi focit kedveltem. Gyerekkoromban talán Thierry Henry miatt az Arsenalnak szurkoltam, mostanában már nincs igazán kedvenc csapatom. A Barcelona és a Bayern játékát nagyon szeretem nézni. A Fradi klubtörténelmével viszont természetesen már két évvel ezelőtt is tisztában voltam.

A második számú csapatnál szerepeltél, és sokáig annyira a periférián voltál, hogy például az U 20-as világbajnokság utazó keretébe is csak az utolsó pillanatban kerültél be.

Így igaz. Ehhez azért kellett egy kis szerencse is – már olyan formában, hogy országunkba érkezzen Theo Schneider és Bernd Storck. Theonak sokat köszönhetek. Kihasználva, hogy ő is német, könnyebben fel tudta rám hí­vni Storck figyelmét. Onnantól kezdve a lehetőséggel viszont már én éltem.

Ezek után számí­tottál rá, hogy ennyi lehetőséget kapsz a világbajnokságon?

Egyáltalán nem. Észak-Korea ellen a padon kaptam helyet, de nem az volt bennem, hogy „miért ezek a falábúak játszanak s nem én”, hanem vártam a lehetőségre, hogy kihozhassam magamból a maximumot. Miután beálltam éreztem is, hogy jól megy a játék. Ezután már az edzőnél pattogott a labda.

Ha már utánpótlás – sokan megjegyezték már, hogy nem csak játékoddal, hanem mentalitásoddal, viselkedéseddel is kiemelkedsz kortársaid közül. Hogy fogadod ezeket a pozití­v kritikákat, és valóban látsz különbséget magad és az átlag korodbéli focisták között?

Nagyon örülök, hogy a játékomat érettnek titulálják, én ezt nyilván belülről nem tudom értékelni. A másik kérdésedre pedig azt mondanám, hogy vannak dolgok, amik engem igen, viszont a korosztályomból sokakat nem érdekelnek – persze ezt nem bántásból mondom.

Nagyon szeretek például olvasni, most épp az Erőss Zsoltról szóló könyvet bújom. De előfizetésem van egy ismeretterjesztő havi magazinra is.

Felfigyeltem a norvégok elleni itthoni meccs után adott TV-s interjúdra. Előtted két rutinosabb játékostársad nyilatkozott – mondjuk úgy, az évtizedek alatt már megszokott sémával és stí­lusban. Ekkor jöttél te, s azt mondtad: Először is hadd gratuláljak a norvég válogatottnak, mert jól harcoltak…

Ez természetes, nem erőlködésből mondtam. Ami a nyilatkozataimat illeti: kicsit lazábban kéne még kommunikálnom. Néha észreveszem magamon, hogy cérnahangon beszélek, mert figyelek a választékosságra, hogy egy értelmes futballista látszatát keltsem. De amit mondok az őszinte és természetes.

20 évesen 17 NB 1-es mérkőzés és 5 felnőtt válogatott összecsapás van a lábadban. Elégedett vagy ezekkel a számokkal?

Ha az elmúlt félévet nézem, akkor azzal természetesen elégedett vagyok, hisz nem lehetek telhetetlen. Viszont már előre nézek: fejlődni szeretnék az előre játékban, fejpárbajokban és erősödnöm is kell még.

(Varga Dávid, Magyar Lelátó)