dr. Juhász István: 75
Csakúgy, mint Géczi, a Jucinak becézett dr. Juhász István is háromszor szerepelt nemzetközi kupadöntőben (1965: VVK, 1968: VVK 1975: KEK), amit e kettősön kívül egyetlen más itthon játszó labdarúgónk sem mondhat el magáról.
Jó okkal írták róla 1969-ben, hogy „gólképes csatárból lett válogatott középpályás”, eleinte ugyanis Varga, Albert, Rákosi meg Fenyvesi társaként tűnt fel a támadóalakzatban (élete első NB I-es meccsén rögtön 4 gólt szerzett!), és csak utóbb húzódott hátrább, Orosz Pállal egy vonalba. Orosz után Szűcs Lajos, majd Bálint és Vépi lett a partnere a fedezet-, illetve középpályássorban, hogy aztán az újhullám (Nyilasi, Ebedli, Takács, Onhausz) feltűnésével – nemcsak a klubot, az országot is elhagyva – vegye a kalapját.
Az Alsónémediből induló Juhász az FTC egyik kölyöktoborzóján akadt fenn a rostán. Fénykorában elsősorban harcos felfogása és nagy munkabírása miatt szerették az edzők.
A bemutatkozásra így emlékezett Juhász István:
– Nővéremmel együtt elindultunk, hogy kimegyek az ifimérkőzésre, ahol a csapatban “bérelt” helyem volt. Amikor a pályára értünk, Csanádi Feri bácsi, az ifjúsági csapat edzője többször is kérdezte, hogy mikor feküdtem le előző este? Mint mindig, korán ágyban voltam. Érdeklődésemre elmondta: lehet, hogy a tartalékcsapatban kell majd játszanom, mert sok a sérült.
Később Mészáros Dodó bácsi, az első csapat edzője szólt, hogy legyek készenlétben, mert Flóri közvetlenül a mérkőzés előtt próbarúgásokat végez, s ha nem tudja vállalni a játékot, kezdőember leszek. Mondanom sem kell, hogy ideges lettem.
A taktikai megbeszélésen Albert bejelentette, hogy nem vállalhatja a játékot, az amúgy is tartalékos csapat velem még tartalékosabb lett. Dodó bácsi megmagyarázta, hogy ne törődjek semmivel, sokat fussak, zavarjam az ellenfelet. Senki nem várja tőlem, hogy én nyerjem meg a Pécs elleni mérkőzést, de a zöld-fehér mez becsületes helytállásra kötelez. Képzelhető, hogy mennyire izgultam. Amikor a hangosan beszélő az összeállítást közölte, egy pillanatig dermedt csend, majd felmorajlás jelezte: mit várnak az Albert nélküli, tartalékos csapatunktól.
Aztán a 18. percben Fenyvesi Máté beadását sikerült olyan jól eltalálnom, hogy a labda Danka kapust érintve, a hálóba vágódott. A 48. percben Galambos hosszan előrevágta a labdát, de senki nem ment utána. Én ráfutottam, Danka későn mozdult ki, és nagy erővel lőttem a kapuba a labdát. A harmadik gólom sem késett sokáig, a negyediket pedig Galambos mintaszerű beadásából fejjel továbbítottam a hálóba.
A mérkőzés után a lelkes szurkolók „agyondicsértek”, a nővérem pedig zokogva borult a vállamra. Alsónémediben édesapámék a rádióközvetítés alatt alig hittek a fülüknek: négy gólt szerzett a Pista a Fradiban!
A sikeres bemutatkozást több nagyszerű játék követte, így az FTC összeállításában lassan állandósult Juhász neve. Az emlékezetes 1964/65-ös VVK sikereknek már egyik aktív résztvevője, a csapat biztos pontja. A csatársorból azonban egy kicsit hátrébb került.
– Még 1965-ben, amikor a Vasas ellen álltunk ki, akkor játszottam először középpályást. Sérültek voltak a középpályások, nekem kellett beugrani. De akkoriban játszottam én mindent: szélsőt, középcsatárt, összekötőt, fedezetet. Aztán, amikor a Vasas ellen is jól ment a játék, győztünk, ott ragadtam a középpályás szerepkörben. Ez a feladat igen tetszett, hiszen ezen a poszton nemcsak védekezni kell, hanem támadni is, és ha alkalom kínálkozik a góllövésre, azt is ki lehet használni.
Pista élt is a lehetőségekkel és csupaszív, fáradhatatlan játékára felfigyeltek a válogatók is. 1969-ben, a Dánia elleni mérkőzésen húzta fel először a címeres mezt. Helyesebben, az A-válogatott mezt. Mert olimpiai válogatottként már 1968-ban az aranyérmes csapat tagja volt! A magyar válogatottban összesen 23 alkalommal szerepelt. Talán megérdemelte volna a huszonötödiket…
A Fradiban viszont jöttek a jobbnál jobb eredmények. Azt, hogy 1975-ben döntőbe jutott az FTC, részben Juhásznak is köszönhettük. Emlékezetes, nagy játékot produkált a belgrádi elődöntőben. Mitics, a Crvena Zvezda edzője is áradozott a Ferencváros „motorjáról”:
– Ha Juhász nálunk játszik, gólokkal vertük volna a Fradit!
Még az 1975-ös spanyolországi tornán is a mezőny legjobbja volt. Az érte járó szép trófeát Hargitai Károly elnökhelyettes adta át az Üllői úti pálya közönsége előtt.
Aztán lassan Juhásznak át kellett adnia a helyét. A csapat egyre többet futott ki a pályára nélküle.
– Tizenhét éven át játszottam a Fradiban. Játszottam? Nem, a foci sokkal több volt számomra. Az életem elválaszthatatlan része. Edzések, mérkőzések, minden napra megadott időben fontos feladatok. Aztán egyik napról a másikra letelt a szolgálatom. Rosszul éreztem magam, nem találtam a helyemet. Nem tudtam elfogadni, hogy a megmaradt tartalékjaimat, a még égető játékvágyamat elfojtsam. Az FTC után azonban már nem akartam más NB I-es csapathoz menni, ezért fogadtam szívesen az ÉRDÉRT hívását.
Csatárt játszottam és gólokat rúgtam. Tizennégyet egy fél idény alatt. Óriási volt! Az ellenfél szakvezetője azonban mindig rám állított két-három embert, akik elölről-hátulról fogtak, ha másként nem, szabálytalanul. Achilles-ín szakadást szenvedtem. Hosszú, fájdalmas sérülés. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy beletörődjem abba, hogy nem játszom többet bajnoki pontokért.
Egy meccset azonban még játszhatott volna a Fradiban: a Bruges ellen – egy búcsúmeccset… A búcsúmeccs helyett az országtól búcsúzott…
– Erre nagyon nehéz csak úgy néhány mondatban válaszolni. Nekem azt jósolta a dajkám, hogy világjáró, „világcsavargó” leszek. Bejött a jóslata. Pályafutásom alatt bejártam a világot. Szeretek utazni, különböző országokban lenni. Szeretem a futballt különösen akkor, ha úgy csinálhatom, ahogyan azt én akarom. Ezt végül San Diegóban értem el, a középiskolás futballt évekig irányítottam.
Juhász István később itthon, a Fradinál is oktathatta a futballpalántákat…
(Nagy Béla és Hegyi Tamás írásainak felhasználásával)
Hát, úgy látszik, nem sokan emlékszünk már egyik “aranycsapatunk” egyik legmegbízhatóbb alapemberére. Hihetetlen munkabírás, nagyon ritkán gyengébb, de sosem sziv nélküli játék. Ha abban a Dodó -- Tanár féle Frradiban /1963-1968/ mindenki ekkora szívvel küzdött volna, nem “csak” 1 VVK-címünk és döntőnk lett volna …
Isten éltesse még sokáig klubunk egyik legendáját!!!
Az igazi “FRADIZMUS” egyik megtestesítője, még jó, hogy voltak pár százan ilyenek szeretett klubunknál!!!
Juhász István úgy tűnt fel a magyar futball világában, mint egy üstökös az égbolton, de ez az üstökös égboltunknak csak vendége volt.
Az első meccsem volt a stadionban, soha sem felejtem a villanyújságot:…JUHÁSZ, JUHÁSZ
https://tempofradi.hu/1969-viii-10-ferencvaros-vasas-20
Isten éltesse Jucit, egyik nagy kedvencem volt, csupa szív, csupa lelkesedés, igazi Fradista, emellett ragyogó focista volt. A ’75-ös “II. nándorfehérvári diadal” tán legnagyobb hőse volt, élete nagy játékával. Emlékszem, ha kényszerből centert kellett játszania, ott is megállta a helyét, ha csatár marad, gólerős, jó, válogatott szintű (akkori!) centerként marad meg emlékeinkben, de hát Flóri mellett még Németh Miki és végigpadozta pályafutását. Emlékszik még valaki ’69-ben vagy ’70-ben, amikor a Vasast az ő két góljával vertük, mert “kényszercentert” játszott?