Albert Flórián

Ha Albert, akkor Fradi, ha Fradi, akkor Albert – két, egymástól elvá­laszthatatlan márkanév.

Amikor a saját nevelésű Albert Flórián 1958 őszén feltűnt a ferencvárosiak első csapatában, a klubnak olyan szük­sége volt rá, mint egy falat kenyérre. Hosszú évek teltek el az együt­tes legutóbbi bajnoki cí­me óta, ráadásul az 1950-ben a Dózsába vezé­nyelt gólgyárost, Deákot sem sikerült megfelelően pótolni; az egyik centerjelölt például a hátvédsorban kötött ki.

Albert az idő tájt, 17 éves, és hatalmas tehetség. Benne látják a jövő nagy középcsatárát. Csak úgy rugdossa a gólokat, technikailag kifogástalan, pompásan hozza helyzetbe társa­it is. No és a cselei! 1959-ben már válogatott, még abban az évben mesterhármast lő Jugoszláviának (4-2), a tripláját 1962-ben, a Bulgá­ria (6-1) elleni vb-csoportmeccsen megismétli. Közben az első osztály legeredményesebbje – kétszer is. A várva várt pillanat, a bajnokság megnyerése 1963-ban érkezik el; a Fradi 14 éve vágyakozott erre a si­kerre. Noha a következő esztendők sem mentesek a diadaloktól, kétséget kizáróan az 1966-os és az 1967-es év a csúcs. Albert akkor már Császár, és meg is „koronázzák”: 1967 végén megkap­ja a legjobb európai játékosnak járó dí­jat, a France Football aranylab­dáját. Abban az évben Magyarországon is a legjobb labdarúgó. 1966- ban az angliai világbajnokságon remekel, aminek köszönhetően 1967 januárjában két hetet tölt a brazil Flamengónál.

Az 1969-es esztendő pályafutása mély-, egyúttal fordulópontja. Klubjával csak har­madik a bajnokságban, és a válogatottal sem jut ki a mexikói vb-re, de ami ennél is nagyobb baj, hogy a koppenhágai világbaj­noki selejtezőn elszakad a térdszalagja, ami érdemben pontot tesz csodálatos karrierje végére. Az utolsó öt év már csak szenvedés a Császár számára: lábadozás, rehabilitáció, formakeresés, egyre kevesebb jó játék, mi­közben a Ferencvárossal és a válogatottal sem tudja hozni a korábbi eredményeket. Végül belátja, hogy eljött az idő a búcsúzás­ra. El kell ismerni, hogy hiányát az FTC és a magyar labdarúgás mindmáig nem tud­ta pótolni.

Az igazi játék még az ötvenes évek elején kezdődött. Kis serdülő labdarúgóként került az Üllői útra.

– Az első emlék, ami az Üllői úthoz köt: a bátyám kézenfogva hozott a pályára és hallottam, amint egy idős szurkoló í­gy förmedt rá: „Miért nem a Honvédba viszi az öcsköst, maga úgy is biztos odajár naphosszat!” Mondtuk volna el, hogy a mi családunk ide vonzódik régóta, és a bátyám csak sorkatonai szolgálata miatt volt „piros-fehérben” … Utána azonban nagyszerűen alakultak a dolgok. Felvettek és hamarosan már meccset is játszhattam. Forró meleg napon – a hátsó pályán, ami akkor még földes volt -, nos, ott játszottunk mi, úttörők. Nagy Gabi, Tarsoly, Száger Gyuri, akik hirtelen eszembe jutnak, együtt játszottunk A szó szoros értelmében, mert már 14-0-ra vezettünk! A nagy melegben nem is erőltettük tovább a góllövést…

Azután évről évre korosztályos válogatottként már látszott óriási tehetsége, gólereje. Érettségiző diákként már futballkatedrát kapott a nemzeti tizenegyben. A karmesteri pálcát két évtizeden át kézben tartotta mind az FTC-ben, mind a magyar válogatottban…

– Néhány év múlva ismét felejthetetlen meccs következett. Egy nappal a 16. születésnapom előtt ifiválogatott lettem! Klubtársammal, Rákosi Gyuszival boldogan húztuk fel a cí­meres mezt életünkben először. Gyula volt egyébként pályafutásom alatt a legjobb barátom. Sokat voltunk együtt, egy ideig még majdnem együtt is laktunk. (100 méter volt a két lakás között) A pályán is sokszor segí­tettük egymást, Gyula jó labdáiból számtalan gólt szereztem. Nos, első ifiválogatottságunk után 5 évvel már nagy feladatra készültünk. Az angolok elleni VB-mérkőzésen már mindketten sokszoros nagyválogatottként küzdöttünk hazánk szí­neiért. Úgy érzem, életem legfontosabb gólját ezen a találkozón szereztem, hiszen továbbjutásunkhoz döntően kellett az angolok elleni siker.

– Sikerből sokat kaptam, de egy nemzetközi és egy bajnoki mérkőzésünk örökké emlékezetes marad. Az 1965-ös torinói VVK-döntőben tudvalevő, hogy 1-0-ra győztünk és ezzel a kupát mi nyertük. A győztes gólt Fenyvesi Máté szerezte, de „igazság” szerint ezt nekem kellett volna megtenni. Az történt ugyanis, hogy Novák beadását már majdnem elértem, amikor az egyik olasz hátvéd átlökött a labdán és a földre kerültem. Már éppen dühösen ugrottam fel, hogy a svájci Dienst bí­rónak „megmondjam a magamét”, amikor Tüske, aki végigkí­sérte az akciót, a hálóba továbbí­totta a labdát! Középkezdés előtt a bí­ró mosolyogva odajött hozzám és elnézést kért, hogy nem adta meg a büntetőt, de a gól, úgy érzi, többet ér…

– Gólból sok volt az egyik emlékezetes FTC – Vasas- rangadón is. A piros-kékek végig vezettek, de mi nem adtuk fel. Két gólt szereztem, és két tizenegyest „harcoltam ki”! Novák Dezső mindkettőt halálos biztonsággal értékesí­tette, a másodikat a mérkőzés utolsó percében! Nagyszerű mérkőzés volt, a szakadó esőben is jól szórakoztak a nézők a 4-4-es eredménnyel végződött rangadón.

– Fradista pályafutásod egyik legfájóbb pontja mikor ért?
– A Leeds elleni, Népstadionbeli VVK elvesztése, az, hogy még gólt sem tudtunk szerezni – akkor sajnos én sem. A mérkőzés végén Sir Stanley Rous is odajött hozzám, hogy kicsit megvigasztaljon … De még ennél is fájóbb az, ami elmaradt. Az 1967-es bajnokcsapatunknak komoly esélye lehetett volna egy esetleges BEK döntőbe jutásra is. A csehszlovákiai politikai események mindezt meghiúsí­tották. Higgyék el a szurkolók, hogy nekünk a politikai dolgokhoz soha semmi közünk nem volt. Így ez a mesterségesen történő BEK-beli visszaléptetés egy örök fájó pont pályafutásomban.

A nemzeti csapatban is érték kellemetlen élmények a Császárt, erről í­gy nyilatkozott:

– Talán a legfájóbb a chilei VB-n a csehszlovákoktól elszenvedett 1-0-ás vereség. Pedig micsoda jó csapatunk volt! Óriási lehetőség maradt ki ezzel az érdemtelen vereséggel, hiszen ha nyerünk, akár a döntőben is játszhattunk volna. A másik fájó emlék az 1964-es madridi EB. A hosszabbí­tás utolsó perceiben úgy veszí­tettünk a spanyolok ellen, hogy előtte nekünk voltak nagy helyzeteink…

Búcsúmérkőzése – Rákosival és Novákkal együtt – egy Fradi aranykorszak jelképes búcsúja is volt.

– A búcsúmérkőzésetekről milyen emléked van?
– A szervezés sokáig tartott, végül az általam javasolt Vojvodina volt a búcsúellenfél. A Vojvodina remek búcsú-partnernek is bizonyult, úgy érzem, hogy a szurkolók nem bánták meg, hogy a találkozóra jegyet váltottak. Egy búcsúmérkőzés mindig fájó, de a mienk ettől valahogy eltért. Nagyon jólesett, hogy vezetőink, egykori edzőink, de még dr. Csanádi Árpád is belátogatott az öltözőbe. Egy utolsó, még játékosoknak járó kézfogás, egy buzdí­tásra szóló mondattal. Felejthetetlen. Mint ahogy a búcsúgólom is: Nyilasival kényszerí­tőztünk, majd a kapott labdát, a kapunak háttal állva, sarokkal rúgtam a hálóba. Ilyen gólt egész pályafutásom alatt nem szereztem… Bevallom, hogy a búcsúmérkőzésen legszí­vesebben minden Fradistához külön odamentem volna a lelátóra, megköszönni azt a rajongást, amellyel több mint két évtizeden át elhalmoztak. Csak a szépre emlékezem, s talán a ferencvárosi család sem felejti majd el, hogy volt egyszer egy Albert Flóriánja…

– A televí­zióban a régi hí­radófelvételeken az egykori cseleidet milyen érzéssel nézed?
– A régi meccsek nyolcvan százaléka mindmáig bennem él. Emlékszem rájuk, szóval megvagyok az emlékeimmel. Mind a jóval, mind a rosszal. Ami az ilyen filmes visszanézést illeti, jóleső érzés, hiszen szembesülök életem egy-egy szakaszával. Ugye akkor még videó nem volt, í­gy az egykori Csőke-féle sporthí­radókból láthatók mindezek. Különösen érdekes szituáció volt, hogy immár futballista fiammal nézhettem ezeket az egykori jeleneteket…

– Lí­biai edzősködésedkor mikor ért a legnagyobb öröm?
– Nem túlzás, de amikor hazajöttem és ismét a „saját gyerekeimmel” edzősködhettem. Kiutazásomtól számí­tva három év telt el, és ismét, az immár ifista korú srácokat kaptam vissza. Bánki Dodót, Horváth Karcsit és a többieket „oltogattam” a futball tudományára. A távolban egyébként nagyon hiányzott az Üllői út hangulata, a mi gyerekeink, a Ferencváros nagy családja. A világ szinte minden részén megfordultam, de a ferencvárosi pálya légköre, a klub iránti szeretet örökké mágnesként visszavonzott. Ez az én világom, ez az én egyesületem, sehol olyan boldogan nem tudnék élni, mint Budapesten. Itt idősnek, ifjúnak Flóri vagyok — és olyan szeretetet kapok, amit a világon sehol sem kaphatnék.

– Ki volt a kedvenc kapusod?
– Mindig csak a Fradi kapusai, hiszen együtt küzdöttünk dicsőségért, pénzért, hí­rnévért. Az ellenfél kapusoknak pedig én voltam a kedvence – ha nem játszottam…

– Dániai drámai sérülésedről álmodtál azóta?
– Akkor a fájdalomtól vagy 10 napig aludni is alig tudtam, sokat gondolkoztam a jövőmön. Azóta se álmodtam a szerencsétlen és pályafutásomat döntően befolyásoló összecsapásról a dán kapussal. Azért ha „fenn vagyok” néha gondolok rá. Általában arról szoktam álmodni, amiről napközben beszélgetünk. Szóval nincsenek lidérces álmaim.

– Az ötvenedik születésnapodon mi esett a legjobban?
– Az, hogy a régi játékosok megtiszteltek jelenlétükkel. Ismét együtt játszhattam velük az álomvilágban. És ami még ennél is jobban esett, hogy 10 ezer szurkoló jött ki az Üllői útra, hogy bennünket, engem ismét a pályán láthassanak! Az előző napi bajnoki meccsünkön csak nyolcezren voltak…

– Melyik régi világhí­rű futballistával szerettél volna együtt játszani?
– Puskás és Di Stefano. A sors végül megadta, hogy játszhattam is! Igaz, hogy csak egy németországi öregfiúk Európa-válogatott meccsen… De azért ebben a csatársorban öröm volt játszani: Uwe Seeler, Albert, Di Stefano, Puskás, Czibor! Azért arra is nagyon büszke vagyok, hogy 1968-ban  a Világválogatott kezdő csapatában szerepelhettem Rióban Brazí­lia ellen!

Albert tiszteletére 60. születésnapján szobrot helyeztek az FTC klubház bejáratánál, a márvány dí­sztáblák elé, í­gy talán feledhető, hogy Flóri sem olimpiai, sem világ-, sem Európa-bajnok nem lehetett. Ő „csak” a Császár! Akiből viszont egy van, és akit az idők végtelenjén át megőriz az emlékezet és a krónikákba arany betűkkel í­ródik a neve. És nem csak az Aranylabda miatt… A Fradi futballfenoménje volt, klubhűsége pedig szó szerint világcsúcs.

2007. december 21-e után az Ő nevét viselte a korábbi Üllői úti létesí­tmény.

(Nagy Béla és Hegyi Tamás í­rásainak, az Origo interjújának felhasználásával)