Anekdoták: dr. Lakat Károly

Lakat Károly

Edzői nagysága — sok egyéb markáns tulajdonsága mellett — kiváló szónoki képességeiben és a lélek legapróbb rezdüléseit is érzékelő, pszichologizáló alkatában rejlett. Aki egyszer is hallotta, tanúsí­thatja: Lakat Károly doktor játékosértekezletei, a félidők közti szünetben tartott rögtönzött „eligazí­tásai” egyszerűen felülmúlhatatlanok voltak. Csalhatatlanul ráérzett a kritikus másodpercekre, megteremtette azt a miliőt, amelyben a lekváremberek ereiben is pezsegni kezdett a vér.

Az alábbi „szentbeszédet” sokan, sokféleképpen felidézték. Most mondja el a legilletékesebb fültanú, Lakat T. Károly, a Tanár úr egy szem fia, a Népsporttól a Képes Sporthoz igazolt újságí­ró.

„…Az Öreg taktikai értekezletet tartott Salgótarjánban, a Honvéd-meccs előtt. A nyerés a bennmaradást, a vereség a kiesést jelentette. A srácok mukkanni sem mertek, dermedt félelemmel várták a dörgedelmes hegyi beszédet. Az Öreg bejött és ennyit mondott:

– Képzeljetek ide két asztalt. Én az egyik asztalon látok egy üveg fenséges, francia pezsgőt, egy vén drága, angol szövetet, egy karton Chesterfield cigarettát és egy észvesztőén izgalmas Brigitte Bárdot fotót. A másik asztalon egy üveg Kőbányait, egy melós overált, svájci sapkával, egy pakli Nikotex Munkást, no és csúf, vén boszorka visszataszí­tó fényképét. Válasszatok! Melyik asztalhoz akartok menni a meccs után.

A Salgótarján 2:1-re nyert…

* * *

Edzői ifjúságának legszebb időszakában, még telve csorbí­tatlan eszményekkel, szí­nes-tarka álmokkal, túlcsorduló lélekkel ecsetelte játékosai előtt a győzelem létfontosságát. A tatabányai legények ünnepélyes megrendültséggel hallgatták a himnikus magasságban szárnyaló Lakat doktort és szaporán bólogattak. Hogy is ne, amikor a mester olyan szí­vfacsaróan beszélt a bányákról, a tárnák mélyén emberfeletti munkát végző vájárokról, Tatabányáról, a városról, amely együtt lélegzik labdarúgóival. A szentbeszéd végére érvén a Tanár hozzátette:

— Ha mindezt megszí­vlelitek, akkor a siker biztosan veletek lesz!

Guba Balázs, a fedezet — a jó bor őszinte barátja — szinte mámorból ocsúdva rebegte:

— Ez tuti, Karcsi bácsi, mert a siker én leszek…

* * *

Az MLSZ beszámoltatta Lakat Károlyt: hogyan, miként készí­ti fel válogatott legénységét a tokiói olimpiai játékokra. A kapitány tette a kötelességét, részletesen ismertette a felkészülési időszak eseményeit, örömeit, nyűgeit.

Az egyik elnökségi tag (kegyeletből elhallgatjuk a nevét) izgatottan fészkelődött, mintha hangyabolyra telepedett volna. Végül kirobbant belőle a mondóka:

— Jó, jó rendben, mindennel egyetértek. Csak ez a Bene Ferenc. Ne vicceljen már! Ön sokkal jobb edző annál, hogy ne lássa: ez a gyerek semmi egyebet nem tud, mint gólt rúgni…

A kapitális oktondiság Lakat doktorban talpra ugrasztotta a gúny ördögét:

— Kérem, én annyira igénytelen vagyok, hogy Benétől ennyivel is beérem…

(Bene Ferenc Tokióban az olimpiai bajnokcsapat tagjaként a labdarúgótorna gólkirálya volt.)

* * *

Sportéletünkben járatos olvasónak nem szükséges bizonygatni, hogy Kutas Istvánt és dr. Lakat Károlyt nem fűzte össze testi-lelki barátság. Sőt!
1964-ben Kutas az MTS elnökhelyettese, nagy hatalmú sportvezér, Lakat doktor pedig a Tokióban olimpiai aranyat nyert válogatott szövetségi kapitánya volt. Az ötkarikás játékok után Tatán, az edzőtáborban gyűlt össze sportéletünk szí­ne-virága, hogy közösen értékeljék, méltassák a tokiói eredményeket. Lakat Károly úgy í­télte meg, hogy egy ilyen exkluzí­v munkaértekezletnek rangot kell adni és 250 oldalas jelentésben foglalta össze tapasztalatait. Persze, a többi olimpiai sportág szakvezetője is í­rt, úgy két-három oldalt.

Az értekezleten elnöklő Kutas István, amikor a labdarúgáshoz ért, imigyen szólt:

— Itt van a kezemben egy irgalmatlanul hosszú jelentés, amelyből egyetlen sort sem olvastam el. Mert ha irodalomra vágyom, akkor nem Lakatot, hanem Thomas Mannt olvasok…

És ezzel át is tért a következő sportágra. Később a meghí­vottak lehetőséget kaptak a hozzászólásra. Lakat tanár úr is hozzászólt. A következőképpen:

— Köszönöm az olimpiai aranyérmes csapat szép és bensőséges méltatását. Mint irodalomtanár, én is Thomas Mannra szavazok. De ha szónoklatra vágyom, akkor inkább Cicerót hallgatnám, nem Kutast…

* * *

Lakat Károly vitriolos humorral í­zesí­tett szókimondása lassan, de biztosan felduzzasztotta ellenfeleinek táborát. A nyelvére lakatot sosem tévő tanár szurkapiszkáit kiváltképpen rossznéven vették Kispesten. Némiképp érthető, hiszen a szakosztály irányí­tásában részt vevő magas rangú katonatisztek a fegyelmezett, pedáns, tárgyszerű jelentésekhez szoktak és nem a Lakat-féle humorpetárdákhoz.

Történt, hogy a Bp. Honvéd egymás után többször is elbotlott. A magas vezetés hí­vatta Lakatot, ahogy ő mondta: „keresztre feszí­tő ülésre”. Nem őrvezetők és tizedesek ültek az asztal körül.

Akadt, aki tábornoki lampaszt viselt a nadrágján! A személyre szóló súlyos és érdes hangú bí­rálat hatására „a Tanár” hamut hintett ősz fejére. Persze, a maga módján:

— Tényleg elvesztettem több kisebb csatát. Fáj a vereség, de talán még minden jóvátehető. Egyébként ha már itt tartunk: maguk mikor nyertek utoljára háborút?

Lakat Károly két hét múlva már nem ült a Honvéd edzői padján…

* * *

A tréfamesterek rendre kipécézik a vicc tárgyának megfelelő személyt és addig nem hagynak békét a szerencsétlennek, amí­g a társaság ki nem szórakozta magát a kárára. Lakat doktor egyik kedvenc „nyula” Kovács István, a Vasason át Salgótarjánból Tatabányára került válogatott csatár volt. Kokó bölcsen fogadta a rajta csattanó poénokat, nem sértődött meg, belement az évődésbe, mert pontosan tudta: edzője viccre sem méltatja azt, akit nem becsül.

Egy í­zben Lakat tanár úr kitörő lelkesedéssel paskolgatta a langaléta jobbszélső hátát.

— Gratulálok, Kokókám. Te leszel az első magyar idegenlégiós. Nagy dolog ez…

Kovács Kokó az izgalomtól elfúló hangon kérdezte:

— Elengednek? Hova megyek? Mondja már, Karcsi bácsi, mit hallott?…
— Hallottam, hogy itt voltak a törökök. Láttak téged játszani és azt mondták, visznek is azonnal, mert Isztambulban senki sem tud olyan szép félholdakat rúgni, mint te…

* * *

Az „ál-törökök” kiszemeltje tündököl Lakat Károly hí­res allegóriájában. Tudni kell, hogy Kovács nem tartozott a hajtást, a loholást kedvelő futballisták közé. A Tanár í­gy jellemezte szeretett jobbszélsőjét:

„Mi játszhatunk a legnagyobb forróságban is, nem szenvedünk. Kokó úgyis egy helyben ácsorog. Szép csendesen gyökeret ereszt, kinő a Kovács-féle lustaságfa, lombot ereszt, a többiek pedig szépen aláállnak hűsölni…”

* * *

A jégre lépett peches embert juttatja eszünkbe Ádám László. A balhátvéd az Ú. Dózsa, a Salgótarján és az FTC együttesében is rúgta a labdát. Bármelyik öltözőből indult hazafelé, esténként valahogy erőt vett rajta a nyugtalanság. Márpedig ha Ádám Lacin erőt vett a nyugtalanság, akkor ő „kiruccant”. Ki az éjszakába. No, nem dáridózott, pusztán imádta a hangulatos asztaltársaságot.

Salgótarjánban, Lakat Károly edzősködése alatt is sűrűn vétett a takarodóparancs ellen. A Tanár valahogy szagot kapott és ellenőrző körútra indult. Természetesen azonnal „letartóztatta” a balhátvédet egy vendéglőben. Lelki masszázs, büntetés és folyt tovább az élet. Újabb teszt, újabb leleplezés. Lakat doktor lassacskán már esti sétájáról is lemondott, mert akármerre lépett, Ádámba botlott. Kettejük éjszakai összefutásai már közröhej tárgyát képezték az öltözőben. Ádám jószerivel egyetlen botlását sem úszta meg szárazon, fizetett mint a katonatiszt a „büntetőkasszába”.
Egy í­zben a Szovjetunióba repült a STC. Tí­zezer méter magasságban szállt a gépmadár. Lakat doktor szomorúan sóhajtott.

— Sajnos, le kell mondanom a panoráma élvezetéről.
— Hát miért nem néz ki az ablakon, Karcsi bácsi? — érdeklődtek a játékosok.
— Az hiányzik! Hogy meglássam szembejönni Ádámot…

-Részlet: Kő András -Török Péter A magyar futball anekdotakincse-