dr. Juhász István: 75

Csakúgy, mint Géczi, a Jucinak becézett dr. Juhász István is három­szor szerepelt nemzetközi kupadöntőben (1965: VVK, 1968: VVK 1975: KEK), amit e kettősön kí­vül egyetlen más itthon játszó labda­rúgónk sem mondhat el magáról.

Jó okkal í­rták róla 1969-ben, hogy „gólképes csatárból lett válogatott középpályás”, eleinte ugyanis Var­ga, Albert, Rákosi meg Fenyvesi társaként tűnt fel a támadóalakzat­ban (élete első NB I-es meccsén rögtön 4 gólt szerzett!), és csak utóbb húzódott hátrább, Orosz Pállal egy vonalba. Orosz után Szűcs Lajos, majd Bálint és Vépi lett a partnere a fedezet-, illetve középpályássorban, hogy aztán az újhullám (Nyilasi, Ebedli, Takács, Onhausz) feltűnésével – nemcsak a klubot, az országot is el­hagyva – vegye a kalapját.

Az Alsónémediből induló Juhász az FTC egyik kölyöktoborzóján akadt fenn a rostán. Fénykorában elsősorban harcos felfogása és nagy munkabí­rása miatt szerették az edzők.

A bemutatkozásra í­gy emlékezett Juhász István:

– Nővéremmel együtt elindultunk, hogy kimegyek az ifimérkőzésre, ahol a csapatban „bérelt” helyem volt. Amikor a pályára értünk, Csanádi Feri bácsi, az ifjúsági csapat edzője többször is kérdezte, hogy mikor feküdtem le előző este? Mint mindig, korán ágyban voltam. Érdeklődésemre elmondta: lehet, hogy a tartalékcsapatban kell majd játszanom, mert sok a sérült.

Később Mészáros Dodó bácsi, az első csapat edzője szólt, hogy legyek készenlétben, mert Flóri közvetlenül a mérkőzés előtt próbarúgásokat végez, s ha nem tudja vállalni a játékot, kezdőember leszek. Mondanom sem kell, hogy ideges lettem.

A taktikai megbeszélésen Albert bejelentette, hogy nem vállalhatja a játékot, az amúgy is tartalékos csapat velem még tartalékosabb lett. Dodó bácsi megmagyarázta, hogy ne törődjek semmivel, sokat fussak, zavarjam az ellenfelet. Senki nem várja tőlem, hogy én nyerjem meg a Pécs elleni mérkőzést, de a zöld-fehér mez becsületes helytállásra kötelez. Képzelhető, hogy mennyire izgultam. Amikor a hangosan beszélő az összeállí­tást közölte, egy pillanatig dermedt csend, majd felmorajlás jelezte: mit várnak az Albert nélküli, tartalékos csapatunktól.

Aztán a 18. percben Fenyvesi Máté beadását sikerült olyan jól eltalálnom, hogy a labda Danka kapust érintve, a hálóba vágódott. A 48. percben Galambos hosszan előrevágta a labdát, de senki nem ment utána. Én ráfutottam, Danka későn mozdult ki, és nagy erővel lőttem a kapuba a labdát. A harmadik gólom sem késett sokáig, a negyediket pedig Galambos mintaszerű beadásából fejjel továbbí­tottam a hálóba.

A mérkőzés után a lelkes szurkolók „agyondicsértek”, a nővérem pedig zokogva borult a vállamra. Alsónémediben édesapámék a rádióközvetí­tés alatt alig hittek a fülüknek: négy gólt szerzett a Pista a Fradiban!

A sikeres bemutatkozást több nagyszerű játék követte, í­gy az FTC összeállí­tásában lassan állandósult Juhász neve. Az emlékezetes 1964/65-ös VVK sikereknek már egyik aktí­v résztvevője, a csapat biztos pontja. A csatársorból azonban egy kicsit hátrébb került.

– Még 1965-ben, amikor a Vasas ellen álltunk ki, akkor játszottam először középpályást. Sérültek voltak a középpályások, nekem kellett beugrani. De akkoriban játszottam én mindent: szélsőt, középcsatárt, összekötőt, fedezetet. Aztán, amikor a Vasas ellen is jól ment a játék, győztünk, ott ragadtam a középpályás szerepkörben. Ez a feladat igen tetszett, hiszen ezen a poszton nemcsak védekezni kell, hanem támadni is, és ha alkalom kí­nálkozik a góllövésre, azt is ki lehet használni.

Pista élt is a lehetőségekkel és csupaszí­v, fáradhatatlan játékára felfigyeltek a válogatók is. 1969-ben, a Dánia elleni mérkőzésen húzta fel először a cí­meres mezt. Helyesebben, az A-válogatott mezt. Mert olimpiai válogatottként már 1968-ban az aranyérmes csapat tagja volt! A magyar válogatottban összesen 23 alkalommal szerepelt. Talán megérdemelte volna a huszonötödiket…

A Fradiban viszont jöttek a jobbnál jobb eredmények. Azt, hogy 1975-ben döntőbe jutott az FTC, részben Juhásznak is köszönhettük. Emlékezetes, nagy játékot produkált a belgrádi elődöntőben. Mitics, a Crvena Zvezda edzője is áradozott a Ferencváros „motorjáról”:

– Ha Juhász nálunk játszik, gólokkal vertük volna a Fradit!

Még az 1975-ös spanyolországi tornán is a mezőny legjobbja volt. Az érte járó szép trófeát Hargitai Károly elnökhelyettes adta át az Üllői úti pálya közönsége előtt.

Aztán lassan Juhásznak át kellett adnia a helyét. A csapat egyre többet futott ki a pályára nélküle.

Juhász az 1973-as Népsport kupa győztese

– Tizenhét éven át játszottam a Fradiban. Játszottam? Nem, a foci sokkal több volt számomra. Az életem elválaszthatatlan része. Edzések, mérkőzések, minden napra megadott időben fontos feladatok. Aztán egyik napról a másikra letelt a szolgálatom. Rosszul éreztem magam, nem találtam a helyemet. Nem tudtam elfogadni, hogy a megmaradt tartalékjaimat, a még égető játékvágyamat elfojtsam. Az FTC után azonban már nem akartam más NB I-es csapathoz menni, ezért fogadtam szí­vesen az ÉRDÉRT hí­vását.

Csatárt játszottam és gólokat rúgtam. Tizennégyet egy fél idény alatt. Óriási volt! Az ellenfél szakvezetője azonban mindig rám állí­tott két-három embert, akik elölről-hátulról fogtak, ha másként nem, szabálytalanul. Achilles-í­n szakadást szenvedtem. Hosszú, fájdalmas sérülés. Ez az idő elég volt ahhoz, hogy beletörődjem abba, hogy nem játszom többet bajnoki pontokért.

Egy meccset azonban még játszhatott volna a Fradiban: a Bruges ellen – egy búcsúmeccset… A búcsúmeccs helyett az országtól búcsúzott…

– Erre nagyon nehéz csak úgy néhány mondatban válaszolni. Nekem azt jósolta a dajkám, hogy világjáró, „világcsavargó” leszek. Bejött a jóslata. Pályafutásom alatt bejártam a világot. Szeretek utazni, különböző országokban lenni. Szeretem a futballt különösen akkor, ha úgy csinálhatom, ahogyan azt én akarom. Ezt végül San Diegóban értem el, a középiskolás futballt évekig irányí­tottam.

Juhász István később itthon, a Fradinál is oktathatta a futballpalántákat…

(Nagy Béla és Hegyi Tamás í­rásainak felhasználásával)