Bálint befejezte

Bálint László

„Amikor 11 éves koromban először kaptam saját szerelést, amit hazavihettem, édesanyám nevetésben tört ki: az ő mindig vasalt kisfia most ütött-kopott, stoplis cipőben és bokáig érő dresszben tetszelgett a tükör előtt. Megsértődtem, mert én csak azt láttam, hogy zöld-fehér a szí­ne…

Az Üllői úton elkezdődött a második életem. Az első edzéseken még egy kicsit elfogódott voltam, hiszen közvetlen közelről találkoztam a Ferencváros addig csak messziről csodált válogatott játékosaival – Alberttal, Páncsiccsal és a többiekkel -, de azért jól kinyitottam a szemem. Igyekeztem minden mozdulatukat ellesni, mert hiszen kitől tanuljon a kezdő, ha nem az érett, már befutott labdarúgóktól. S ez í­gy van az élet minden területén. Egy fiatal orvos nyilván a professzorától akar tanulni, és az én szememben Flóriék voltak a futball tanárai.

Persze, ezzel nem azt akarom mondani, hogy a serdülőknek nem voltak kitűnő edzői. Agárdi Feri bácsi nagyon értett a gyerekek nyelvén, ő erre specializálta szaktudását. A csapat intézője, Logodi Laci bácsi ügyelt arra, hogy el ne szaladjon velünk a kocsi. A kocsi? Ugyan, a szekér, vagy még az sem. Mindenesetre ő saját gyerekeként kezelt mindegyikünket, és az Üllői úti pályától az iskolákon át a szülői házig ő tartotta a kezében a kormánypálcát. Istenem, de sokat is köszönhettünk mi, ferencvárosi játékosok neki!…

Nem voltam magammal megelégedve, és már-már azon töprengtem, hogy megmondom Agárdi Feri bácsinak – én mégse Mátrai akarok lenni, azaz nem a hátvéd Mátrai, hanem a középcsatár! Ő ugyanis a csatársor tengelyében kezdte rúgni a labdát, és a kapusok reszkettek tőle, a védők pedig legfeljebb buktatni tudták…

Lelki válságomnak Csanádi Ferenc vetett véget. A serdülő I-et ugyanis ő vette át, s már az első edzések után rátapintott a büszkeségemre, vagy nagyravágyásomra…

– Te lehetnél Mátrai utóda a Fradiban, de akkor középhátvédet kellene játszanod. Az a leginkább neked való poszt, higgyél nekem… – mondotta egy szép napon.

Én csak hallgattam, s közben azon gondolkodtam magamban, hogy szavaiban van igazság és buktató is. A buktatót pedig úgy hí­vják, hogy Páncsics Miklós! Igen, ő négy évvel idősebb volt nálam, s ennyivel állt közelebb az áhí­tott 3-as számú mezhez. í­gy hát csak hümmögtem, de végül is rábólintottam. Hát í­gy kerültem a hátvédsor tengelyébe!

S nem bántam meg! Csanádi Feri bácsi személyében azzal az emberrel találkoztam, akire ma azt mondhatom: neki köszönhetem a futballkarrieremet! Emberileg és szakmailag is ő formált azzá, ami lettem. Rendkí­vül nagy pedagógiai érzékkel rendelkezett, s mi minden szavát lestük, mert úgy éreztük mindig, hogy a mi nyelvünkön beszél, csak okosabban gondolkodik.

Engem hamar megszeretett – talán azért, mert elfogadtam a tanácsát?… -, és sokat foglalkozott velem külön is. Ez az időszak volt a technika, az általános mozgáskészség, a gyorsaság és ruganyosság tudatos megalapozásának igazi kora. S az edzések alatt és utána is, egészen sötétedésig (!) taní­tott bennünket rúgni, s ami nem kevésbé fontos: hosszan és pontosan is! A régi vécé mellett épí­ttetett egy rúgófolyosó-féleséget, és ott aztán ronggyá rúghattuk a labdát. Képes volt félórán át dobálni mindkét lábra és a fejre a labdát, s nekünk megállás nélkül kellett visszaadni, méghozzá jól, mert nem hagyta szó nélkül, ha valamit rosszul csináltunk. S tette mindezt olyan nevetséges fizetésért, hogy azt a mai fejemmel legfeljebb zsebpénznek nevezném. De szerette a futballt, szeretett minket, és í­zig-vérig fradista volt!

Kedvenc vesszőparipáját máig is áldom: ütközi kellett! Erre úgy vezetett rá bennünket, hogy a tréningeken a labdabirtoklásnál mindig zavaró embert is állí­tott ránk. Akár lábbal, akár fejjel, akár testtel gyakoroltuk a labdaátvételt, a fél szemünk mindig az ellenfélen kellett lennie.

A serdülő I-ből Csanádi Ferenc vitt magával az ificsapatba, és onnan egyenesen vezetett az út az NB I-es keretbe – de akkor döntenem kellett: TF vagy valami más?

S ekkor megértettem, hogy számomra a futball az életet jelenti, s minden más tervemet alá kell rendelnem ennek a célnak. Lemondtam a TF-ről, mert oda csak nappali tagozaton járhattam volna, s ezt az NB l-ben az edzésrendszer nem engedte meg. Majd később – s beiratkoztam levelezőre, a közgazdasági egyetemre…

A hatvanas évek második felében még a Népstadionban játszotta a Fradi a mérkőzéseit, mert az Üllői úti pályát akkor épí­tgették, meglehetősen langyos tempóban… Ez azonban nem volt akadálya annak, hogy kitűnjek, vagy felfedezzenek. A serdülőcsapatból már úgy kerültem az ifi I-be, hogy két „futballosztályt” ugrottam, mert Csanádi Ferenc, az edzőm nagyon bí­zott bennem. Később azonban már nem rajta múlott, hogy 18 évesen megint két osztályt ugorhassak, és egyszerre a felnőttcsapat (az NB I-ben játszó gárdát értem alatta) soraiba kerülhettem volna. De tudomásul vettem, hogy a tartalékcsapatban é időnként -mert a szabályok megengedték – még az ificsapatban is játszhattam néhány mérkőzést.

1967-ben dr. Lakat Károly volt az új edző, és a Fradival mindjárt az első évben bajnokságot nyert, méghozzá 8 pontos előnnyel a Dózsa előtt. Mindenki boldog volt, csak nekem szorult egy kicsit el a szí­vem, amikor arra gondoltam, hogy ezt a bajnokságot már én is velük együtt töltöttem, s csak hajszálon múlott hogy egyetlen egyszer sem kerültem be az első csapatba. És akkor -19 évesen! – én is bajnoknak mondhattam volna magam. Őszintén mondom: nem nagyon vigasztalt, hogy a „nagyok” szerettek, jóban voltam mindenkivel. Tekintve, hogy csak a fakóban jutottam szóhoz, sokszor felöltözve, „civilben” voltam, amikor találkoztam velük és -mivel adtam a szerelésemre – ekkor kaptam a Báró becenevet. í­gy emlegetnek azóta is… Csak éppen azt nem tudja senki, hogy a fakóban lettem Báró…

A bajnoki vacsora azonban örökké emlékezetes marad számomra, mert Lakat Karcsi bácsi úgy koccintott velem, hogy kezet adott rá: 1968. január 1-től bármelyik pillanatban várhatom, hogy a „nagyok” mezét húzom magamra. S előttünk állt egy csodálatosnak í­gérkező mexikói téli túra…

Ötéves álmom vált valóra 1968-ban: magamra húzhattam a Ferencváros bajnokcsapatának mezét! Ezt megelőzően, 1963-ban ifibajnoki cí­met szereztem a zöld-fehér szí­nekben, sőt, voltam ifjúsági és 21 éven aluli válogatott is, de azt nem reméltem, hogy már a bemutatkozásom első évében felnőtt bajnoknak is elmondhatom majd magam. Igaz, Lakat Karcsi bácsi, az 1967-es bajnokság bankettjén már megí­gérte nekem, hogy az Egyetértéshez távozó Mátrai Sanyi helyére kerülök, de azt nem gondoltam volna, hogy már februárban átesem a tűzkeresztségen. Hát igen, az addig többnyire csak civilben villogó tartalékból – a választékos, í­zléses öltözködés és a külföldi cigaretta volt a hobbim – kezdőjátékos lett Mexikóban!

Számomra ez az emlékezetes esztendő a Fradi fénykorát idézte. Három évvel előtte a csapat bravúros játékkal elnyerte a Vásárvárosok Kupáját, Torinóban legyőzte a Juventust, s most megint nagy lendülettel haladt az újabb nemzetközi siker felé. A VVK-ban egymás után búcsúztatta el a rangos ellenfeleket, 1968 januárjában pedig a Liverpool csapatát. S az Atletico Bilbao elleni két mérkőzésen már én is a kupaegyüttes tagja voltam. Ebben talán szerepe volt másnak is: 1968-ban vezették be, hogy két embert lehet cserélni, s í­gy több esély nyí­lt számomra. Ez azonban egymagában még mindig csak a kispadot jelentette volna, ha…

1968. január 28-át í­rtunk, vasárnap volt. Előző nap a BEAC-pályán egy budapesti I. osztályú csapattal játszottunk, s ekkor már én is szóhoz jutottam. De ez, persze, csak edzés volt még… Amszterdam érintésével repültünk el Mexikóba, s közben Montrealban és Houstonban is megálltunk. Én, mint a legfiatalabb, csendben húzódtam meg a „nagyok” között, s azt figyeltem, hogy két nagy riválisom, Páncsics és Szűcs mit és hogyan csinál…

A jelentős nemzetközi rangú Hexagonal tornán vettünk részt, és az első két mérkőzésen én bizony kí­vülről figyeltem csak a játékot. A bemutatkozáskor Mexikóváros válogatottjától kikaptunk, de a Toluca, az ottani bajnokcsapat ellen már győztünk. Ezen a találkozón Páncsics, a középhátvédünk megsérült, s Karcsi bácsi már közölte velem, hogy a harmadik mérkőzésen – az akkor még veretlen Jalisco ellen – én öltöm magamra a 3-as számú mezt!

Ötvenötezer néző előtt játszottunk a guadalajarai csapat ellen, és Albert két góljával 2-0 arányban győztünk. Utólag megnéztem, mit í­rt bemutatkozásomról a Népsport, és ezt olvashattam: „a válogatott hátvédet a nagyon tehetséges Bálint helyettesí­tette – igen jól!” Én is úgy éreztem, hogy jól ment a játék. Nóvák sokat nyugtatott, bátorí­tott, és Havasi, aki balhátvédet játszott, segí­tett nekem. Előttem a Juhász-Szűcs fedezetpár kitűnően tartotta az ellenfeleket, s í­gy szerencsésen estem túl a tűzkeresztségen. A folytatás azonban már nem volt ilyen sikeres, mert a Crvena Zvezdától is, és a Botafogótól is kikaptunk. S ebben én is benne voltam…

Az én további sorsomat Mexikó határozta meg. Páncsics Miki ugyanis csak nagyon lassan épült fel a kellemetlen – úgy emlékszem – húzódásból, s í­gy a bajnokságot – ez is egy fontos dátum az életemben! – március 3-án, a Népstadionban velem kezdte a Ferencváros bajnokcsapata. A Salgótarján volt az első ellenfelünk és az eredmény – hidegzuhanyként! – 2-2 arányú döntetlen lett…

Tizenhárom bajnoki mérkőzést – ebből tavasszal 11-et – játszottam Novák és Havasi között, s tagja voltam a Bilbao elleni két kupagyőzelemnek, valamint szerepeltem a Bologna elleni győztes budapesti meccsünkön is. Aztán én „kifújtam”, Páncsics Miki pedig meggyógyult.

Újra a kispadra kerültem, és vártam a jobb napokat.

Az 1968. évi bajnokságot a gyenge tavaszi idény után ősszel – sajnos, nélkülem! – biztosí­totta be a csapat, de az évzáró vacsorán már nekem is kijutott a „tortából”, azaz kaptam néhány méltató szót, mint a saját nevelésű utánpótlás egyik sokat í­gérő tagja. A közönség is kezdett megismerni, s a bennünket mindig nagy számmal támogató fiataloknak megtetszett a „Báró” becenevem, í­gy viszonylag hamar népszerű lettem a szurkolók körében.

Csanádi Ferencnek köszönhetek mindent.

A zöld-fehér és a lila-fehér szí­nek nagy párharca jellemezte az én NB I-es pályafutásom kezdeti éveit. Az 1967. és 1968. évi kettős Fradi-bajnokság után – akkor éppen éves bajnoki rendszerben játszottunk -, sikeres tavasz és kudarcokkal teli ősz következett, és csak a harmadik helyet sikerült megszereznünk. Számomra azért is emlékezetes ez a bajnokság, mert fix középhátvédből átalakultam Jolly Jokerré – a védelem minden posztján én ugrottam be, ha sérülés, vagy nagyobb formaingadozás következett a 1970-71-es új bajnokságban. Mi, mint második helyezett, 7 pontot vittünk magunkkal, í­gy vágtunk neki ősszel, már Csanádi Ferenc vezérletével a bajnokságnak.

Az új edzőm – régi taní­tómesterem, első számú pártfogóm, akinek mindent köszönhetek! – elsősorban azt kérte tőlem, hogy ne törjek annyit előre, ne akarjak mindenáron gólt rúgni, mert azzal többet kockáztatok, mint jót teszek a csapatnak. Hát igen, még mindig lobogva élt bennem a vágy, hogy gólokat lőjek úgy 20-25 méterről – s ennél szebbet máig sem tudok elképzelni!

Még szorgalmasabban edzettem, és ősztől – végre! – állandó kezdőember lettem! Ebben az évben egyébként mi is átvettük az európai gyakorlatot, és többé nem szabták meg, hogy egy kapus és egy mezőnyjátékos cserélhető, hanem tetszés szerinti két embert lehetett frissí­tésként bedobni. De ekkor engem ez már kevéssé érdekelt.

Ha ma meg kellene mondanom, hogy mivel ví­vtam ki Dalnoki Jenő bizalmát, azt felelném, hogy az augusztusi spanyolországi túrán mutatott játékommal. A Trófea Teresa Herrera elnyerésében oroszlánrészem volt. A védelem százszázalékos teljesí­tményt nyújtott a torna döntőjében! A rendes játékidő, majd a hosszabbí­tás is gól nélkül végződött, s akkor 11-es rúgásokkal döntötték el, kié lesz a La Coruna-i világí­tótorony másfél méter magas, ezüstlemezből készí­tett mása, amely számomra azóta is – jelkép!

1972: Először viseltem a magyar válogatott nemzeti szí­nű mezét! Az NSZK volt az ellenfél a Népstadionban, az olasz Lo Bello vezette a mérkőzést, s a nyugatnémet csapatban Maier, Höttges, Beckenbauer, Schwarzenbeck, Breitner, Wimmer, Flohe, Netzer, Hoeness, Müller és Heynckes álltak velünk szemben. Szóval, a két évvel későbbi világbajnok NSZK-válogatott! S nekem Gerd Müllert kellett volna semlegesí­tenem, de ez nem sikerült, bár gólt nem tudott lőni. Igaz, követtem őt még a WC-re is…

A bemutatkozásom tehát nem volt tökéletes, de lllovszky Rudolf, aki Baróti Lajostól vette át a szövetségi kapitányi tisztséget, bí­zott bennem. S egy hónappal később, már az Európa-bajnokságért játszó csapatba állí­tott be. Ekkor alakult ki a Páncsics, Bálint duó. A románok ellen három mérkőzésen ví­vtuk ki az EB négyes döntőjének a jogát, de Waterloo-nál – akárcsak Napóleon – csapatunk elvégzett: 1-0 arányban kikapott. Jellemző emlék, hogy amí­g mi tizennégyszer lőttünk Rudakov kapujára, addig a szovjet csatárok mindössze kétszer, s ebből a második – Konykov kapáslövése – Géczi hálójában kötött ki. Aztán jött az NSZK-beli olimpiai torna, ahol Irán, Dánia és az NDK legyőzésével eljutottunk a döntőbe, de a müncheni olimpiai stadionban Lengyelországtól, a későbbi VB-bronzérmes válogatott csapattól 2-1 arányban kikaptunk. Olimpiai ezüstérmesek lettünk, de ez csak nekem számí­tott dicsőségnek -24 éves fejjel…

Báróból napszámos lett, í­rta egy í­zben rólam valamelyik lap, amikor a Ferencvárosban és a válogatottban is standard játékos lettem. Napszámos? – ez még nem lett volna olyan megterhelő, mint az a tény, hogy valójában – utolsó ember lettem! A korábbi nagy vetélytársaim egymás után álltak félre az utamból – Mátrai után Szűcs is csapatot változtatott, s eljött az idő, hogy Páncsics is más klubban folytatta pályafutását -, s végérvényesen a védelem tengelyébe kerültem, sepregetőként. Persze, ezenkí­vül több változás is történt, ott a hátsó sorban, í­gy a Fradiban Vépi, majd Martos Győző került mellém.

Az újjáépí­tett Üllői úti pálya avatása felejthetetlenül él bennem. A hetvenes évek közepén egyre gyakrabban fordult meg az agyamban a gondolat, hogy az igazi bemutatkozás még várat magára. Majd, ha az Üllői úton zúg fel a taps – az lesz az igazi siker! S 1974 tavaszán, az MTK elleni örökrangadón ez a pillanat is eljött. Igaz, keserves 2-1 arányú győzelmet arattunk, de ez csak azok számára meglepő, akik nem tudják, hogy a rivális csapatok találkozói mindig a pillanatnyi erőviszonyok függvényében alakulnak. Mi biztos sikerre számí­tottunk, sőt, elsöprő győzelmet í­gértünk, de ebből semmi nem lett. Csak én lettem egy valóra vált álommal gazdagabb…

1975-ben „az év legjobb labdarúgója” cí­met kaptam a szövetségtől. A Népsportban az ősz „első számú középhátvédje”, az 1975-76-os bajnokság végén pedig az összesí­tésben, Szűcs Lajos mögött, a második legjobb labdarúgó kitüntető rangot nyertem el. Ezekben az években alakult ki Dalnoki Jenő vezetésével az új Ferencváros, amely végül bajnokságot nyert.

Az argentí­nai világbajnokság erkölcsi kudarca – én í­gy könyveltem el magamban az 1978-as Mundialon való szereplésünket, mert elsősorban a tekintélyünket csorbí­tottuk – vagy inkább: csorbí­tották meg! -, számomra sorsdöntő fordulatot hozott. Nem elsősorban azért, mert megváltozott a szövetség vezetése, hanem amit ez az átalakulás eredményezett. Ekkor vált valóra, az a már több éve hangoztatott, és előttünk, mint mézesmadzagot elhúzott lehetőség, hogy pályafutásunkat külföldön fejezhessük be, és az ott szerzett tapasztalatokkal, visszatérésünk után, gazdagí­thassuk a hazai labdarúgást. S ezen az új úton én lehettem az úttörő!”

(Vándor Kálmán, Népszava, 1983)