Bajnokokról bajnokok

A Magyar Olimpiai Bizottság centenáriuma tiszteletére

1995

Csí­k Ferenc, Harangi Imre, Pataki Ferenc, Urányi János, Kocsis Sándor, Boros Ottó, Elek Ilona, Németh Imre, Kozma István, Takács Károly, Szilvásy Miklós, Gerevich Aladár, Berczelly Tibor, Bozsik József, Rajcsányi László, Fábián Dezső, Bóbis Gyula, Szí­vós István emléktermek a Csanádi Árpád Központi Sportiskola Általános Iskola és Gimnáziumban

***

ELŐSZÓ

Örömmel teszek eleget kedves barátom, Schlegel Oszkár igazgató úr felkérésének, hogy az olipiai termekről szóló könyvhöz előszót í­rjak.
Egy-egy évforduló kapcsán az ember visszatekint arra a megtett útra, tevékenységre, mely az eltelt időszakkal kapcsolatos.
A Magyar Olimpiai Bizottság 1995-ben ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. Ez világviszonylatban is jeles ünnepnek számí­t. Az olimpiai családban mindössze 11 nemzeti bizottság van, mely ilyen hosszú időre tekinthet vissza.
Gazdag a magyar olimpiai múlt!… Gazdag az évek számában, gazdag a 401 megnyert olimpiai éremmel, a 734 aranyéremmel, gazdag, mert egy nagyon aktí­v olimpiai bizottsága és világviszonylatban elismert olimpiai akadémiája van.
Gazdag, mert olyan iskolát támogat, mely a közel 200 nemzeti olimpiai bizottság gyakorlatában példátlan.
Példa nélküli az, hogy egy tanintézet oktató-nevelő munkájával az oljmpiai eszmét, mozgalmat úgy szolgálja, mint a Csanádi Árpád Központi Sportiskola Általános Iskola és Gimnázium. Elkötelezettségüket, szellemiségüket bizonyí­tja, hogy az iskola minden tanterme egy olimpiai bajnok, kiváló sportember nevét viseli, megőrizve jeles sportolóink emlékét, és egyben példát mutatva az ifjúságnak olimpiai bajnokaink életével és eredményeivel.
E nemes eszme felvállalása méltó a névadóhoz, Dr. Csanádi Árpádhoz, a NOB egykori tagjához, sportigazgatójához és a MOB főtitkárához.
Az egész olimpiai család büszke lehet erre az intézményre.
A Magyar Olimpiai Bizottság nevében köszönöm mindazok munkáját, akik hozzájárultak a könyv megjelenéséhez.

***

CSANÁDI ÁRPÁD EMLÉKÉRE

Mindenekelőtt köszönetemet fejezem ki a Csanádi Árpád Központi Sportiskola Általános Iskola és Gimnázium igazgatójának és pedagógus társainak azért az áldozatos munkáért, amelyet az olimpiai gondolat terjesztése érdekében iskolájukban az elmúlt évek során kifejtettek.Biztos vagyok benne, hogy diákjaik nemcsak ismerői, hanem egyszer majd folytatói is lesznek az immár 100 esztendős olimpiai történelmünknek. Akár azért, mert az itt tanuló diákok kiváló sportemberek, akár azért, mert e falak között mindenkit megérint a szép és nemes olimpiai gondolat.Csanádi Árpád egész életét, minden erejét és sokoldalú tudását a köz javára fordí­totta. Szinte hihetetlen, hogy milyen mennyiségű munkát vállalt magára, és azt maradéktalanul el is végezte. Munkabí­rásánál csak sport iránti hűsége bizonyult nagyobbnak. Elkötelezettje volt a sportnak, azt szolgálta élete utolsó pillanatáig. Sportolóként is kiemelkedő volt, kiválóan ismerte a versenyek, a pályák atmoszféráját.Számos cí­met és rangot kapott életében, de a sportemberek számára a szűkebb pátriában mindig csak „Árpi” maradt. í­gy hí­vták, í­gy tisztelték mindazok, akik ismerték. Egyéniségének varázsa, egyszerű közvetlensége rengeteg barátot szerzett számára hazánkban és az ország határain kí­vül is. Sportolók, edzők, szakemberek, sportrajongók foglalták le kevés szabadidejét, tanácsokért, felvilágosí­tásért, vagy csak egy szeretetteljes kézfogásért.Mint volt olimpikon arra emlékezem, hogy Árpi bácsi valahogy mindig, mindenütt jelen volt. Ez akkor nem tűnt fel nekünk, de most visszagondolva szinte hihetetlen, milyen precí­z beosztással kellett ehhez végeznie munkáját. Arra is csak később jöttünk rá, hogy minden alkalommal fogadott bennünket, teljes figyelmet szentelve személyes ügyeink meghallgatásának. Problémáinkra vissza-visszatért, türelmes, nyugodt, udvarias volt. Mosolygásával barátságáról, szeretetéről biztosí­tott bennünket, sportolókat.Személyes élményem, hogy mindkét olimpiai aranyérmemet O adta át. Megérezte, hogy nyerünk? Pontosan kellett ismernie a ví­vás nemzetközi erőviszonyait, hogy Mexikóban és Münchenben az olimpiai versenyek idején reá háruló rengeteg feladat mellett ott lehessen a döntő mérkőzéseinken, ahol a rá olyannyira jellemző udvarias diplomáciával szurkolt nekünk. Természetesen büszke volt ránk, büszke a magyar aranyérmekre, s lehet, hogy egy kicsit fáradozása jutalmának is tekintette, ha megszólalt a magyar himnusz. Velünk együtt volt boldog, hiszen nemcsak sportdiplomata, hanem sportember is volt, í­gy azonosult győzelmeink örömével.Már 10 éve, hogy átvettem Árpádtól a jelképes stafétabotot. Az a megtiszteltetés ért, hogy mind a Nemzetközi Olimpiai Bizottságban, mind a Magyar Olimpiai Bizottságban valamint az állami sportvezetésben is követhettem őt.Ha könnyű volt őt követnem, az azért volt könnyű, mert az ország határain innen és túl, az olimpiai és sportmozgalomban rendkí­vül nagy szeretetnek és népszerűségnek örvendett, ami nagyban segí­tette sportvezetői pályafutásom indulását. Nehéz volt ugyanakkor, mert Árpád a mércét nagyon magasra állí­totta.Távozása óta nem múlik el a NOB-ban fontos ülés vagy értekezlet, hogy Csanádi Árpádról szó ne essék, akár mint sportszakértőről, vagy „csak” úgy, mint jóbarátról.Életműve — az olimpiai eszme és a magyar sportmozgalom szolgálata — korai halála ellenére teljes, egész. Tevékenysége, útjának követése számunkra, számomra kötelesség.

Csanádi tanár úr (Bárcsak nálunk is taní­thatna…)

ÚSSZAK VAGY ZENÉLJEK?

A ví­z volt a mindenem. Már négy évesen „őrjöngtem”, hogy meg akarok tanulni úszni. Akkoriban az úszni tanuló gyerekeket még boton és kötélen lógatták be a medencébe, hogy ne süllyedjenek el, de engem ez nagyon zavart. Úgy döntöttem, nekem ez egyedül is sikerülni fog. Egy év alatt meg is tanultam úszni, hiszen minden nap velem nyitották az uszodát és záráskor úgy kellett kirángatni a ví­zből. Így történt aztán, hogy 1936-ban éppen a csillaghegyi strandon nyaraltunk, amikor a rádióban megszólalt Pluhár Istvánnak máig is hí­res közvetí­tése, az a bizonyos „Csí­í­í­í­k Ferkó”-s. Amikor a magyar himnuszt játszották a győztes tiszteletére, az emberek mereven vigyázzba álltak és potyogtak a könnyek. Rám, mint kilenc éves kislányra ez óriási hatással volt. Ekkor határoztam el, hogy én is ilyen nagy bajnok szeretnék lenni, ekkora örömöt szeretnék szerezni mindenkinek ebben a kis országban.Történt pedig egy amatőr verseny után, amit utcahosszal nyertem, hogy Sárosi Imre odajött hozzám és „Kezit csókolom!”-mal köszönve meghí­vott az egyesületébe úszni. (Érdekes, hogy ezután is végig magázott.) Szüleim aggódtak, hogy mennyibe fog kerülni nekik az én úszásom, de Sárosi megnyugtatta őket: semmibe, sőt, ha jól úszók, még akár fürdőköpenyt is kaphatok. Hamar rájöttem, ez az én igazi világom, hiszen az uszodában az volt a „császár”, aki jobban úszott. Itt csak a teljesí­tmény számí­tott, s számomra ez nagyon fontos volt. Mivel addig napi négy órát zongoráztam is, nagy dilemma elé kerültem: ússzak vagy zenéljek? Később, mikor edzőmtől meghallottam, hogy akár olimpiai bajnok is lehetek, s a zongoratanárnőm kijelentette, Fischer Anny azért nem leszek, végleg az úszás mellett döntöttem. Igazi „sportember” voltam, s hogy ezt bizonyí­tsam is, öt évi spórolás után vettem magamnak egy biciklit. Egyik nap kicsit sokat kerekeztem és annyira kimerültem, hogy édesanyám elvitt orvoshoz. Ott a szí­vemen találtak valamilyen elváltozást, és rögtön beutaltak egy specialistához, akit történetesen Csí­k Ferencnek hí­vtak. Feri bácsi — ahogy egy magam korabeli kislány akkor hí­vhatta — megvizsgált jó ala­posan, a végén megpaskolta az arcomat és azt mondta: „Ne aggódj, ennél rossz­abb szí­vvel is nyertek már olimpiát!”

Csanádi Árpád Központi Sportiskola OLIMPIAI TERMEK ALAPÍTVÁNYA 1 143 Budapest, Őrnagy u. 5—7.

Szerkesztő: Marosvölgyi György Fedélterv: Árvái Géza Cimlapfotó: Kodrucz Sándor Nyomdai előkészí­tés: Verő Boglárka Kiadó: Villás Alapí­tvány Felelős kiadó: Perutek János, az alapí­tvány elnöke

1995