Aranylábúak – Meccsemlékeim a hatvanas évekből 01.

Varga Zoli

1963. május 12. Tatabánya, Tatabánya – Ferencváros 0:3

Majdnem tizenegy éves voltam már. Közeledett a vakáció három balatoni táborral, az iskolában jól alakultak a dolgok és ami a legfontosabb, úgy nézett ki, hogy Kocsis Sanyiék után 14 évvel a Fradi talán újra bajnok lehet. Az őszi szezon végén még csak a hatodik helyen álltunk, de azután elindult a csapat. Flóri nélkül is megvertük az első helyezett Honvédet – Tüske góljával, rossz meccsen, de kit érdekelt az! Megvertük az Újpestet, ikszeltünk az MTK-val és már mi vezettük a tabellát. Valami nagy izgalom volt a levegőben.

Közben zajlik a világpolitika. Május elsején Fidel Castro és Hruscsov együtt integet Kádárral a Dózsa György úti tribünön. Angol és amerikai kémek a szovjet hadbí­róság előtt, Penkovszkijt halálra í­télik. Hetenként 200-300 menekült érkezik Nyugat-Németországból az NDK-ba – a Népszabadság szerint. Itthon nagy amnesztia márciusban, de vagy hatszázan azért bent maradnak az ötvenhatosok közül. Kádár persze ezt tagadja.

Az öreg Fradi-pálya abban az évben búcsúzott, fatribünjén apám gyakran találkozik régi ismerősökkel, akiktől rendszerint azt kérdezi: mikor jöttél ki? És azon nevetnek, hogy ha valaki egy elveszett régi ismerősével akar találkozni, a legjobb, ha kijön az Üllői útra és itt ráakad.

A Népszabadságban Fekete József cikke próbálja nyugtatni a szülőket, hogy a középiskolákban induló koedukáció nem lesz feltétlenül szerelmi viszonyok forrása. De persze elő kell készí­teni, nem szabad hirtelen bevezetni a negyedik gimnáziumban. És szükség lesz a szépí­tőszerek használatának egészséges korlátozására is!

De engem akkor nem ezek a dolgok foglalkoztattak, hanem a vasárnapi meccs Tatabányán. Ha győzünk, az élre állhatunk! Nem is mertem remélni, hogy láthatom a meccset, mert a TV nem adta, vidékre ritkán mentünk a csapat után és főleg mert a Rádió bemondta, hogy már a hét elején elfogytak a jegyek.

Szerdán apám beállí­tott a nagy hí­rrel: megyünk Tatabányára! A kincset érő két jegy az egyik bányászjátékos, Nagy Ervin mamájától származik valamilyen ismeretség révén. Apám már előre felkészí­tett, hogy nagydarab besörözött bányászok között lesz a helyünk, a helyi törzsközönség kellős közepében, ezért nem szabad hangosan hajráfradizni. Apám sem volt kisdarab és egyáltalán nem volt félős – mindig szégyelltem magam, amikor a tömött pünkösdfürdői busz lépcsőjén jellegzetes agresszivitásával megfelelő viselkedésre próbálta nevelni az utastársakat – de húsz bányász az csak húsz bányász.

Aznap közvetí­tette a TV a Wembley-ből az angol-brazil barátságos meccset. Nagyon vártam, hogy végre láthassam Pelét egy egész meccsen át, de csalódnom kellett. Pelé sérült, a játék gyenge volt. Az eredmény 1:1 lett, Pepe szabadrúgására Banks moccanni sem tudott.

Nehezen teltek a napok, de azután végre elzötyögött velünk a gőzös Tatabányára. Az előjelek jók voltak: a Dinamó Zágráb ellen Flóri gyengén játszott, a Győr ellen fantasztikusan, Stockholmban a válogatottban mérsékelten – ez pedig azt jelentette, hogy most vasárnap jól fog játszani. Akkoriban ugyanis nála még az egy gyenge – egy nagyszerű játék volt szokásban. A másik kedvező jel a tartalékcsapat 1:0-s győzelme volt a salakos edzőpályán, Kökény Jóska az egész védelmet kicselezve rúgta a gólt.

Csak azért aggódtam, mert Mészáros Dodó bácsi gondolt egyet és átalakí­totta a csapatot. Kedvencét, a 18 éves Varga Zolit állí­totta jobbösszekötőbe, aki a Fradi ifivel a legjobb olasz csapatok előtt nemrég megnyerte a Caligaris Kupát és nagyon jól játszott. Zoli már két éve bemutatkozott a Csepel ellen a Stadionban egy unalmas 1:1-es meccsen. De én apámtól már korábban is hallottam róla, hogy mekkora tehetség, két teniszlabdával dekázik egyszerre. Aztán nagy csalódás volt, próbált húzogatni, de mindig elnyomták. Időnként játszott, Győrben egy gólt is összehozott, de engem nem győzött meg. De hát ő a Dodó bácsi kedvence, Orosz Pali helyén ő játszik a Flóri mellett.

De Orosz is játszott, mégpedig balfedezetet. A munkabí­ró Rákosit is próbálta korábban halfoltatni Mészáros, azt nem tartottam rossz ötletnek, de Orosz Palin csodálkoztam.

Elkezdődött a játék. Az állóhelyi lépcső egyik fokán álltam, ha eleget izegtem-mozogtam, a felnőttek között láttam a pálya egy részét. Volt iram és voltak helyzetek is: Tüske lövését szögletre védte Gelei, aztán Csernaiét fogta Aczél, Nagy Ervin pedig telibe találta a felső kapufát. Szünet. A döntetlent elfogadtam volna.

Végre a második félidő elején Rákosi a tizenhatosról félmagasan bevágott egy gólt, aztán a Kistüske beadását Flóri bepasszí­rozta, hátvédekkel a nyakán. Jó sáros lett a dressze. Már nagyon mocorogtam a bosszankodó bányász bácsik között, de azért eléggé fegyelmezetten viseltem az örömöket.

Egészen addig, mí­g egy előrevágott labdát Varga Zoli átemelt a rutinos középhátvéd, Hetényi felett és mielőtt a labda leesett volna, a tizenhatosról bebombázta – és ez már sok volt nekem, magamról megfeledkezve hatalmasat ordí­tottam. Nem esett bántódásunk, a bányászok addigra már teljesen elszomorodtak. – Na milyen játékos a Varga Zoli? – kérdezte apám és én boldogan kiabáltam, hogy nagyon jó! 3:0 lett a végeredmény.

A Népsport szerint 27-szer lőttünk kapura és a Fradiról rendszerint visszafogottan í­ró tudósí­tó is áradozott a helycserés támadásokról: „A fiatal Vargát szünet után alig lehetett tartani.” Flóri és Zoli talán akkor először érezték egymást úgy a pályán, mint aztán még nagyon sokszor. Varga Zoli Tatabányán vált állandó csapattaggá.

Orosz Paliból pedig remek fedezet lett. Igaz, néhány héttel később az Országos Sportnapok alkalmából a Népstadionban kiütötte a szovjet Guszarovot és ezért a politikailag megbocsáthatatlan tettért Kutas elvtársék másfél évre elmeszelték. Fél év múlva viszont amnesztiát kapott és egészen Szűcs Lajos érkezéséig, 1966-ig ő volt a balhalf. Az idők változását jelezte, hogy Szűcsöt már beállósnak tartottuk, nem pedig balfedezetnek.

Az 1962/63 évi bajnokcsapat

A Fradit ezután már nem lehetett megállí­tani és júniusban a tarjáni győzelemmel bajnokok lettünk. Ezt is megértük!

-szabom-