Egy vezető százezer forintot kért tőlem

origo.hu

Egykori játékosunk Váczi Zoltán az origo.hu-nak nyilatkozott a magyar futballról, pályafutása körüli anekdotákról és a Fradiról.

Nagy hiányérzete van a pályafutásával kapcsolatban Váczi Zoltánnak, aki a kilencvenes évek magyar labdarúgásának egyik legkarizmatikusabb figurája, és akit csak egyetlen edző, Illovszky Rudolf tudott beállí­tani a sorba. A bohém életmódjáról elhí­resült Váczi játékosként sem engedett a napi két-három doboz cigarettából, de nem érti, miért ragadt rá, hogy alkoholista, amikor Békéscsabán a társai közül sokan jóval többet ittak nála.

Legutóbb akkor hallottunk önről, amikor otthagyta a megye I-es bajnokságból kieső Erdőkertes csapatát. Mivel foglalkozik mostanság?

Az Olimpia Akadémia – korábban Olimpiakosz – nevű klub U19-es csapatánál edzősködöm. Korábban már dolgoztam ennél az egyesületnél, amelynek az elnöke és a szakosztályvezetője is a barátom. Egyelőre nincs a klubnak felnőttcsapata, de szeretnénk a Budapest-bajnokságban indí­tani egy csapatot, hogy a fiatalok ne kallódjanak el, miután kiöregedtek, vagy együttműködni más klubokkal, hogy vegyék át a játékosokat.

Nem tekinti ezt visszalépésnek azok után, hogy egy felnőttcsapatot irányí­tott?

Egyáltalán nem, sokkal jobban szeretek a gyerekkel foglalkozni, ők még hajlandóak és akarnak is tanulni. A korábbi U19-es csapatomra például büszke vagyok, rajtuk is látszott, hogy fontos nekik a futball, dolgozni akartak, nekem pedig sokat számí­tott, hogy nyugodt körülmények között foglalkozhattam velük.

Kudarcnak fogja fel, hogy az erdőkertesi munkája kieséssel zárult?

Az a csapat halálra volt í­télve, eleve csak tizenhárman kezdtük a szezont, és hárman leálltak, mert nem kaptak pénzt, í­gy a megye kettes tartalékból hoztunk fel pár játékost. De akadtak más zavaró tényezők is, volt például 130 kilós játékos, aki futni is alig tudott, vagy emlí­thetem azt, hogy az elnökhelyettes és az egyik elnökségi tag is játékosom volt, és hiába nyújtottak botrányos teljesí­tményt, nem tudtam lecserélni őket, nem volt kire. Azért sem fogom fel kudarcként a távozásom, mert a kiesés után én mondtam fel, miután nem teljesültek a feltételek, amiket kértem. Szerettem volna fiatalí­tani, hogy aztán a felfrissí­tett keret összekovácsolódjon a megye I/B-s bajnokságban, ez nem történt meg, í­gy eljöttem.

Játékos-edzőként ön is pályára lépett, hogy fogadták az ellenfelek a pályán? Egykori NB I-es játékosként tisztelték önt a pályán, vagy inkább megtalálták?

Inkább az utóbbi volt a jellemző, előfordultak beszólások, és olyan is, hogy egész meccsen rugdostak.

Hogy gondol vissza a saját pályafutására? Nincs hiányérzet önben?

De, nagyon nagy hiányérzetem van, sokkal többet elérhettem volna, mint ami sikerült. Nem volt olyan edző, aki be tudott volna állí­tani a sorba, egyedül Illovszky Rudolf tudott javí­tani rajtam egy kicsit, de akkor már 33-34 éves voltam, ő meg 74. Mivel már a másik oldalon vagyok, edzőként keményen fogom a játékosaimat, kötelességemnek érzem, hogy ne hagyjam őket letérni a helyes útról. Ők í­gy fogadtak el, tudják, hogy ha edzés van, akkor rendnek kell lenni a fejekben, és akkor a pályán is rend lesz.

Önnel kapcsolatban rendszeresen felmerült, hogy játékosként nem vetette meg az alkoholt, de korábbi békéscsabai edzője, Pásztor József úgy nyilatkozott, „Zoli nem ivott egyáltalán, mások dupla annyit fogyasztottak”. Mit gondol, miért maradt meg Váczi Zoltán italozó játékosként az emberek emlékeiben?

Nem tudom, miért alakult í­gy, Pásztor igazat mondott, mások tényleg sokkal többet ittak nálam abból a csapatból, mégis kipécéztek, és azt mondogatták, alkoholista vagyok. Pedig tizenhárom éve nem ittam egy kortyot sem, de ez rajtam ragadt, és csak én tudnám megváltoztatni, de már hidegen hagy. Az asszony mindig felhúzza magát, ha olvassa, miket emlegetnek velem kapcsolatban, de az emberek úgyis azt gondolnak, amit akarnak.

Pásztor azt is mondta, a sok mendemonda közül a legtöbb kitalált volt.

Sok sztorin még én is meglepődöm, én is hallottam olyanokat, amelyekből egy szó sem volt igaz. Amikor a Vasasnál voltam, egy fickó előállt azzal, hogy mi mekkora haverok vagyunk, és együtt szoktunk sörözni, meg boroskólát inni. A dolog már ott megdőlt, hogy életemben nem ittam sört, nem is szeretem, ráadásul nem is ismertem a tagot.

És mi igaz abból, hogy egy í­zben Békéscsabán részegen érkezett a Fradi elleni meccsre, majd végül három gólpasszal zárt?

Ez í­gy történt, akkor már eldőlt, hogy a Vasashoz igazolok, nem is akartam játszani, mire a társak eljöttek értem a presszóba, és két-három órán át győzködtek, hogy gondoljam meg magam.

Olyan is volt, hogy a meccs szünetében fogyasztott alkoholt? Mert ilyet is lehetett olvasni.

Nem, ilyen nem volt.

Egyszer azt nyilatkozta, hogy rosszul volt az alkoholtól, az í­zét sem szerette, akkor miért ivott mégis? Ez elvárás volt a csapatnál?

Ez tartotta össze a csapatot, gyakran voltak közös programok, például összegyűltünk, főztünk valamit, és közben mindenki ivott, de mindig beteg voltam tőle.

Nagy szenvedélye volt a horgászat, volt olyan, hogy emiatt került bajba a csapatnál?

Egyszer előfordult, hogy az egyik bajnoki után eltűntem, és csak a következő meccs előtt jelentem meg. Hogy mit szólt az edző? Nem érdekelt különösebben, mi lesz a reakciója, arra vágytam, hogy elvonuljak pecázni, csend legyen körülöttem, nagyon jó volt, teljesen megnyugtatott, levezettem a feszültséget. Manapság is eljárok még, szerencsére már nem kell annyit idegeskednem, mint régen.

Erős dohányos hí­rében áll, ezt hogyan lehetett összeegyeztetni az élsporttal?

Valóban napi két-három dobozzal szí­vtam, de ez semmit nem számí­t, ha az ember teljesí­teni akar, akkor úgyis teljesí­t. Lehet, hogy ez fura, de engem megnyugtatott a nikotin. Imádtam futballozni, mindig élmény volt, ha pályára léptem, a stadion nekem szentélynek számí­tott, í­gy is hí­vtam. Az ember nem a szervezetével, hanem a szí­vével és az agyával játszik, a szí­vem pedig mindig vitt előre. Persze volt olyan, hogy rosszul játszottam, de akkor is hajtottam, az a baj, hogy manapság sokszor ezt sem látom a játékoson. Ma már nem az a fontos nekik, hogy jó játékosok legyenek, hanem hogy jól álljon a sérójuk, le legyen tolva a seggükre a gatya, térdig felhúzva a sportszár, a külsőségek számí­tanak nekik, nekünk pedig még az számí­tott, hogy a pályán megmutassuk, mit tudunk.

Az edzőivel nem volt örökös harca a cigizésből? Vagy egy idő után beletörődtek abba, hogy nem tudják leszoktatni?

Gellei Imre a Vasasnál próbálkozott, de nem sok sikerrel, nem az a tí­pus vagyok, aki enged, főleg, ha a cigiről van szó. Az alkohollal már nem volt gond a Vasasnál, ott nem voltak olyan összetartások, mint Békéscsabán, nem is voltam rosszul.

Volt egy olyan időszak a Vasasban, amikor rendszeresen csereként állt be, és döntötte el a meccseket, tudatos edzői húzás volt, hogy egyfélidős nyerőember lett?

Gellei ötlete volt, azt mondta, az első félidőben a kispadról ki kell figyelnem az ellenfél gyenge pontjait, és ha bemegyek, ott kell megnyernem a meccset. Működött is a módszer jópár meccsen.

Ön hogy kezeli edzőként a bohém játékosokat? Keményen bünteti őket, ha megtudja, hogy buliból jöttek meccsre?

Egyéni büntetés nincs, csak csapatszinten büntetek, mert a csapat a legnagyobb hatóerő, és ha valaki kilóg, akkor minden felborulhat. Ha az egész brigádot elküldöm sprintelni, akkor biztos lehet benne a vétkes, hogy a többiektől megkapja a beosztását, és rájön, hogy nem szórakozhat velük, mert ezt kí­vánja a csapatérdek. Tisztában vagyok vele, hogy a legtöbb játékosom nem az NB I-ben vagy az NB II-ben fog játszani, de az alsóbb osztályokba is kellenek emberek, és ha valaki munka mellett csak hétvégén jár el futballozni, az is jó, mert megmarad a sportág számára. Az elsődleges feladatom az, hogy jó embereket neveljek, ha emellett még jó játékos is lesz belőlük, az külön öröm.

Korábban azt nyilatkozta, gyakran összeveszett csapattársaival, ha azt látta rajtuk, nem tesznek meg mindent a pályán. Edzőként is balhézik, ha ezzel szembesül?

Nálam nincs alibizés, rosszul lehet játszani, de lélektelenül soha. Mindig azt kérem a srácoktól, ha felmennek a pályára, lássam a szemükön, hogy szeretnek futballozni. Ha ezt nem látom, akkor öt perc után a legjobb játékosomat is lekapom a pályáról.

Mindig azt hallani, a mai fiatalokat nehéz a sport mellett tartani, mert rengeteg más ragadhatja meg a figyelmüket. Ilyen szempontból könnyebb vagy nehezebb dolga van önnek, mint azoknak az edzőknek, akik az önök korosztályával foglakoztak fiatalként?

Hol könnyebb, hol nehezebb, hozzám jórészt azok a gyerekek jönnek, akik vagy anyagi okok vagy a tudásuk miatt lemorzsolódtak, és ezért nem a Vasasnál, az MTK-nál vagy a Fradinál próbálkoznak, hanem nálunk. Igyekszem maximálisan segí­teni őket mindenben, de három-négy év elmaradást nehéz bepótolni. Van olyan, aki nem tudja fizetni a tagdí­jat, de szeret edzésre járni, szeret futballozni, úgyhogy csak azért nem lesz kitéve, mert szerényebb körülmények között él. Mindig is azt vallottam, hogy a futball a szegények sportja, amely lehetőséget ad a kitörésre.

A fent már emlí­tett Pásztor mondta önről, ha 15 évesen mondjuk Barcelonába kerül akkor, úgy beszéltek volna róla, mint ma Lionel Messiről, olyan kivételes tehetségű játékos volt. Min múlt, hogy nem futott be nagyobb karriert?

Azon, hogy ide születtem. Ma már nem arról szól a magyar foci, hogy jó játékosokat neveljünk, ha 18 évesen kivisznek egy fiatalt külföldre, akkor két évre eltűnik, mert bár megvan a tehetsége, alkalmatlan, hogy kinn megállja a helyét, ennyi idő kell neki, hogy fizikailag felkészí­tsék az ottani szintre. Kinn más a szemlélet, teljesí­teni kell, ha nem teljesí­tesz, jön helyetted más. Náluk alap az, hogy valaki kihajtja a belét is a kilencven perc alatt, és ha mellette ad egy gólpasszt, akkor az plusz, itthon még az alap sincs meg. Nézzünk csak körbe Európában, hány külföldi csapatnál dolgozik magyar edző – ez sem véletlen. Csinálhatunk mi bármit, kitalálhatjuk például, hogy minden NB I-es csapatnak legyen NB II-ben vagy NB III-ban szereplő tartalékcsapata, kinn ezt már harminc éve bevezették. Vagy lehetnek műfüves pályáink, külföldön már ezt is régen megoldották, ezért mondom, hogy ötven-hatvan évvel le vagyunk maradva. A magyar focistának mindig az volt az ismérve, hogy fineszes, az Aranycsapat sem a fizikális tényezők miatt emelkedett ki a mezőnyből, hanem a kombinatí­v, szellemes játékával. Aztán a játék megváltozott, az erőfutball dominál, ebben pedig sosem voltunk jók, az edzők mégsem látják be a fizikai felkészí­tés fontosságát.

Ha már Barcelona: egyszer állí­tólag azt mondták önnek, hogy a spanyol csapat megfigyelője ön miatt érkezett egy meccsre, mire azt felelte, hogy oda nem igazolna, mert ott „kurva meleg van”. Ez is csak városi legenda?

Igen, mert ilyet biztos nem mondtam. Hogy is mondtam volna, mikor mindig is a Barca volt a kedvenc csapatom? Biztos más játékos lett volna belőlem, ha úgy alakult volna, ahogy Pásztor Józsi mondta, és 15 évesen kikerülök. Egyébként az a sztori több sebből vérzik, mert a meleggel sosem volt bajom, ellenben a hideget mindig utáltam.

A magyar futballt már a 90-es években, az ön pályafutása idején is sokat szapulták, ma is sok kritika éri, bár közben az is elhangzik, hogy történt előrelépés. Ön hogy látja?

Szerintem sokkal rosszabb a foci itthon most, mint a mi időnkben, bár a nagy szakemberek mindig előhozakodnak azzal, hogy fejlődött a futballunk. Ha nem lenne itt az a pár minőségi külföldi játékos, akkor katasztrófa lenne a bajnokság, meg aztán a nemzetközi kupákban az elmúlt években nevenics csapatok is képesek meggyalázni minket, példának talán elég, amikor a svájci másodosztályban játszó Vaduz legyilkolta az Újpestet. A nevek megmaradtak, csak nincs mögöttük tartalom, most is kiment a Vasas és a Fradi Amerikába, aztán érdeklődés hiányában elmaradt a dallasi torna, a másik helyszí­nen pedig szar tartalékcsapatok győzték le őket. Teljesen kaotikusak a viszonyok itthon, emlí­thetném egykori klubom, a Vasas helyzetét, vagy az utánpótlást is, ahova tolják a pénzt, csak nincs, aki számon kérje, mire van elköltve. Az is zavar, hogy olyan „gazdag” klubjaink vannak, hogy mindegyiknek külön stadionja van, miközben a nálunk komolyabb futballkultúrával bí­ró olaszoknál érdekes módon meg tudják oldani, hogy két csapat elférjen egy közös stadionban. Itthon miért nem lehetne megcsinálni, hogy elkészül egy 20 ezres, gyönyörű stadion, ahol két csapat felváltva játszik, és osztozik a költségeken?

Játszott Kispesten és a Ferencvárosban is, hogy emlékszik vissza a két csapatnál töltött időszakra?

A Honvédról az első dolog, ami eszembe jut, hogy Komora Imre vezetőedző mellett még három edző is dolgozott a csapatnál, ami elég nagy luxus szerintem. Szurgent Lajossal nem is volt semmi bajom, rendes ember, de volt olyan, aki azt favorizálta, aki csendes volt, és pofa alapján válogatott. A Fradinál ugyan kevés időt töltöttem, mégis ott kaptam a legnagyobb szeretetet. Tovább is maradtam volna a csapatnál, de egy vezető százezer forintot kért tőlem azért, hogy játszhassak, ebbe pedig nem mentem bele.

Első élvonalbeli klubja, a Békéscsaba jelenleg a másodosztályban szerepel, de a kupában kiverte a Fradit, követi még a csapat eredményeit?

Hogyne, tudom, hogy Pásztor visszament, kezdenek is feljönni, ő mindig jó csapatot csinál, valószí­nűleg azért, mert ért hozzá. Az biztos, hogy ő szí­vből csinálja, mint ahogy az is, aki jelen helyzetben ott futballozik.

(Dajka Balázs, origo.hu)