1957-Tavasz
1957.VI.23. VB selejtező, Magyarország – Bulgária 4:1
Hatvan percig kitűnően játszott a magyar csapat
1957.VI.16. Svédország – Magyarország 0:0
Jobban játszottunk, mint Oslóban, de a támadások befejezése ezúttal sem sikerült
1957.VI.12. EMTK – Ferencváros 1:4 (edzőmérkőzés)
1957.VI.12. VB selejtező, Norvégia – Magyarország 2:1
Végigtámadtuk a második félidőt és – egy norvég lefutás döntött első VB-selejtezőnkön
1957.VI.8. Ferencváros – Bp. Honvéd 2:1
Ránézve az évszámra és a résztvevő csapatokra a múltat és a történelmet jól ismerők egyből tudni fogják, hogy egy több szempontból is érdekes mérkőzésre „látogatunk” el mai barangolásunk során. A forradalom és szabadságharc brutális leverése után hónapoknak kellett eltelnie, hogy valamilyen szinten normalizálódjon az ország állapota. A romok még Pest utcáin hevertek, a hősi halottaknak csak egy részét sikerült kegyelettel eltemetni, nagyon sokakat embertelen módon névtelen sírokban földeltek el. Sokan hagyták el az országot, sokakat, akik maradtak letartóztattak „ellenforradalmári” cselekedetük miatt. 1957 elején megkezdődött Nagy Imre puhítása, akit a kádári diktatúra arra akart rávenni, hogy megbánja azokat a „bűnöket” melyeket 1956. október-novemberében elkövetett. Ami nem sikerült és mely végül is Nagy Imre kivégzéséhez vezetett 1958. június 16-án. A forradalom és annak leverése, a hozzá tartozó „disszidálások” természetesen a sportra és a focira is jelentős hatást gyakoroltak. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
1957.VI.2. Ferencváros – Pécs-Baranya 3:0
1957. Ha csak magát az évszámot nézzük az emlékezés távlatából akkor nagyon sokunknak csak a történelemkönyvek és szüleink visszaemlékezései jelentik a kiindulási pontot. Ráadásul 1957 eltörpül a körülötte tornyosuló 1956 és 1958 között, hiszen „ötvenhat” örökre bevésődött a szabadságszeretők szívébe, 1958 meg Nagy Imre és társai meghurcoltatásának és a forradalom utáni leszámolási időszak kezdetét jelenti. Ezek között bújik meg 1957 szinte észrevétlenül, mintha nem is létezne, pedig súlyos terheket cipelt a hátán. Az emberek ott sírták ki a fájdalmat, ott indultak el sokan a nagy világba, ott próbálták a néhány napig ragyogó szabadság gondolatát nem feledve újra kezdeni a hétköznapokat. És Kádár János 1957. február 2-án nevezte Nagy Imrét „az ellenforradalmi felkelés szítójává” és „árulónak”, ezzel elindítva azt a terrorhadjáratot mely egészen 1962-ig tartott és mely nemcsak Nagy Imre és társait, de tizenéves kamaszokat is gondolkodás nélkül küldött a halálba. Egy kattintás ide a folytatáshoz....
