Emlékezetes Fradimeccseim 07., avagy mi a legjobb lázcsillapí­tó…

„CSAK EGY MECCSET JÁTSZOTTAK DE ANNYI MECCSEMLÉK VAN, AHÁNYAN LÁTTÁK.”

Az előző részben emlí­tett nagyarányú győzelmek úgy látszik elbizakodottá tettek mindenkit, mert a következő fordulóban csak 1:1-et tudtunk kikí­nlódni az Izzóval. Ugyanakkor a Vasas legyőzte a Győrt (ha nehezen is) és í­gy a pontállás 31:30 lett.

És itt kell néhány szót szólni a Vasas Izzóról. Ezt a csapatot az Egyesült Izzó kapta kárpótlásul. Ugyanis az UTE bázisa, vagy főszponzora, vagy nevezzük aminek akarjuk 1949 előtt a Tungsram volt, mely akkor a világ egyik vezető villanykörte gyára volt mai kifejezéssel „multi” célokkal. Mint helyi kötődésű cég érthetően az Újpestet támogatta, mely akkoriban már reklámnak sem volt utolsó. Azonban a „Dózsásí­tás” során a csapatot (ha nem is helyileg, de mentálisan és anyagilag) elvették Újpesttől, és hogy valamit mégis kapjanak az akkor már Egyesült Izzó néven működő cég és a helyiek, felpumpálták az Izzót. Ez aztán ingázott az NB I és NB II között, mí­gnem a nyolcvanas évek elején kényszerházasságra lépvén a Váci Hí­radással (Váci Izzó) még néhány év múlva megszűnt. Mi 1979 májusában játszottuk velük utoljára. Egy bajnokin 2:0-ra, majd egy Felszabadulás Kupa (a mai Ligakupa elődjének tekinthető) 3:0-ra győztünk.

De vissza 1955-be!

A következő fordulóban 3:2-re legyőztük a Dózsát. Nagy meccs volt, és a játékvezető gyengekezűsége miatt rettentően durva. A végén az egyébként általában sportszerű Szusza úgy begorombult, hogy a saját edzője parancsolta le a pályáról! (Igaz, az urat Bukovi Mártonnak hí­vták…) A Vasas legyőzte a Diósgyőrt, í­gy maradt az egypontos előnyünk: 33:32

Utána viszont simán kikaptunk a Lobogótól… 1:3. A Vasas legyőzte a Légierőt, í­gy a pontállás megfordult: 33:34…

Itt lett volna az alkalom a Vasasnak, hogy elhúzzon. De nem sikerült. Mert ugyan december 4-én csak 1:1-et játszottunk Győrben (Dalnoki kiállí­tása miatt 10 emberrel fejeztük be a meccset), de a Vasas is csak 1:1-et játszott a Honvéddel. Pontállás: 34:35…

December 7-én sem tudta a Vasas kihasználni hogy Dorogon csak egy gólnélküli döntetlenre futotta. (A Fegyelmi Bizottság jószí­vű volt, bár Dalnokit az ősszel már egyszer kiállí­tották, nem tiltotta el.) Ám a Vasasnak odahaza is csak egy sovány 0:0-ra futotta a Dózsa ellen. Pontállás: 35:36.

A döntés az utolsó mérkőzésre maradt.

Bp. Kinizsi – Bp. Vasas 1:0 (1:0) Népstadion, biztosan sokan.
1198. bajnoki, összesí­tve 2160. mérkőzés.
Összeállí­tásunk: Gulyás G. – Henni II, Mátrai, Dalnoki – Szabó L., Dékány – Kertész T., Ombódi, Orosz, Borsos, Fenyvesi.

És én nem tudtam ott lenni. Merthogy 39 fokos lázzal influenzásan feküdtem otthon. Szerencsére a rádió közvetí­tette. A riporter Gulyás Gyula volt, aki a maga higgadtabb stí­lusában messze nem volt olyan népszerű akkoriban, mint a nagyon szuggesztí­v Szepesi György. (Viszont ő közvetí­tette 1965-ben a VVK döntőt… Viszonylag hamar meghalt, ma már László fia is visszavonult a sportriporterkedéstől.) Én magam – bár pocsékul rajzoltam egész életemben – amúgy nagyon vizuális vagyok, és a hallott/olvasott szöveget élénken el tudom képzelni. Így kibontakozott Sós Károly újabb nagy taktikai húzása.

Ombódi Imre

Mindkét csapat 3-3-4-et játszott. De mí­g a Vasasban a balösszekötőt játszó Bundzsák Dezsőt vonták hátra mai kifejezéssel irányí­tó középpályásnak, addig nálunk Ombódinak jobbösszekötőnek kinevezve védekező feladata volt, azaz pontosabban Bundzsák kikapcsolása. És teljesen váratlanul Borsost balösszekötőbe áttéve azon az oldalon támadtunk többet. És ez ellen a Vasasnak nem volt ellenszere.
Kimerülten, átizzadva aludtam el a lefújás után. És mire felébredtem, elmúlt a lázam. Hát nem ez a legjobb gyógyszer??

Manapság azt mondanák, hogy Kinizsi „győzelmi kényszer” alatt játszott, merthogy ugye a Vasasnak elég lett volna egy pont a harmadik helyhez, nekünk győznünk kellett hozzá. De én ezt a szerencsétlen kifejezést akkoriban nem hallottam. Mi az, hogy „győzelmi kényszer”? Hiszen a Fradival szemben (hí­vták bár ÉDOSZ-nak vagy Kinizsinek) mindig a győzelem volt az elvárás. (Később, a nemzetközi kupameccsek sokasodásával alakultak ki az olyan fogalmak, mint a »győzelmet érő vereség« vagy a »vereséggel felérő győzelem«.) Ám az biztos, hogy a Vasas kevésbé bí­rta az idegi terhelést, hiszen botlásainkat nem tudta kihasználni.

Kertész Tamás

Mindenesetre mi sokkal jobban kezdtünk. És az első negyedóra végén Ombódi keresztlabdát adott Fenyvesinek (Bundzsákot szerelte), Fenyvesi egy csel után középre adott (szegény Sárosi László…), a belső feje fölött átszállt, de a jobbszélről érkező Kertész előrevetődve a hálóba fejelte a labdát. A félidő közepétől feléledt a Vasas, nyomott is, de egyrészt védelmünk jól állt a lábán (Szilágyi I Mátrai mellett nem nagyon jutott szóhoz), másrészt Bundzsák nem tudott úgy irányí­tani. A Vasas hiába támadott többet a későbbiekben, mi győztünk.

Megvolt a 3. hely. 37 pont 64:27. (Ma hozzáteszem, hogy ez pontszámban ugyanannyi, gólkülönbségét tekintve jobb, mint az 1962/63-as bajnokcsapat eredménye.)

Az év fordulóján még volt egy máltai portya. Málta nagyválogatottjával kétszer döntetlent játszottunk, az FC Florianaát és a BSZK-t legyőztük.

Bizakodva tekintett minden szurkoló (és vélem a vezetés is) a jövőbe.

– YSE –